A SZÍV | Jezsuita Magazin

Fegyelem

Leírás

Hat-hét éves lehettem, Krk szigetén nyaraltunk. Amikor a tengerpartra értünk, a szüleim még rendezkedtek a strandon, de én máris beszaladtam a kék vízbe. Persze azért rajtam tartották a szemüket. Aztán jött egy nagyobb hullám, és a tenger máris maga alá temetett. Nyitott szemmel kapálóztam a víz alatt, láttam a napot a hullámok alól, de sehogyan sem tudott földet érni a lábam. És egyszer csak apám utánam nyúlt. Amikor kiemelt a vízből, jó hangosan felsírtam, talán nem túlzás azt mondani, hogy óbégattam. A partról mindenkinek a szeme ránk szegeződött. Aztán kiültünk a napernyő alá, köhögtem még egy kicsit, eléggé sokáig éreztem a sós vizet a torkomban. Nagyon jó volt ott szipogni apám vállán, illetve az ölében. De még meg sem nyugodtam egészen, még meg sem száradtunk teljesen, apám egyszer csak felállt velem együtt, és mondta, hogy akkor most megyünk úszkálni a tengerbe. Én meg elborzadva tiltakoztam, hogy én oda soha többet… Megint ránk figyelt mindenki, ismét óbégatás, kapálózás, a saját apám karjaiból menekültem volna… Láttam, ahogy anyu néz rám, de nem szólt bele a fiúk dolgába… Ha apám akart valamit, az általában úgy is volt. Közben persze mondhatta nekem, hogy ha most nem megyünk barátkozni a vízzel, akkor valószínű egész életemben félni fogok a hullámoktól, de én ettől még egyáltalán nem akartam ismét a tengerrel barátkozni. Hangos tiltakozásom csak akkor kezdett enyhülni, amikor megéreztem, hogy apám karja megtart a hullámok felett. És aztán két héten át mindennap tanítgatott úszni. Néha már kék volt az ajkunk a viszonylag hideg víztől, a bátyámmal akkor sem akartunk kijönni a partra. És amikor a szüleink szabadságának ideje lejárt, és búcsút kellett venni az Adriától, minden évben pityergéssel zártuk az utolsó napot. Nem lehetne még maradni?! Majd megszakadt a szívünk, annyira sajnáltuk, hogy vissza kell mennünk a szülőföldre, ahol nincs ez a nagy kékség, nincsen fügeillat, nincsenek kabócák, hosszú farkú gyíkok a sziklahasadékok között, és ami legfőképpen nincs otthon, az anya és apa állandó figyelme ránk.

Mi lenne velünk, ha az életünkből kimaradtak volna azok az alkalmak, amikor keményen ránk szóltak, amikor nem volt kedvünk valamihez, de az volt a dolgok rendje, hogy mégis meg kellett tennünk? Csaba testvér mondta nemrég: a férfiaknak bizonyos dolgokat meg kell tudniuk tenni. Nincs mese, vállalkozni kell rá, néha bátornak kell lenni és kész. Előfordul, hogy lépni kell, és nem tudjuk, hogy a következő lépés pontosan merre vezet. Mégis meg kell tudnunk tenni. Ki mondja meg ezt a fiúknak? Ki tanítja meg a következő nemzedéknek, hogy egyszerűen így működik az élet: vannak dolgok, amelyek nem rajtunk állnak, mégis vállalni kell a sorsunkat. És ettől még nem rossz az élet. Hogy van fájdalom, van munka, vannak kihívások, és még az is lehet, hogy harc is lesz, mindettől függetlenül azonban az élet még nem rossz. Ettől még örülni lehet a sorsunknak. A katonadalok a legvidámabb nóták.

Azt hiszem, az élet a hölgyeket valahogy könnyebben rávezeti, hogy az emberi sors nem mentes a megpróbáltatásoktól, az életben van fájdalom, ám paradox módon a fájdalom és az öröm néha egyenes arányban vannak egymással. Jön a gyerek, meg kell szülni. Fájni fog, őrült fájdalom a szülés, mégsem rossz. Mint ahogy a gyerek felsírása éjszakánként, az ápolás, vagy ahogy a férfiakat gyengeségükben hallatlan türelemmel csak a nők tudják gyámolítani. Van valami ebben a közhelyben: minden nagy férfi mögött ott áll egy nagy női karakter. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az élet nem csak arról szól, hogy elvagyunk, hogy minden körülöttünk forog, hogy anyuci és apuci pici gyermekei maradhatunk mindig. Fel kell nőni, bátornak kell tudni lenni, ki kell állni, és örömmel nézni még a nehézségek elé is. Ezt megértetni a felnövekvő nemzedékkel életművészetet jelent. Hála ezért azoknak, akik életünk során kihívás elé állítottak bennünket. Akik példájukkal, kiállásaikkal, elveikkel biztos viszonyítási pontokként ott élnek tovább az életünkben.

Horváth Árpád SJ

Bővebben

Tartalom

CÍMLAPON
Déri Ágota
Az értelmetlen dolgok a legfontosabbak
Interjú Nényei Pállal az irodalomról – azaz rólunk

ALAPGONDOLAT
Török Csaba
A szeretet cél – a fegyelem eszköz

Baán Izsák OSB
Őrködni a gondolatok felett

Martos Balázs Levente
Tevenyelő vak vezetők
Farizeusok régen és ma

Nemeshegyi Péter SJ
Rendben tartott élet
Amit érdemes megtanulnunk a japánoktól – és amit nem

Patsch Ferenc SJ
Hogyan éljünk jobban az internettel?
Egy emberséges technológia körvonalain

Tornya Erika RSCJ
Nem páncélzat, de szárny
Gondolatok a lelki fegyelemről

JEZSUITA NYOLCAS
Mit adjunk a kéregetőknek?

FORRÁSOK
Horváth Árpád SJ
Kassa vértanúinak emlékezete

OTTHON
Zsóka Ágnes
Aszkézis – vagy jóllétünk és közös jövőnk záloga?
Gondolatok a mértékletes fogyasztásról

Radványi Benedek
Önfegyelem nélkül nem megy
Kamaszok, dicséret, büntetés, rend – egy rendi iskolában

Dyekiss Virág
Hajaj, ha szeptember, akkor iskola

Hekler Melinda
Fiatalok átmenetileg biztonságos térben

KULTÚRA
Meszleny Zita – Tábori Kálmán
Két szárnnyal a föld felett
Bábok és emberek, ha repülnek

Jenei Gyöngyvér
Újragondolva megőrizni a hagyományt

Paksa Balázs
Vérzik a szív

Horváth Árpád SJ
Egytől tízig Orbán Gellérttel

Prékopa Ágnes
Pillanatnyi megingás


Bővebben

Kapcsolódó termékek