Isten nem tömeggyártásban gondolkodik – vallja Nagy Bálint SJ, aki több mint tíz éven át a jezsuiták hivatásgondozójaként segített fiatalokat életük nagy döntéseinek meghozatalában. Most, hogy lezárul e szolgálata, arra kértük, idézze fel a legfontosabb tapasztalatokat: hogyan változott a hivatáskeresők világa, mi vonzza ma a fiatalokat a szerzetesi élethez, és mit jelent számára személyesen elengedni ezt a feladatot. Szó volt még a sportól, a lelki életről és arról, hogy az élet mozgásban van.

-Nyár van. A szabadság fogalma hogyan értelmezhető egy jezsuita pap számára?

Mindannyian magunkkal hozzuk az otthoni mintákat. Azoknak a rendtársaimnak, akiknek a szülei tudtak pihenni, általában könnyebb megtanulniuk a kikapcsolódást is. A régi magyar jezsuiták közül sokan szinte állandóan dolgoztak, számukra nehezebb volt megállni. A jó pihenés valójában művészet. Megteremthetjük a külső feltételeket, de az igazi kérdés a belső pihenés. Azt tanultam meg, hogy igazán Isten közelében tudunk megnyugodni. Van egy belső tér, ahol nem nekünk kell mindent kézben tartanunk, hanem rábízhatjuk az életünket Istenre. Hosszú távon mindaz, ami elszakít ettől a kapcsolattól, kevésbé lesz valódi pihenés. Különösen nagy kihívás ez ma, amikor a telefon és az internet folyamatosan jelen van az életünkben. Régen a rendházakban létezett egy úgynevezett klauzúra, azaz volt egy személyes tér, ahol az ember egyedül és Istennel lehetett. Ma a világot is magunkkal visszük a szobánkba. Hírek, üzenetek, filmek és értesítések vesznek körül bennünket. Lehet így pihenni? Meg kell tanulnunk azokat a határokat, amelyek segítenek belül szabadnak maradni. De szabadok vagyunk-e megállni? Szabadok vagyunk-e nem beengedni újabb ingereket? Talán itt kezdődik a valódi pihenés. Ez társadalmi kihívás is. Ha a zsidó-keresztény hagyományra tekintünk, valójában a Shabbat, illetve a vasárnap megszentelésének kérdéséről beszélünk. Tudunk-e egy napra megállni? Van-e internetmentes vagy telefonmentes nap az életünkben? Tudunk-e nem dolgozni? Nem egyszerű kérdések ezek, de talán a legfontosabb az, hogy vágyunk-e erre. Ha igen, előbb-utóbb megtaláljuk a módját is.

Mi tölti fel leginkább?

A szelíd mozgás, az úszás és a séta. Nagyon szeretem nézni a fákat, ahogy fújja a leveleket a szél. Csak leülni valahová és figyelni, regényt, meséket, önéletrajzokat olvasni, meginni egy finom kávét, nem sietni. A tanáraimmal, barátaimmal való együttlét pihentető, ezért vannak olyan nyári alkalmak az életemben, amikor tudatosan elvonulok, és velük vagyok.

-Más szerepet is játszik az életében a mozgás?

Gyermekkorom óta része az életemnek a sport: a családommal eljártunk síelni, kirándultunk, futottam, úsztam, de kipróbáltam a szertornát, társastáncot, harcművészeteket is. A sport kapcsolódás magamhoz, önismeretet és a jelenlét gyakorlását jelenti.

-A robogózást is sportnak tekinti?

Az öcsém nagy motoros volt, de amikor családja és gyermeke lett, úgy érezte, ez már nem fér bele az életébe. Neki köszönhetem, hogy lett egy robogóm. Praktikus, mert gyorsan el lehet jutni egyik helyről a másikra, a mozgás kikapcsol, a sebesség, a lendület pihentető. Így van ez az autóvezetéssel is. Ugyanakkor, ha túl gyorsan odaérek valahová, akkor sok mindent nem tudok feldolgozni, és nem is vagyok jelen igazából. Ezért most azt gyakorlom, hogy hogyan tudok lassabban odaérni egyik helyről a másikra, és a legtöbbször gyalogolok. Nagyon szép útja ez az önismeretnek. Az, ahogyan a testünkkel bánunk, sokat elárul arról, hogyan viszonyulunk magunkhoz és a valóságunkhoz. Számomra ez folyamatos tanulás, amely életformává is vált.

