Az értelmetlen dolgok a legfontosabbak

Interjú Nényei Pállal az irodalomról – azaz rólunk

Arra a kutyák is képesek, hogy a maguk „nyelvét” kommunikációra használják – hívja fel a figyelmet Nényei Pál magyartanár. Az irodalom visszavág című könyvek írójával többek közt nyelvhasználatról, tanításról és az olvasás dimenzióiról beszélgettünk.

Az irodalom visszavág első részében azzal kezdi, hogy az irodalom élet-halál kérdése. Miért az?

Azért, mert az ember attól ember, hogy nyelvhasználó lény – azaz képes absztrakt gondolkodásra. Persze fizikailag lehet élni nyelv nélkül is, de az irodalom annyira mélyen emberi dolog, hogy a hiányával mindenképp súlyosan sérülne az emberségünk. Sőt azok a kérdések, amelyeket erkölcsinek gondolunk, gyakran inkább nyelvi, mint erkölcsi problémák.

Ugyanakkor egy másik beszélgetésben ön is említette, hogy az emberek inkább konkrét dolgokról, például a politikáról beszélgetnek. Ez miért probléma? Hiszen a politikának van konkrét hatása az életükre.

A direkt nyelvhasználat egyrészt természetes dolog, másrészt nagy kísértés; könnyebb a nyelvet konkrétumok leírására használni, mint a művészi megnyilatkozások mélységeiben lubickolni. Igen, szükségünk van arra, hogy néha, sőt gyakran megbeszéljük egymással, hol olcsóbb a tej, hol mennyibe kerül a zsemle. De ha csak ilyenek megbeszélésére vagyunk képesek, ha többre nincs igényünk, az félelmetes. Szerintem az elemberietlenedés felé tett egyik első, szörnyű lépés a felszínes nyelvhasználat.

Hogy ezt elkerüljük, ahhoz viszont az kell, hogy az emberek olvassanak. Hogyan lehet erre rávenni őket?

Én nem szeretnék rávenni senkit semmire, annyit tehetek, hogy megpróbálom elmesélni, mennyire jó és fontos műalkotásokat olvasni, mennyi olvasási stratégia létezik, mennyiféle emberré válhatunk olvasás közben; hiszen egy jó író az olvasóját is megírja. Persze a mai ember is sokat olvas, de jó lenne, ha például az újságcikkek mellett műalkotásokat is olvasna, mert ami igazán izgalmas, az a konkrétumok szintjén túl kezdődik.

Ha valakit gyermekkorában nem tanítanak meg a műalkotások olvasására, értésére, akkor később még eljuthat erre a szintre?

Szerintem igen.

Az oktatást jelenleg úgy akarják átalakítani, hogy a munkaerőpiac igényeit kielégítő képzettségű emberek végezzenek az iskolákban. Ebből a szempontból sem hangsúlyos az irodalom szerepe. Miközben ön szerint élet-halál kérdése.

Valóban, az irodalom konkrétan nem használható semmire. Teljesen értelmetlen dolog. Ha majd mindent a munkaerőpiac igényei irányítanak, akkor az irodalom úgy fog eltűnni, mint egy búvópatak. Szerintem az értelmetlen dolgok a legfontosabbak, mint az irodalom vagy egy komolyzenei koncert.

Minél értelmetlenebb valami, annál lényegesebb.

Persze ahhoz, hogy ne haljak éhen, kell ennem például két zsemlét, és ehhez meg kell tennem ezt-azt. De ezek csupán szükséges dolgok, és nem lényegesek. A szükséges dolgokon túl, a lényegesek határán kezdődik az emberi. Zsemlét enni egy tyúk is tud, ha éhes.

Szóval az irodalomnak nincsen semmi értelme, ami jó, ugyanakkor élet-halál kérdése?

Pontosan, mivel az életnek sincsen semmi értelme, és épp ez benne a csodálatos. Ebben a kérdésben szinte mindent Kosztolányitól tanultam, ő írta ezt a két sort: „Úgy hívják: élet. / Értelme nincs” (Fejtörő felnőtteknek). Nagyon-nagyon igaza van.

Ha az irodalomnak nincs értelme, akkor az sem feladata, hogy a jóra nevelje az embert?

