Ha azt kérnék tőlem, soroljam fel a legalázatosabb feladatokat, a listám élén az utcai gondozószolgálatosok munkája állna. Ők látják el azokat, akiket nap mint nap kikerülünk az utcán, az aluljárókban. Úgy segítenek a hajléktalanokon, hogy közben nem sajnálattal, hanem barátsággal fordulnak feléjük, és úgy tudnak bemenni a legnyomorúságosabb házakba is, mintha vendégségbe érkeznének.
Már-már tavaszias a levegő. Nem tökéletes az időzítés – gondoltam, mikor megbeszéltem a találkozót. Aztán hétvégén megérkezett a fagy, s már havazásban, behúzott nyakkal siettem a Feszty Árpád utcába, számolva a métereket, amiket még a hidegben kell megtennem. Alig vártam, hogy beszálljak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozószolgálatának fűtött autójába.
Ezzel mennek a szociális munkások azokhoz, akik nem csak perceket töltenek a mínuszokban. Az „utcások” egész nap járják a várost, felkeresik a környék hajléktalanjait, s megadják nekik az életben maradáshoz szükséges alapellátást. Ám a feladatuk nem csupán ennyi. Ha kell, papírokat intéznek, orvosi segítséghez juttatják őket, segítenek a fuvarozásban, munkakeresésben. Látszólag minden hajléktalan egyforma, ám ez persze koránt sincs így.
A XII. kerület különleges része Budapestnek – világít rá a terület egyik felelőse, Pálinkás Péter, vagy ahogy itt szólítják, Péti. Az itt élő nyolcvan hajléktalan közül csak hatan-heten laknak kapualjakban. A többiek félig leomlott, lakatlan házakat törnek fel, sátrakat, bungalókat tákolnak maguknak az erdőben. Így az igényeik is mások, mint aluljárókban éjszakázó társaiknak.
Miközben beszélgetünk, a bejáratnál megjelenik egy rendezett öltözetű, hatvan év körüli hölgy. „Nem mondanád meg Erzsikéről, hogy hajléktalan, ugye?” – kérdezi Magyar Zoltán, aki Pétivel látja el a kerületet. Tényleg nem. Pedig évtizedek óta nincs rendes lakhelye. Segítségre van szüksége, így meg is van a nap első úti célja. Felszerelkezünk tartós élelemmel, teával, takarókkal, hálózsákokkal, mindennel, ami csak kellhet, és indulunk is.
Erzsike jön velünk. Attól tart, a máltás kocsi nem fogja tudni megközelíteni a lakhelyét, hiszen lefagyott a hegyen a beton. Ám Pétiék nem aggódnak, ismerik a járást, a hozzájuk tartozó nyolcvan embert rendszeresen körbelátogatják. Az út egy ponton túl – s ez a pont egy luxusvilla – tényleg nincs felsózva, mégis szerencsésen megérkezünk. Erzsike lecsomózza a zárként szolgáló kötelet a rozsdás kerti kapuról, majd bevezet minket a házba.
Mikor belépek, azonnal a kis „karácsonyfát” pillantom meg: vázában fenyőágak, rajtuk innen-onnan összeszedett figurák. A legegyedibb egy Disney-féle jégvarázsos gömb, amely fénykorában jogar lehetett, amíg a tulajdonosa ki nem selejtezte. A rendezett kis szoba összes szabad felületét apró, egyszer már kidobott tárgyak díszítik.
Pétiék takarót, hálózsákot és két teli zacskót tesznek a fa tövébe. „Van benne gyertya?” – kérdezi Erzsike. „Kettő is” – felelik az utcások. Ez létkérdés az asszonynak, hiszen ő nem tudta bekötni a házba a villanyt, így gyertyával világít, a téli éjszakák pedig nagyon hosszúak. Erzsike nincs egyedül ezzel: aki nem használja illegálisan az áramot, annak ez marad.
Ahogy továbbmegyünk, egyre világosabbá válik, milyenek is itt a körülmények. A hálószoba ugyanis az épület egyetlen olyan helyisége, melynek minden fala áll. A tető nélküli, valaha talán nappali most a macskák birodalma, az ajtók és ablaküvegek nélküli szoba a konyha. Itt, pár tégla között rak tüzet Erzsike, ha főzni vagy melegedni akar. Más fűtés nincs. A lavórban befagyott a víz.