-A lelki életben milyen szerepe van a testünknek?

A lelkiségünknek, a benső megmozdulásainknak mindig vannak testi lenyomatai. Szent Ignác beszél a szellemek megkülönböztetéséről, arról, hogyan mozdítja meg az embert Isten Lelke vagy éppen a gonosz lélek. És a testünk gyakran hamarabb jelez, mint ahogy értelmileg megfogalmaznánk, mi történik bennünk. Ráadásul keresztényként erős szakramentális tapasztalatból élünk: Isten megtestesül, testté lesz. A szentségek kézzelfogható jelek számunkra, de az imádságban is használjuk a testünket: letérdelünk, keresztet vetünk. Ezek a mozdulatok a szeretet, a tisztelet és az imádás testi kifejeződései. A hit lényege, hogy kapcsolódunk Isten jelenlétéhez, és az ebből fakadó szeretet megjelenik az emberi kapcsolatainkban és az életünkben. Ha valaki valóban imádkozik, előbb-utóbb ott találja magát a szegények, a kiszolgáltatottak mellett, és elkezd szeretni. A szeretet pedig mindig testet ölt: tettekben, gesztusokban, mozdulatokban fejeződik ki. Ha az életünk nem válik láthatóvá a szeretet konkrét cselekedeteiben, talán még csak az út elején járunk.

-A rendtartomány hivatásgondozójaként viszont egy út végére ért. Mit jelent ez a szolgálat, amit most átad, és hogyan tekint vissza erre a bő évtizedre?

Rendi közösségünkben a hivatásgondozás nem csupán külön feladat, hanem egész apostoli életünket áthatja. Iskoláink, templomaink, lelkigyakorlatos házaink, kiadványaink és szociális szolgálataink mind azt a célt szolgálják, hogy hivatásbarát kultúrát építsenek. Ennek lényege, hogy segítsük az embereket Isten közelségének felfedezésében, és abban, hogy ebből a kapcsolatból éljenek. Hisszük, hogy minden embernek van hivatása. Ennek látható formája lehet a papság, a szerzetesi élet, a házasság vagy egy szakmában végzett elkötelezett szolgálat. A kérdés mindig az, hogy felismerjük és megéljük-e azt az utat, amelyre Isten hív bennünket. A hivatásgondozó feladata, hogy teret teremtsen ehhez a találkozáshoz. Munkánknak két fő területe van: az általános hivatásgondozás, amely minden korosztályt és életállapotot megszólít, valamint a szerzetesi és papi hivatások kísérése. Visszatekintve elsősorban hálát érzek. Nagy öröm látni, amikor valaki felismeri a hivatását. Ugyanakkor alázatra is tanít ez a szolgálat, mert újra és újra megtapasztaltam, hogy a hivatás végső soron mindig Isten ajándéka, mi pedig csak kísérői lehetünk ennek a folyamatnak.

-Ha egy mérleg serpenyőjére tennénk az elmúlt időszakot, merre billenne a mérleg: az eredmények vagy a nehézségek felé?

Egyértelműen a jó dolgok felé. Az elmúlt tizenegy évben ott szolgálhattam, ahol az élet megjelenik, ahol az élet élni akar – ahogyan Mustó Péter atya fogalmazott. Ott időzhettem, ahol Isten tevékeny és teremt. Ez minden lassúságával és nehézségével együtt kitüntetett szolgálat. Óriási ajándék részesévé válni annak, amikor valaki rátalál Istenre és ezáltal önmagára is; felismeri élete irányát, és látni az arcán azt az örömöt és felszabadultságot, amely ebből fakad. Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes élni.

-Hogyan látja a fiatalok viszonyát a papi, szerzetesi hivatáshoz?