Nem, nem erre való. Vegyük például a házasságot. Ha egy házasságnak van kimondott értelme – tegyük fel, a gyerekszülés –, onnantól kezdve az a házasság elveszíti a varázsát, igazi lényegét. A gyerek és a házasság is csupán a szerelem következményei, egyik sem cél önmagában. Ugyanígy egy műalkotás befogadásának is lehet például az a következménye, hogy valaki jobb ember lesz közben, de ha egy mű leleplezhetően azért születik, mert valakit nevelni akar, vagy van önmagán túlmutató célja, akkor az a mű inkább rossz, mint jó. Talán kegyetlenül hangzik, de így gondolom.

A kötelező olvasmányok ilyenek?

Vannak köztük ilyenek, de kevés, szerencsére. Már megint szegény Jókai következik… Ő például gyakran didaktikus, leleplezhető nála az író nevelő szándéka, és meg is akarja győzni valamiről az olvasóit. De a kötelező olvasmányok között szerencsére ritka az ilyen. Igaz, van néhány olyan kötelező mű, amelyik esetében nem is értem, mit keres a kötelezők között, de ez mindegy is, mert – itt is elmondom – a tanterv és az érettségi követelmény nincs összefésülve.

Ezt a fésületlenséget okozhatja az, hogy az érettségi a készségeket akarja mérni?

Lehet. A kompetenciákról való gondolkodás, a kompetenciafejlesztés vágya napjainkban szerencsétlenül összetalálkozott az irodalom tantárggyal. Szerintem ennek az átgondolatlan összetalálkoztatásnak tünethordozója a jelenlegi magyar nyelv és irodalom érettségi, és az írásbeli része meg ezért olyan, amilyen. Szörnyen hervasztó. Igaz, több művészet van benne, mint amikor évekkel ezelőtt bevezették a jelenlegi rendszert. Mégis a szövegértés szerintem a legalja. Az írásbelinek ez a fele tulajdonképpen egy magyar nyelvvizsga. Csak nekem furcsa, hogy egy magyar nyelvű diáknak az az érettségi, hogy magyar nyelvű – nem művészi! – szövegről feltett magyar nyelvű kérdésekre kell magyar nyelven válaszolnia. Ráadásul a kérdések után zárójelben ott a szám, ami azt jelzi, melyik bekezdésben kell keresni az adott kérdésre a választ, nehogy baj legyen. Ha mindez mondjuk hettitául volna, akkor egy picit érdekesebb lenne.

Ezt vajon a diákok is így élik meg?

Akikkel beszéltem az írásbeli élményeikről, azok iszonyúan unatkoztak a szövegértésteszt közben, és 90–100 százalékosra írták. Attól félek, én kilencven százalékot sem tudnék írni, annyira lélekgyilkosan unalmas az egész. Szerintem gimnáziumi szinten ez az érettségi nevetséges. Nyilván vannak olyan középiskolák, ahol ilyen feladatra van szükség, és a diákoknak kihívást jelent. Viszont ha van emelt szint és középszint, akkor miért nincsen alapszint? Legyen alapszinten efféle szövegértésteszt, és legyen középszint, amit már gimnáziumi alapszintnek nevezhetnénk. És itt nem a diákok megterheléséről van szó, hanem arról, mennyire nézzük hülyének a gyerekeinket. A mostani rendszer szerint nagyon.

Sokszor említette, hogy a költők, írók életrajzának hangsúlyozását is feleslegesnek tartja, ezek szerint nem is ezzel vezeti fel a műveket?

Nem. Vannak olyan művek, amelyek értelmezésében segíthet a szerző életrajza bizonyos részeinek ismerete. Ennyi. A szerzői életrajzoknál sokkal fontosabbnak érzem, hogy egy bizonyos korszak gondolkodásmódjáról beszéljünk. A reneszánsz kor például nyilvánvalóan más, mint a XX. század, ezért elképzelhető, hogy más olvasási stratégiákkal kell élni egy reneszánsz meg egy XX. századi szöveg esetén; lehetne az életrajzok helyett sokkal alaposabban beszélni ilyesmi témákról.

Viszont a mostani irodalmi életben is nagyon nagy hangsúlyt kapnak az írók, fontosabb a személyük, mint a műveik.