„Akinek van valamilyen menedéke, az nem adja fel a privát szféráját, a kötetlen életét, az összegyűjtögetett tárgyait.”
Az asszony azonban nem panaszkodik, csak tűzifát szeretne, a többit megoldja. „Nem megy be melegedőbe, bárhogy győzködnénk” – mondja Zoli. Hiába javasolják mindenkinek a hajléktalanszállókat, kevesen élnek a lehetőséggel. Akinek van valamilyen menedéke, az nem adja fel a privát szféráját, a kötetlen életét, az összegyűjtögetett tárgyait – magyarázza a szociális munkás. „Dehogy megyek én be! Ezeken a helyeken ketten-hárman élnek együtt, nem fogok én velük idegeskedni. Ja, és nem lehet bevinni semmit, csak egy szatyornyi holmit” – sorolja rögtön az ellenérveit Erzsike. Neki, aki – bármilyen hideg is a víz – mindennap mosdik és tiszta ruhát vesz, elképzelhetetlen, hogy hátrahagyja összeszedegetett ruhatárát.
Nem maradunk sokáig, hisz Erzsike is indul tovább. Napközben Fedél Nélkült árul, ebből él. Miközben kifelé sétálunk, szűkszavúan elmeséli, miként jutott ide. A férje eljátékgépezte a házukat. Mikor elhunyt, ő új párt talált magának, aki azzal hitegette: van lakása, ám az nem az övé volt. „Átvert, de vele maradtam.” Mikor jó néhány éve a tulajdonos rájött, hogy hajléktalanok élnek a házában, kitette őket. Ezután találtak rá a mostani romra, ahol párja halála óta magányosan él.
„Ez még nagyon normális lakhelynek mondható itt Budán” – mondja Zoli, miközben ereszkedünk le az úton. Közben újra elhaladunk a villa mellett.
Pár percnyi autózásra van a következő állomásunk. Ezalatt Pétit faggatom, hogyan került az utcás autó volánja mögé. „Tízgyermekes családból származom. A neveltetésem része volt a rászorulók segítése. Ráadásul ez rám hatványozottan hatott, hiszen könnyen szót értek a deviáns, érdekes, furcsa emberekkel” – fog bele a történetébe. Tűzoltónak készült, de szeretett volna diplomát, így lett inkább szociális munkás. Nem a könnyű végéről fogta meg a feladatot. Öt évig a VIII. kerület egyik hírhedt hajléktalanszállóján dolgozott. Ám hiányzott neki az önállóság, a kreativitás és a változatosság, ezért ment el utcásnak. Az egyhangúság itt valóban ismeretlen fogalom.
„A XII. kerület különleges része Budapestnek. Az itt élő nyolcvan hajléktalan közül csak hatan-heten laknak kapualjakban. A többiek félig leomlott, lakatlan házakat törnek fel, sátrakat, bungalókat tákolnak maguknak az erdőben. Így az igényeik is mások, mint aluljárókban éjszakázó társaiknak.”
Következő állomásunk csak első ránézésre olyan, mint az, ahol előbb jártunk. Új építésű házak mellett havas erdő, benne rozsdás kerítés. Hatvanas nő nyit kaput. A házba belépve itt is aprócska karácsonyfa fogad. Amint azonban Péti szóba elegyedik Margóval, látszik, mennyire mások itt a feladatok, a körülmények, mint Erzsikénél. Itt van áram, kályha. A két pici helyiség zsúfolt, szegényes, de legalább viszonylag meleg és fényes. Margó azonban nem él már itt sokáig. A hajléktalanoktól szokatlan módon pozitív fordulatot vett az élete. Szüleitől örökölt néhány hold földet, melynek árából vidéken vesz majd egy kis házat, ahol végre gazdálkodhat. Párja haláláig itt is tartottak nyulakat, egyedül azonban nem bírt velük. De falun talán újrakezdheti – magyarázza könnyes szemmel. A házat a szomszédjára, a szintén hajléktalan, de még rosszabb körülmények között élő Rozáliára hagyja. Az szóba sem kerül, hogy esetleg a valódi tulajdonos venné birtokba a telkét, róla senki nem tud semmit.