A fő kapcsolódási pont nem a hivatás témája, hanem az önmagukkal és Istennel való találkozás kérdése. Az egyetemisták között azt tapasztalom, hogy ma minden döntés nehéz. Elköteleződni nehéz, de sokszor már az is, hogy valaki elinduljon egy irányba. Ez persze nemcsak a papi vagy szerzetesi hivatásra igaz. Az igazi kérdés inkább az: Te hogy vagy? Mi segít neked kapcsolódni önmagadhoz, a másik emberhez, egy valós emberi közösséghez és az élő Istenhez? Mire vágysz igazán? Ki vagy te valójában? Amikor ezen a szinten találkozunk a fiatalokkal, ott élet születik, és valami mély szabadság is megjelenhet. A fiatalok többsége természetesen nem lesz pap vagy szerzetes. Ugyanakkor azt látom, hogy sok katolikus fiatalemberben legalább egyszer megfordul a kérdés: mi lenne, ha Isten erre az útra hívna? Sok múlik azon, hogy tudnak-e kapcsolódni hozzánk, milyen embereknek látnak bennünket, és milyen személyes tapasztalataik vannak az imádságról vagy az egyházi közösségekről. Néhány fiatal mélyebb meghívást érez Isten közelségére, és ilyenkor nekünk az a feladatunk, hogy figyelmesen kísérjük őket. A hivatásgondozás számomra nem emberhalászat. Az embereket Isten hívja meg; mi legfeljebb abban tudunk segíteni, hogy ezt a hívást felismerjék és megértsék.

-Hogyan lehet megkülönböztetni Isten valódi meghívását a pillanatnyi lelkesedéstől?

Timothy Radcliffe domonkos atya teszi fel a kérdést: a hivatást vajon megtalálni kell, vagy inkább felismerni? Úgy gondolkodunk-e róla, mint valamiről, ami rajtunk kívül van, és amit meg kell találnunk, vagy inkább úgy, mint belső valóságról, amely már csíraként jelen van bennünk, és amelyre egyszer csak ráismerünk? Én magam valószínűleg azért reagáltam már gyermekként a jezsuita hivatásra, mert lényem mélyén erre az útra kaptam meghívást. Amikor egy fiatal a hivatását keresi, azért rezonál mélyebben az egyik vagy a másik életútra, mert az valamiképpen összhangban van azzal, aki ő valójában. Ilyenkor nem egyszerűen egy feladatot vagy életformát választ, hanem fokozatosan felismeri az identitását. A pillanatnyi lelkesedés és a valódi meghívás között talán az a különbség, hogy a lelkesedés gyakran gyorsan jön és múlik, míg a hivatás mélyebbről fakad, és az idő próbáját is kiállja. Újra és újra visszatér, békét ad, és egyre inkább önazonossá teszi az embert. A hivatás felismerése ezért nem elsősorban feszültséget, hanem szabadságot szül. Leveszi rólunk a terhet, hogy valamit ki kell találni vagy meg kell csinálni, és segít ráébredni, kik vagyunk valójában. Mi, jezsuiták ebben a szabadságban és felismerésben próbálunk segíteni az embereknek: figyelni arra, mi van bennük igazán mélyen, és kik ők Isten szemében.

-Van olyan történet, ami különösen megérintette?

Minden évben van ilyen történet, de most egy személyes tapasztalat jut eszembe. Amikor rám bíztak egy templomi közösséget, gyakran foglalkoztatott a kérdés: hogyan lehet „jóllakatni” több mint kétezer embert? Azt éltem meg, hogy nekem is csak öt kenyerem és két halam van, mint az evangéliumi történetben. Ahogyan ilyenkor szoktam, Jézus felé fordultam, és azt kérdeztem tőle: mire vágysz velem? Nagyon mélyen azt éreztem válaszként: „Nyugodj meg, nem azt kértem tőled, hogy lakass jól mindenkit. Csak add oda nekem, amid van, mert ami van, az nekem elegendő.” Ez a felismerés sokat változtatott rajtam. Rájöttem, hogy nem nekem kell mindent megoldanom. Az én feladatom az, hogy odaadjam azt, amim van, és hagyjam, hogy Isten dolgozzon vele. Az elmúlt évek egyik legmélyebb tapasztalata számomra az volt, hogy Isten sokszor jobban akarja a javamat, mint én magam. Amikor engedem, hogy gondoskodjon rólam, és szeressen engem, akkor a helyemre kerülök. Ugyanezt látom mások életében is. Sok ember fél Istentől, attól tart, hogy elvesz tőle valamit, vagy túl sokat kér majd. Aztán egyszer csak megtapasztalja, hogy Isten nem elveszi az életét, hanem szabaddá teszi. Látni, ahogy évek terhei lehullanak valakiről, és szabaddá válik az életre, ez mindig mélyen megérint. Talán ez a legszebb ajándéka annak a több mint tíz évnek, amelyben hivatásgondozóként szolgálhattam.