Elképzelhető. Vannak erre utaló jelek, az biztos. De ennek nem a romantikus zsenikultusz az oka, hanem inkább a piaci szemlélet. Az író is termékké tud válni – és a piacnak természetesen épp termékekre, brandekre van szüksége. Ha ez a gondolkodás megjelenik az irodalomban, annak rengeteg hátránya van, például az, hogy szinte nincs is valódi irodalmi diskurzus a művekről, hiszen az ilyesmi piacilag értelmezhetetlen, sőt ellenjavallott; ehelyett viszont ráragasztanak szerzőkre, művekre címkéket, amelyekkel garantálható a nagy eladási példányszám. Sajnos az a helyzet, hogy azok a szerzők, akik megkapják a „jó”, „díjazott”, „leg-leg-leg” címkét, azokat már csak ezért illik jónak tartani, de közben arról, miért is jó az a szerző, alig esik szó. Szerintem ez a helyzet az íróknak sem jó: akiből brand lett, az azért, akiből meg nem lett brand, az meg azért nem kap rendes visszajelzést. Itt van például Háy János Kik vagytok ti? című könyve, az „újraélesztő könyv”, a „Szerb Antal óta először érthető irodalomtörténet”, aminek kapcsán – végre! – kirobbant a vita például arról, hogy mi az irodalomtörténet, mit kezdjünk az életrajzokkal, ki szólaljon meg efféle kérdésekben, stb. Ennek során sokszor elhangzott, hogy Háy János egyébként nagyon jó szerző, de ez a könyve nem sikerült. Nekem rengeteg problémám van és volt Háy művészetével, és a Kik vagytok ti? szerintem nemcsak azért sikerült félre, mert irodalomszemlélete elavult, hanem azért is, mert esztétikailag, írástechnikailag egyenetlen – amint Háy művészete is. De ha egy szerző eddig szinte csak azt kapta, hogy egyszerűen fantasztikus, és minden jó, amit csinál, és aztán ír még egy művet, a kritika pedig hirtelen ledorongolja szegényt… szóval

nagyon fontos lenne, hogy kezdődjön szakmai, építő, kritikus beszélgetés azokról is, akiket most a legjobbnak tartunk.

A brandépítést meg hagyjuk a kiadókra és a reklámcégekre. Egymás kritikátlan ajnározása sehova sem vezet. Mint ahogy az elvtelen kritizálás sem.

Mostanában nagyon gyakori az is, hogy a szerzők a saját életüket írják le, így még nehezebb elkülöníteni az életrajzot a műtől.

A szépíró tudatos lény, és tisztában van azzal, hogy az elbeszélő ugyanúgy nyelvi konstrukció, mint amennyire ő maga hús-vér létező; és azzal is, hogy ez a kettő nem ugyanaz. A ponyvaíró gyakran kikerüli ezt a kérdést, elkeni ezt a problémát. Az olvasók pedig bulvárélményekre vágynak, kukucskálni akarnak, meg bepillantást nyerni a szerző magánéletébe… Mindig is ezt akarták. Lelkük rajta. Az irodalom mindig a kisebbség „szórakozása” volt, sajnos, ezen nem kell csodálkozni. Persze én örülnék, ha minden ember irodalomolvasó lenne, de erre most, amikor még a szépírónak nevezett szerzők is engednek a ponyva csábításának, kevés esélyt látok.

Vagyis a kortárs irodalmat nem tekinti minőséginek?

Nagyon ritkán érzem jól magam frissen megjelent művek olvasása közben. Sajnálom.

Viszont sokan ma úgy gondolnak azokra, akik a szépirodalmat fogyasztják és vitáznak róla, mint felesleges elit rétegre, amely felesleges dolgokkal van elfoglalva.

Ez sajnos így van, és ez nagyon szomorú. Hosszú folyamat eredménye, hogy Magyarországon, ahol a költők és az irodalom ennyire fontosak, eljutottunk ide.

Hogyan történt ez?

Talán úgy, hogy értelmetlen dolgokat ajnároztunk hosszú évtizedeken át, olvashatatlan művekre mondtuk azt, hogy ez zseniális, és a sznobéria lila hajóján eltávolodtunk a művészettől. Ez szomorú ügy. Szerintem ennek is következménye, hogy a szépirodalmat, meg a „magasművészetet” szokás lesajnálni.

Mi az például, ami olvashatatlan, mégis ajnároztuk?

– Már épp elég embert haragítottam magamra Jókai miatt, most egy kicsit kerülöm a konfrontációt. Ami biztosnak tűnik, hogy a posztmodernnek vége, visszatért a történet, és ismét illik figurákat írni, de a kortárs írók még azért a posztmodern kifejezésmód vonzásában élnek. Ebben a feszültségben kell dolgozniuk: és ez egyáltalán nem könnyű.

