Leírás
Ezt a vezércikket most valahogy szokatlanul nehezemre esik elkezdeni. Pedig idei első lapunk központi gondolataként egy olyan témát választottunk, amiről mindenkinek van már valamilyen közvetlen tapasztalata: úton vagyunk, útra kelünk, az út megváltoztat bennünket, közben pedig mindannyian vágyunk arra, hogy megérkezzünk valahová. Nagyon emberi dolog elszakadni a kiindulóponttól, haladni egy cél felé, akár komoly áldozatok árán is, hogy aztán otthonra találjunk. Több vallás és bölcsességi irányzat előszeretettel él az út képével, amikor arról az életszemléletről beszél, ami által segíteni kívánja követőit. A kereszténység Jézusa ráadásul saját magát nevezi az Útnak, ahogy azt latinul mindenki olvashatja a budapesti Szent István-bazilika főbejáratának homlokzatán is. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6).
Először arra gondoltam, hogy a mondanivalómat majd azzal a jól hangzó bölcsességgel kezdem, hogy a legnehezebb út, amit az ember megtehet, talán éppen saját magához vezet: a személyiségfejlődés útja. Aztán ha utazás, eszembe jutottak az egyre csak népszerűbbé váló zarándokutak is, például Csíksomlyóba vagy Međugorjébe, valamivel távolabb Częstochowába, de egyre többen keresik fel újabban Santiago de Compostelát is a kontinens másik felén. Vajon miért vágyik a mai ember ezekre a kegyes utazásokra? Mit mond ez a jelenség, illetve mit nyújthat az a tapasztalat a mai ember számára, ami a sok népes kegyhelyen megélhető a misztériumból? Merthogy a vallási „titoknak”, ami rávette a zarándokot, hogy hátrahagyja saját, jól kiszámítható komfortzónáját, és útra keljen, valamilyen előzetes ismerete már biztosan adott volt számára. Végül, e beköszöntő szöveg szokásos harmadik bekezdésében írhattam volna a fapados járatok korunkra jellemző jelenségéről és következményeiről, hogy manapság sokan könnyebben veszik rá magukat, hogy eljussanak Izlandra, Helsinkibe vagy Portóba, mint mondjuk egy rég nem látott jó baráthoz a szomszéd városnegyedben, vagy vidékre az idősödő nagyszülőkhöz, mindössze másfél megyényi távolságra.
Gondolataim borús bolyongásának e vezércikk megírása előtt elsősorban az volt az oka, amiről ma Magyarországon szinte mindenki csak úgy beszél, hogy a migránsválság. És e szóval, illetve a mögötte rejlő jelenséggel kapcsolatban máris tudni véljük, hogyan álljunk hozzá, hallgassunk-e inkább róla, vagy hadakozzunk a jogosnak vélt szempontjaink mellett. Természetesen nem gondolom, hogy éppen a mi viszonylag szerény lapunknak kellene valami nagyon lehengerlően újat hozzátenni e diskurzushoz, de azt gondolom, hogy nagyon fura lenne, ha nem is érintenénk a témát, miközben az útról, az úton lévőkről, a megérkezés vágyáról szól e számunk legtöbb írása. Azt hiszem, sikerült meggyőzni magunkat arról, hogy igen, ami itt Magyarországon a migránsválság elején történt, csakugyan tarthatatlan és nagyon veszélyes volt, és jó, hogy talált rá valamilyen megoldást ez a viszonylag kis ország. Mondják is a politikusaink, hogy nem a legjobb ez a megoldás, lehet sok szempontból vitatni, de működik, és most megteszi, mert „megvédtük az országot”. Hátradőlhet-e azonban egy hívő ember, amikor a migránsválságról hall, és közben tudja, hogy útjuk során a tengerbe fulladnak egész családok, s hogy ezek az emberek nem széles nagy jókedvükben keltek útra, és sokuknak nagyon is van okuk a menekülésre? A veszélyes utakra kényszerülő emberek sorsát elintézettnek vélni azzal az egy szóval, hogy „migráns”, közben pedig jóízűen imádkozni vagy útra kelni valamelyik fapados járattal egy távoli zarándokhelyre, a lelki éretlenség biztos jelének számít. Ezzel szemben nagyon is helyénvaló, ha egy hívő emberben legalább ott feszeng a kérdés: tehetnék-e esetleg még valamit, hogy ez a világ ne csak nekem legyen biztonságos, hanem azoknak is, akiknek útján a megérkezés felé valahogy éppen én is segíthetnék?
Horváth Árpád SJ
főszerkesztő