-Mit tanult ezeken a történeteken keresztül, milyen lelki gyümölcsök érlelődtek, amelyek megerősítik?

Ahogyan a szülő is a gyermekein keresztül válik igazán szülővé, engem is a rám bízott emberek formáltak. A fiatalok tettek hivatásgondozóvá, és az Istent kereső emberek tettek pappá. Ha az ő hitük, keresésük és küzdelmük nincs, akkor én sem lennék az, aki ma vagyok. A legnagyobb megerősítés számomra az, hogy újra és újra látom: Isten valóban megszólal, beszél az emberhez, és meghívja a vele való életre. Ez nem elmélet vagy vallásos gondolat, hanem valóság. Amikor valaki rátalál erre a hívásra, és elkezd válaszolni rá, abból valóban élet, öröm és szabadság születik. Talán ez a legnagyobb lelki gyümölcs, amit az elmúlt években kaptam: a bizonyosság, hogy Jézus társának lenni valóság, és hogy Isten ma is cselekszik az emberek életében.

Két könyvet is írt. Készül egy harmadik?

Utólag úgy látom, hogy a két könyv összetartozik. Az egyik az egyéni döntés és a belső szabadság oldaláról közelít, a másik pedig azt próbálja megfogalmazni, hogyan tud egy közösség olyan közeget teremteni, ahol megszülethetnek ezek a döntések. Van remény arra, hogy készül egy harmadik, de jelenleg ezzel nem foglalkozom. Két nagy témám van, az egyik az imádság mint élő kapcsolat, barátság, elidőzés, a másik pedig a jezsuita identitás témája: mit jelent jezsuitának lenni ma. Talán meglepő, de a kérdés ma is ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt: hogyan lehet egyszerre Istenre figyelő, szemlélődő életet élni, és közben jelen lenni az emberek között, szolgálni őket ott, ahol élnek. A körülmények természetesen megváltoztak. Ma olyan információs zajban élünk, amelyet korábbi nemzedékek el sem tudtak volna képzelni. Ezért ma különösen fontos kérdés, hogyan tudunk figyelni Istenre egy olyan világban, amely állandóan a figyelmünkért versenyez. A jezsuita hagyomány azonban ugyanazt a feszültséget próbálja megélni, mint régen. Arturo Sosa generális atya úgy fogalmazott, hogy a jezsuita lelkiség olyan, mint egy kifeszített íj. Az egyik oldalon ott a szolgálat, a cselekvés, a másokért végzett munka, a másik oldalon pedig a szemlélődés, a csend, az Istenre figyelés. Akkor vagyunk a helyünkön, ha ezt a feszültséget jól tudjuk hordozni. Egy másik képe a gitárhúr: ha túl feszes, elszakad, ha túl laza, nem lehet rajta játszani. A jezsuita élet ma is erről szól. Nem a feszültség megszüntetéséről, hanem arról, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol a szemlélődésből szolgálat születik, a szolgálat pedig visszavezet Istenhez.

– A Jézus Szíve-templomot vezeti két éve, azt a templomot, ahová gyerekként járt. A Jóisten visszavezette önt az origóhoz.

A szomszéd utcában születtem, ebben a templomban kereszteltek meg, itt bérmálkoztam, és később itt szenteltek pappá is. Bizonyos értelemben az életem legfontosabb állomásai mind ehhez a helyhez kötődnek. Gyermekként itt találkoztam először a jezsuiták lelkiségével, amely aztán meghatározta az egész életemet. Bár Esztergomban a ferences gimnáziumban tanultam, és így két nagy lelkiségi hagyományt is közelről megismerhettem, végül a jezsuiták útja lett az enyém. Számomra a legérdekesebb talán az, hogy visszataláltam oda, ahol a gyökereim vannak. Nemcsak egy épülethez vagy egy közösséghez, hanem ahhoz a történethez is, amelyben a nagyszüleim, a szüleim és az előttem járó jezsuiták is benne vannak. Ez a templom közel százharminc éve áll. Amikor itt vagyok, gyakran eszembe jut, mennyi ima, mennyi könny, mennyi hála és öröm gyűlt össze ezek között a falak között. Nagy ajándék számomra, hogy ennek a történetnek nemcsak örököse, hanem ma már szolgáló résztvevője is lehetek.

