Tevenyelő vak vezetők – Farizeusok régen és ma

Előfordul az evangéliumokban, hogy Jézus haragra lobban. Talán képtelen fegyelmezni magát? Inkább úgy tűnik, nagyon is tudatosan viselkedik: akkor enged szabad folyást indulatának, amikor mindenképpen meg kell változtatni a helyzetet, amikor szavainak különös súlyt és erőt kell adni. Például a farizeusokkal szemben.

Az evangéliumok mindig határozottnak mutatják be Jézust, de csak ritkán számolnak be a haragjáról. Egyfelől saját küldetését illeti a szigorú feddés Péterrel szemben, amikor az nem akarja, még nem tudja elfogadni mestere várható szenvedését, amely pedig megváltó szenvedés, egész világra szóló ajándék lesz (vö. Mk 8,27–33). Másfelől a hatalommal (vö. Lk 13,32), illetve a vallásossággal, Isten igaz szeretetével és tiszteletével kapcsolatban látjuk haragosnak az Urat: amikor „megtisztítja” a templomot (Mt 21,12 skk.), és amikor a farizeusokkal szemben gyakorol prófétai kritikát (Mt 3,7; Mt 23). 

Talán meglepő, de a mai kutatók úgy vélik, a farizeusok viszonylag közel álltak Jézushoz.

Valószínű, hogy éppen ezért tapasztaljuk különös erővel az Úr indulatát velük szemben, hogy útjukról visszafordítsa őket, tanítványait pedig megóvja a „farizeusok kovászától” (vö. Mk 8,14–15). 

A farizeusokról legkorábban az evangéliumok, illetve Josephus Flavius írásai tudósítanak. A többi történeti adatot is elemezve úgy tűnik, csoportjuk a Krisztus előtti II. században keletkezhetett, a Makkabeus-felkelés, illetve a Hasmóneus királyi család felemelkedése idején. Hol az egyik, hol a másik hatalmon lévő csoporthoz csapódtak, volt, hogy az uralkodó pártolta, volt, hogy meggyőződésük és szereplésük miatt ki is végeztette őket. 

A korabeli zsidóság vallási csoportjait három fő kérdés osztotta és határozta meg: a Törvény értelmezése, a templom státusza és a zsidó nemzet meg a külső hatalom kérdése. A Törvényt, Mózes öt könyvét a farizeusok az atyák hagyománya szerint, vagyis szájhagyomány útján továbbadott magyarázati szokások szerint akarták értelmezni. A templomot papi családok kormányozták, de gyakran engedniük kellett a hatalmat gyakorlóknak, esetenként a betolakodó idegeneknek, a szeleukida (szír) vagy római csapatoknak. 

John P. Meier, Jézus életének és korának mértékadó kutatója állítja, hogy azon vallási és politikai csoportok közül, amelyeket az evangéliumból és a korabeli irodalomból megismerünk, a farizeusok állhattak a legközelebb Jézushoz és követőihez. Jézushoz hasonlóan hittek a feltámadásban és az angyalvilágban. Jézushoz hasonlóan tisztelték a jeruzsálemi templomot, de fenntartásaik voltak az azt vezető jeruzsálemi arisztokráciával szemben. Jézushoz hasonlóan kerülték az erőszakos felkelést a római hatalom ellenében, és a zsidóság lehetséges szabadulásának útját a megtérésben, a Törvény radikális megtartásában látták. Jézushoz hasonlóan nem annyira a fővárosban, hanem inkább vidéken, főként a galileai zsidóság körében voltak követőik. Nem véletlen, hogy az Apostolok cselekedeteiben egy farizeust látunk, amint védelmébe veszi Jézus tanítványait (vö. 5,34), majd Pál, a „törvény megtartásában farizeus” (vö. Fil 3,5) lesz az új hit leghatékonyabb terjesztője. 

Ha tehát számos igen fontos ponton érintkezik a farizeusok és Jézus gondolatvilága, mi az oka, hogy végül egész más úton jártak, miért szerette volna őket Jézus akár haragos szóval is megtérésre hívni? 