Térjünk vissza az iskolához! Milyennek látja a diákokat?

Azokról tudok beszélni, akiket én tanítok. Ezek a diákok jól szituáltak és kényelmesek. Velük azért nehéz kicsit, mert el kellene jutnunk oda, hogy ebből a kényelmes helyzetből kibillenjenek, mert a művészet sohasem kényelemből születik, és a művészetfogyasztásnak sem tesz jót a kényelmesség. A kényelmes embernek nincs szüksége arra, hogy művészetet fogyasszon.

Mit lehet ezzel kezdeni?

Lehet, hogy semmit. Egy Pjatyigorszkij nevű csellista önéletrajzában azt írja, hogy 1917-ben egy csellóval a hátán megérkezett Moszkvába – a hangszer nagyobb volt, mint ő, mert még kisgyerek volt. A történelemből úgy tudjuk, hogy az orosz fővárosban abban az évben káosz uralkodott, forradalom, ő viszont arról ír, hogy Moszkva úgy pezsgett, mint egy kulturális világváros, kiállítások, felolvasóestek, minden este koncert, több helyen… Vagyis a művészet utáni éhséget a válság hozza elő. Én meg akkor mondjam azt, hogy legyen végre válság, hogy olvassanak az emberek? Robbanjon ki háború? Nem mondom. Örülök, hogy most nincsen baj, viszont kicsit szomorú vagyok, hogy amikor esetleg válság lesz, akkor sok embernek nem lesz mihez nyúlni, mert

a kényelem nem kedvez az igazi, élő műveltségnek.

Aki nem tud irodalmat olvasni, az nem tud majd mibe kapaszkodni. Egyébként szokás kérdezni, hogy mit vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre, és az emberek gyakran azt válaszolják, hogy a Bibliát. Remélem, hogy akik ezt mondják, szokták itt és most is olvasni, s nemcsak arra a szigetre tartogatják a bibliaolvasást, mert ha valaki egyébként nem olvassa, és nem tanulja meg a bibliaolvasás nehéz mesterségét, akkor azon a lakatlan szigeten nagyon egyedül fog maradni azzal a könyvvel. A Biblia elég bonyolult, sőt szerintem az egyik legbonyolultabb mű a világirodalomban, rengeteg szerzője van, majdnem ezer évig alakult…

Ön melyik könyvet vinné magával?

A Biblia az jó, én vinném, de azért vinnék mást is, Kosztolányit, oroszokat, József Attilát, más magyar költőket, Ottlikot… Nekem nem lenne elég egy könyv, attól félek.

Mennyire tartja problémának a tanításban az okostelefont?

Mostanában már inkább problémának látom, mint lehetőségnek. Eddig nagyon elfogadó voltam a mobiltelefonokkal, de már kezdek fejlődésellenes ellenforradalmár lenni. Szerintem ez az eszköz általában nem való irodalomórára. A mobilozásból ugyanis olyan agyműködés következik, ami nem foglalkozik az összefüggésekkel. Ha például valaki az Instagram kezdőoldalát pörgeti, akkor lát ezt, azt, amazt, és kész. Nem kell asszociálnia, csak jönnek egymás után az összefüggéstelen tartalmak. Akik ugyanezen a hordozón olvasnak, azoknál – úgy vettem észre –, mint valami feltétlen reflex, beáll ugyanez az agyműködés, nem emlékszenek semmire, és nem is jut eszükbe semmi, csak pörgetik, pörgetik a digitális tartalmat, mint egy Facebook-idővonalat. De az irodalmi mű nem Facebook-idővonal. Még. Egy osztálykiránduláson nemrég csináltunk egy mobilmentes napot, és elég jól sikerült.

Ha valaki e-book-olvasóról olvas egy könyvet, arra sem tud jól odafigyelni?

Az sem jó, nem. Sajnos. A fizikai élmény ott is hiányzik, például nem lehet rendesen visszalapozni benne, nem hagyhatjuk benne az ujjunkat egy bizonyos oldalnál; változtatható a betűméret, azaz a tördelés sem állandó… Egyszerűen azt vettem észre, hogy aki papíralapon olvas, sokkal jobban és sokkal hosszabb távon emlékszik arra, amit olvasott. Intenzívebb az élmény. A következő tanévben tehát kifejezetten kérni fogom a papíralapú olvasást. Lehet a mobilt például lexikonnak használni, de szépirodalom olvasására szerintem nem jó.