-Mit jelent az, hogy a templom hivatásbarát?

Azt, hogy aki már megtalálta a hivatását, erősödjön meg benne közöttünk, aki pedig még keresi, az kaphasson segítséget a felismeréséhez. Számunkra a hivatás elsősorban azt a személyes utat jelenti, amelyre Isten minden embert meghív. Ezért igyekszünk olyan tereket létrehozni – az imádságban, a közösségekben, a személyes beszélgetésekben és a szolgálatokban –, ahol az emberek közelebb kerülhetnek Istenhez és önmagukhoz. Hisszük, hogy a fontos döntések nem pusztán mérlegelésből születnek, hanem abból a kapcsolatból, amelyet Istennel élünk. A hivatásbarát templom olyan hely, ahol az embernek van tere kérdezni, keresni, növekedni, és ahol támogatást kap ahhoz, hogy felismerje, mire hívja Isten. Erről részletesebben is írok a könyvemben, amelynek egyik központi témája éppen a hivatásbarát kultúra és közösség építése.

-Milyen érzés nyitottnak lenni a keresők felé, és mélyebb lelki életet kínálni nekik?

Számomra ez elsősorban öröm. Nagyon szeretem, amikor olyan emberekkel találkozhatok, akik keresnek, kérdeznek, vagy éppen bizonytalanok. Sokszor azt tapasztalom, a legmélyebb találkozások azokkal történnek, akik őszintén keresik az igazságot. Mi nem kész válaszokat szeretnénk adni, hanem meghívni az embereket egy tapasztalatra. Azt tudjuk mondani: gyere, mert itt van valami mélyebb mindannyiunk számára, függetlenül attól, hol tartasz az utadon, vagy milyen a kapcsolatod Istennel. Mi magunk is úton vagyunk. Azt tapasztalom, hogy Isten vonzó. Az ő közelségében olyan szabadság, béke és élet van, amelyre minden ember vágyik, még akkor is, ha ezt nem mindig tudja megfogalmazni. Talán ezért olyan jó nyitottnak lenni a keresők felé: újra és újra láthatom, hogyan szólítja meg Isten az embereket a saját, egyedi útjukon.

-Nem a bennünk rejlő gyermeket keressük, aki feltétel nélkül tud hinni?

Ha így lenne, akkor végső soron mindig önmagunkat keresnénk. Inkább azt látom, hogy a kapcsolódást keressük Istennel. Gyermekként talán könnyebben tudtunk bízni, ráhagyatkozni valakire, és ebben az értelemben valóban van egy gyermeki attitűd, amelyet érdemes újra felfedeznünk. Ami számomra igazán felszabadító, az az, hogy ez a kapcsolat nem csak rólunk szól. Sokszor azt kérdezzük: hogyan tudok jól imádkozni, jobban bízni, hogyan találhatok rá Istenre? Ezek fontos kérdések, de még izgalmasabb, hogy Isten hogyan keres engem. Hogyan jön közel hozzám itt és most, az életem konkrét helyzetében? Ha erre figyelni kezdünk, akkor a hit már nem pusztán emberi erőfeszítés lesz, hanem találkozás. A kapcsolódás ott születik meg, ahol felismerjük, hogy Isten már régóta közeledik felénk. Sokan félnek Istentől. Van, akit az egyház emberi arca sebzett meg, mások attól tartanak, hogy Isten majd olyasmit kér tőlük, amit nem akarnak odaadni. Aztán lassan felfedezik, hogy Isten valóban jó, és nem elveszíteni akarja az embert, hanem életre segíteni.

Sokan úgy látják, hogy az egyház nehezen alkalmazkodik a XXI. század változásaihoz, nemigen érti a fiatalokat, nem talál utat hozzájuk.