Úgy tűnik, a farizeusokra igaz, amit Jézus egy törvénytudónak mond, amikor a főparancsról beszélgetnek: „Nem jársz messze Isten országától” (vö. Mk 12,34; a párhuzamos hely Máténál farizeusról beszél – 22,34–40). Jézus tiszteli, és szíve szerint – azt mondhatnánk, Isten szíve szerint – ismeri a Törvényt, amelyre a farizeusok is hivatkoznak, amelynek megtartásáról a zsidó nép újjáéledését várják. A Törvény lényege a keresztények számára a szeretet, ahogy ez Jézusban megmutatkozott. Úgy tűnik, a farizeusok csoportja végül nem volt képes egyértelműen a szeretetet felfedezni a Törvény szívében, és még kevésbé volt képes – mint csoport – Jézus mellett hitet tenni, benne meglátni az új Törvényt, az élet új útját.

Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus a farizeusok látszatvallásosságát, képmutatását ostorozza.

„Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket” (Mt 23,4–7). Olyan vezetőket látunk magunk előtt, akiknek a vallása valójában nem Istenre, hanem a saját létfenntartásukra irányul. 

A helyzet pedig egyre komikusabb, vagy talán egyre siralmasabb: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni” (Mt 23,13). „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elhanyagoljátok a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek” (Mt 23,23–24). A szúnyog, vagy pontosabban a muslica abban az időben tisztátalan állatnak számított.

A legkisebb bajt nagy igyekezettel elhárítottuk, de a valódi hibára fel sem figyeltünk…

Mintha olyan folyamatot látnánk magunk előtt, amelyben ez a bizonyos vallásosság, ez a hagyományokba burkolt igazság, ez az ősökre hivatkozó tanítás sok szempontból helyes, a lényeget illetően mégis tévesnek bizonyul. Felemészti magát a részletekben, ahelyett hogy az egészre és a lényegesre koncentrálna. A külső megfeleléssel foglalkozik, ahelyett hogy magával a dologgal maradna éltető kapcsolatban. Szabályokba és szertartásokba bonyolódik, s közben hagyja, hogy elvonuljon mellette az, akit szertartásaival eredetileg meg akart szólítani. Istent akarja a közösség szívébe helyezni, de ezt olyan körülményesen teszi, hogy a közösség tagjai már réges-rég éhen haltak istenhiányos állapotukban, mire vezetőjük ráérne velük is foglalkozni. 

Abban, ahogy az evangéliumok a farizeusokat bemutatják, még egy tényező szerepet játszik: az idő. Az a mintegy ötven-hatvan év, amely Jézus halála és feltámadása után eltelt, s amely előbb a zsidó háborút, a jeruzsálemi templom pusztulását látta, majd a farizeusok és rabbik vezette zsidóság, illetve a kereszténység végleges szétválását. Az evangéliumokat megfogalmazó keresztények több okból is a farizeusok negatív vonásait emelik ki: a többi párttal együtt felelőssé válnak Jézus haláláért, ilyen módon is elárulják magát a szeretetet; vezetői lesznek annak a zsidóságnak, amely immár nem anyja és testvére, hanem inkább ellenlábasa az ölén született kereszténységnek.

Ezért ki kell mondani, hogy az evangéliumok nem a történetileg létező farizeusokat, hanem a szinte a lapjaikon született farizeizmust ítélik el. Jézus vitázott a farizeusokkal, akiket néhány jelenet tanúsága szerint korholt és talán megtérésre buzdított.

A kereszténység már egy olyan jelenséggel szállt szembe, amely valójában egyetemes: egy olyan vallással, amely a betűt többre tartja a léleknél, amely saját magát akarja fenntartani, és nem Isten országát keresi.

Ha a kereszténység nem ismerte volna be, hogy Péter és a többi apostol egykor megtagadta Jézust, képmutatóvá lett volna. Ha nem a keresztre feszített Úr megbocsátó szeretetét hirdetné, farizeizmusba süllyedne. Ha a keresztények nem engedik, hogy a szegények, bűnösök és gyengék hozzájuk érjenek, ha nem tudunk mi is velük sírni, akkor könnyen olyanok leszünk, mint Simon farizeus, aki a bűnös nőnél jobban csak Jézust ítélte el szívében (vö. Lk 7,36 skk.). 

A kereszténység jó híre, hogy a Törvény immár eleven, szívbe írott és szívbe markoló ige, sőt maga az Ige, aki megérint, meghív és útnak indít. A vele való találkozás ment meg attól, minden kísértés és gyengeség ellenére, hogy végleg farizeussá legyünk.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját

A teljes cikk A Szív Jezsuita Magazin 2019 szeptemberi számában olvasható