Eddig az ön óráin lehetett telefont használni?

Igen, azt mondtam, vegyétek elő a mobilt, és nyissunk meg ezt és azt. Erről biztosan nem tudok majd lemondani, mert a diákok zsebében lévő mobil óriási lehetőség a tanár kezében. Nemcsak a szöveggyűjtemény áll rendelkezésére, hanem ott van az egész világ. Mondhatom például, hogy most eszembe jutott egy Verlaine-vers, akkor nyissuk ki. Szóval meg kellene találnunk a telefonok helyét az irodalomoktatásban – én is keresem még.

Mennyire köti a tankönyv?

Nem használok tankönyvet.

Nem is kell?

Nekem nem kell.

Akkor mit használ?

Műveket. Van a mű, vannak a diákok, vagyok én és kész.

Azt sem veszi figyelembe, hogy egy-egy verset hogyan szoktak elemezni?

Általában nem tudom, vagy már elfelejtettem, hogy szoktak elemezni egy verset.

Egy interjúban azt mondta: meg kellene érteni, hogy az az iskolarendszer, ami régen jó volt, ma már nem jó. Miért nem?

Arról próbáltam beszélni, hogy ezelőtt húsz évvel a diákok erősebb kulturális alapokkal érkeztek az iskolába, mint ma. A valódi értelmiségi családok megritkultak, sok családban csak felszínesen vagy nagyon keveset beszélgetnek egymással a szülők és a gyerekek. Persze ez nem csak a családok felelőssége. Az a kulturális közkincs, ami száz éve még egyértelmű volt, összetört, atomjaira hullott. Már senki sem tudja igazán, mi az, amit tudni illik. Így az iskolák helyzete is bizonytalanná vált, mert az az iskola, ami ma is van Magyarországon, még abban a korban született, amikor létezett „általános műveltség”, és annak átadására és megtanítására alapították.

Ma már az „általános műveltség” szókapcsolat teljesen kiürült.

Tehát az iskola kevésbé építhet a meglévő kulturális bázisra, alapvető műveltségi hiányosságok pótlására meg egyszerűen nem alkalmas. A másik probléma, hogy az iskola kötelező. A mi iskoláink elődei azért születtek meg, hogy az emberi tudást közkinccsé tegyék, hiszen a humán műveltség megtanulása volt a felemelkedés egyetlen lehetősége. És azért lett kötelező, hogy mindenki részesülhessen ebben a lehetőségben. Ismétlem: az iskola lehetőség volt a fölemelkedésre. Ma ez már nincs így. Az iskola nem lehetőség, hanem nyűg, a papírszerzés eszköze. Gyakran utálja tanár is, diák is. Mindenki várja a pénteket, és gyűlöli a hétfőt, ha föladok egy feladatot, azonnal kezdődik a sóhajtozás és nyavalygás. Én meg szeretek tanítani, nem perverzióból, hanem őszintén, ezért aztán hülyén érzem magam az ilyen helyzetekben. És ha nincs közös kulturális bázisunk, akkor nem is értjük egymást, hozhatok én bármilyen példát, ha a diákjaim nem ismerik…

Vagyis nem az iskolát kellene megváltoztatni, hanem a családi hátteret?

Megváltoztatni szerintem nagyon nehéz bármit is. Inkább meg kellene találni azt az iskolát, amire a mai világban szükség van, épp úgy, ahogy őseink kiépítették az általános tankötelezettségre épülő iskolarendszert annak idején. Ma a kötelező, „általános műveltséget oktató” iskola fölött eljárt az idő. De egyébként nem is érdemes az iskola szerepét túldimenzionálni. Sokan mondják, hogy az oktatást tönkretették, és ehhez hasonlókat. Ennél sajnos sokkal bonyolultabb folyamatok vannak, ha ilyen egyszerűen tönkre lehetne tenni az oktatást, ugyanolyan könnyen meg is lehetne javítani. Persze sokat segíthet egy országon az oktatási rendszere, de nagy, lényegi változtatásra nem képes – az oktatási rendszer inkább lenyomata a társadalmi állapotoknak, mint alakítója. Hiszen a tanárok is valahonnan jönnek. Egy hiperszuper, digitális táblás, légkondicionált teremben is lehet dögunalmas órákat tartani. És ha nekem mostantól nyolcvanezerszer több fizetésem lenne, mint amennyi most van, attól sem lennék jobb tanár. Ha pedig csak öt forintot kapnék havonta, attól sem lennék rosszabb. Persze ezt mindenki értse jól.