Szerintem érdemes különválasztani a kérdést attól, hogy milyen általános képet alkotunk az egyházról. A saját tapasztalatom ugyanis az, hogy a fiatalok nagyon is keresik a hiteles kapcsolatokat, a közösséget és az Istennel való találkozás lehetőségét. A Jézus Szíve-templomban például vasárnap esténként több száz egyetemista vesz részt a szentmiséken. Utána sokan ott maradnak beszélgetni, kérdezni, közösségben lenni. Senki nem kötelezi őket erre, egyszerűen azt tapasztalják, hogy itt kapnak valamit, amire szükségük van. Ugyanakkor a kritika egy részét fontos komolyan venni. Valóban felmerül a kérdés, tudunk-e időt tölteni olyan emberekkel is, akik másként gondolkodnak, mint mi. Elég nyitottak vagyunk-e a kérdéseikre? El tudjuk-e viselni, ha valaki vitatkozik velünk, vagy kétségeket fogalmaz meg? Az a feladatunk, hogy jelen legyünk, figyeljünk, és együtt keressük az igazságot. Ez papként nem mindig könnyű, de éppen ettől szép szolgálat. Meg kell tanulnunk, hogyan lehet a mai kor kihívásai között is hitelesen és szeretettel szolgálni az embereket.

-Az idei évtől Carlo Acutis ereklyéje is a pesti templomukban van. Sokakat vonz?

Amióta kihelyeztük, szinte mindennap megkeres bennünket egy osztály vagy fiatal csoport, hogy meglátogathatják-e. Úgy tűnik, egy tizenöt évesen elhunyt fiatal szent története különösen megérinti őket. Számomra az az izgalmas kérdés, hogy miért. Egy ereklye önmagában még nem feltétlenül szólítja meg a mai fiatalokat. Egy hiteles fiatal élet azonban kaput nyithat számukra a csend, az ima és a személyes istenkapcsolat felé. Hiszem, hogy az emberek lényük legmélyén ma is keresik Istent, és vágynak a közelségére. Ezért nem egyszerűen egy ereklyét szerettünk volna kihelyezni a templomban, hanem egy olyan lelki utat kialakítani köré, amely segít lelassulni, kérdéseket feltenni, és személyesen találkozni Istennel. Ennek részeként hat állomásból álló imaösvényt készítünk, amely az oltáriszentség előtti csendes imádságban ér véget. Carlo Acutis különösen közel állhat a mai fiatalokhoz, mert ugyanabban a digitális világban élt, mint ők. Számítógépezett, sportolt, voltak barátai, miközben mély kapcsolata élt Jézussal. Talán éppen ezért olyan vonzó: megmutatja, hogy a szentség nem valami múzeumi emlék, hanem ma is élhető valóság.

-Mitől félti leginkább a fiatal generációt?

Legmélyebb szinten nem féltem a fiatalokat. Bízom bennük. Minden nemzedéknek meg kellett találnia a saját válaszait a kor kihívásaira, és hiszem, hogy ez nekik is sikerülni fog. Társadalmi szinten ugyanakkor vannak aggodalmaim. Négy területet különösen fontosnak látok. Az első az Istennel való kapcsolat kérdése. Kapnak-e a segítséget ahhoz, hogy rátaláljanak a személyes hitre, az imádságra és a szentségi életre? A második a közösségek világa. Kialakulnak-e valódi barátságok? Megtanulunk-e időt tölteni egymással, figyelni egymásra, és szolgálni egymást? Sokszor az a benyomásom, hogy fizikailag ugyan közel vagyunk egymáshoz, de a figyelmünk máshol jár: nem egymásra nézünk, hanem a telefonunkra. A harmadik terület a felelősségvállalás. Hogyan tanuljuk meg, hogy döntéseinknek következményei vannak, és hogy felelősek vagyunk egymásért és a világért? A negyedik a lelki és testi egészség kérdése. Egyre fontosabbnak látom, hogy az emberek időben merjenek segítséget kérni, amikor szükségük van rá. Ugyanakkor éppen ezek miatt bízom is bennük. Ha sikerül olyan közegeket teremtenünk, ahol jelen van a hit, a közösség, a felelősség és a gondoskodás, akkor van mire építeni. A fiatalokban rengeteg élet, érzékenység és lehetőség van.

-Ha egyetlen mondatot kellene üzenni annak, aki most keresi az útját, mi lenne az?

Nyugi, nemcsak te keresed az utat, az Út is jön feléd, és rád talál.