A máltások lepakolják a hozott csomagot, majd induláskor felajánlják Margónak: ha eljön a költözés ideje, leviszik vidékre azt a pár dolgot, amit itt a magáénak tudhat. A szociális munkások nyomon szeretnék követni az asszony sorának alakulását, hiszen ritka az ilyen sikertörténet. Kevesen kapnak olyan lehetőséget, mint Margó. Ha pedig kapnak is, alig páran tudják megragadni. „Minden embernél mást könyvelünk el sikerként. Rozáliánál siker lenne, ha rá tudnánk venni, hogy menjen el orvoshoz a régóta húzódó hasi betegségével. De az is siker, ha valamelyik hajléktalan takarítói munkát kap. Picassónál – akihez most tartunk – pedig már az is nagy szó lenne, ha holnap eljönne fürdeni” – sorolja Péti, miközben lefelé sétálunk az erdőben, egy buszmegállóhoz hasonlító betonbunkerig. Ahogy megérkezünk, egyértelmű, mire gondolt.
Picasso lakhelyét össze sem lehet hasonlítani a szomszédaiéval. A kosz és a cigarettacsikkek szinte szőnyegként terítik be a földet. Érkezésünkkor az idős férfi ágyából két macska ugrik ki. Eddig hárman melegítették egymást. Az állatokon kívül két gyertya ad még csekély meleget, s persze ez az egyetlen fényforrás is. A férfi nagyon hálás a takarókért, a teáért és az ételekért. Ugyanis hiába járta körbe hajnalban a kukákat, csak kutyaeledelt talált.
Ám nem panaszkodik sokáig, helyette a műveire terelődik a szó. Nem véletlenül kapta a becenevét. Az erdőben talált fadarabokból színes faragványokat készít, sőt portrékat is fest. Előveszi legutóbbi művét, egy pipát. „Nem hiányozhat róla a máltai címer” – mutatja vidáman a piros alakzatot. A viskóban ezután a Lilaruhás hölgyről és a Magányos cédrusról folyik az eszmecsere. A máltások mindenkivel megtalálják a közös hangot, ami nélkülözhetetlen a munkájukhoz. Ám távozás előtt azért a festészet mellett a fürdés is szóba kerül. „Mikor mosdott utoljára?” – kérdezik a szociális munkások a művészt. „Egy-két hónapja” – érkezik a válasz. A férfi azonban meggyőzhetőnek tűnik. Megígéri: mikor holnap bakanccsal és kabáttal visszajönnek érte, beszáll a máltás autóba, hogy elvigyék tisztálkodni. Búcsúzáskor Péti még egy takarót terít a férfire, én pedig megpróbálom teljesen becsukni az ajtót – hogy ha meleg nincs is, amit bent kéne tartani, legalább a szél ne fújjon be – de hiába.
Hogy lehet lelkierővel bírni ezt a munkát nap mint nap? – kérdezem Zolit, ahogy távolodunk a betonkockától. „Le kell tenni a látottakat-hallottakat, amikor hazaérsz. Ha nem pereg le rólad, nem tudod csinálni” – figyelmeztet a szociális munkás, aki két hónapja kezdett itt, miután elvégezte a szociológia szakot. Ha hajléktalanokkal foglalkozol, el is kezdesz máshogy viszonyulni hozzájuk. „Mi nem sajnálattal vagy undorral fordulunk feléjük, egyszerűen mindenkin segíteni próbálunk, aki hagyja. Az emberek pedig, ha érzik a jó szándékot, általában hagyják” – teszi hozzá.
Számomra az út lassan véget ér, de az utcások még csak az elején tartanak. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai mindennap délutánig járják Buda kerületeit, délutántól hajnalig pedig a krízisautó látja el az utcán lévőket. Ahogy leesik a hó, egyre több a tennivaló, megsokszorozódnak a riasztások is. A fővárosban körülbelül harmincezer hajléktalan él. Nincs megállás.
Én azonban az otthonom bejáratánál kiszállok a kocsiból. A fűtött lakásban fürdővizet eresztek, teát forralok, ebédet melegítek, hogy kevésbé fázzak. De nem tudom kizárni a fejemből azokat, akik az utcán maradtak. Náluk is ebédidő van. Fűtött lakás, forró víz vagy meleg étel nélkül.
Fotók: Földházi Árpád
www.arpadfoldhazi.com