A tanároknak nagy a felelőssége az iskolán belül?

Az iskolán belül igen. Óriási. Csak az iskolákat kellene „újrapozicionálni”. Megtalálni az iskola helyét. Ha ez sikerül, akkor szerintem már tisztábban fog látszódni, hogy elsősorban mégiscsak azoké a felelősség, akik gyermeket nevelnek otthon. Ez persze fájdalmas, mert abban is szoktunk reménykedni, hogy az iskola és az aranyos tanító néni mindent megcsinál helyettünk. Pedig nem fog.

Ha egy szülő szeretné olvasásra szoktatni a gyerekét, és felolvas neki, akkor milyen műveket válasszon?

Nehéz helyzetben vannak a szülők. Én Puskint meg ilyesmiket olvastam nekik, mert azt tartom jónak, és szinte szerelmes vagyok a művészetébe. Remélem, mindenki olyan műveket olvas föl, ami személyesen neki mond valamit, ami neki, a szülőnek fontos. Akkor lesz hiteles a fölolvasás, és nem nyögvenyelős időtöltés. Épp ezért egy szülő szerintem azt teszi a legjobban, ha rengeteget olvas, és amiket olvas, azokért lelkesedik is, és aztán a legkedvesebb műveit olvassa a gyerekeinek. Egyébként abban reménykedem, hogy lassan kialakul majd egy új réteg, egy új „társadalmi osztály”, akiket nevezzünk – mondjuk – kulturális arisztokratáknak. Ők lesznek azok, akik például megengedhetik maguknak, hogy végigolvassák Homéroszt, és gondoljanak is róla valamit.

Az új arisztokráciának nem pénze lenne, hanem kultúrája,

fényűző beszélgetéseket tudnának tartani Dantéról, a posztmodernről, és ismernék a Tristram Shandyt [Laurence Sterne XVIII. századi angol író nagyszabású, eredetileg kilenc kötetben megjelent regénye.] Mert megengedhetnék maguknak ezt. És aztán lehet, hogy egyszer ugyanúgy utánozni fogják ezeket az új kulturális arisztokratákat, mint annak idején a hercegeket és grófokat. És újra trendi lesz Horatiust, Choderlos de Laclost és Swiftet olvasni, meg Dantéról vitatkozni.

A beszélgetés elején említette az erkölcsi kérdéseket. Mire gondolt pontosan?

Azt mondtam, hogy az erkölcsi kérdések valójában nyelvi problémák, és nagyon izgalmas lenne, ha a diskurzust ebbe az irányba vinnénk el. Egészen konkrétan: van ma például az a kérdés, hogy házasodhatnak-e homoszexuálisok, vagy nem. Ha ebbe az ügybe túl sok erkölcsöt viszünk bele, akkor az ember végképp elfelejti, miről van szó. Pedig egyszerű. Van egy szó, aminek a jelentésére valakinek szüksége van. Az a kérdés, hogy ezt a jelentést odaadjuk-e annak az illetőnek, aki kéri, vagy nem adjuk neki oda. Nem az tehát a lényeg, hogy ki kit szeret, vagy hogy a keresztény erkölcs szerint, vagy más szerint ez elítélendő vagy támogatandó-e, hanem az, hogy az az illető szó konkrétan megkaphat-e egy adott jelentést. És ez igazán lényegi kérdés, hiszen szavak alapján gondolkodunk, ettől leszünk emberek. És nemcsak a házasság szó, hanem nagyon sok más szó kapcsán is ugyanez történik most. Meddig bővíthetjük egy szó jelentését? Lehet-e a jog vagy a törvényhozás segítségét kérve, művi úton belenyúlni a nyelvbe?

Mert egy idő után lehet, hogy a szavak mindenkinek mást fognak jelenteni, és már nem lesz közös semmi.

Belecsúszhatunk abba, hogy csak kommunikációra használjuk a nyelvünket. Erre pedig sajnos a kutyák is képesek. Ha így lesz, akkor tényleg csak egy szűk hercegi réteg fog maradni, ami nem így tesz. De ők már senkit sem fognak érteni, és őket sem fogja érteni senki. Elveszítjük egymást. Én ettől félek igazán, nem a klímaváltozástól.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját

Fotó: Földházi Árpád

A teljes interjú A Szív Jezsuita Magazin szeptemberi számában olvasható