Kassa vértanúinak emlékezete

Kereken négyszáz évvel ezelőtt, 1619. szeptember 7-én szenvedett mártírhalált katolikus hitéért Pongrácz István és Grodecz Menyhért jezsuita, valamint Kőrösi Márk esztergomi kanonok, aki a jezsuiták tanítványa volt. Ők a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának védőszentjei.

Kassa királyi kézen volt még. Katolikus volt, de nem lehetett tartani. A város vezetősége a kálvinizmushoz húzott. Katolikusok főleg a fegyverviselő katonák voltak, és a szegényebb iparosok, a szolgák. Dóczi András császári főkapitány tárgyalásba kezdett a város előtt gyülekező protestáns hajdúcsapatokkal. Kész volt átadni a várost épségben. Nem kell szétlőni, mindenkinek jobb lesz, ha megmarad az otthona, a középkori városmag, a gyönyörű gótikus székesegyház, ha békességben élhetik a maguk életét. Ezt kérte a főkapitány I. Rákóczi György protestáns erdélyi fejedelemtől és hajdúitól.

Amikor a hajdúk szeptember 5-én bevonultak Kassára, azonnal bilincsbe verték a kapitányt. A fejedelem udvarába küldték, ott nyoma veszett, valószínűleg a börtönben ölték meg, ki tudja, milyen kínzások kíséretében. Mondjuk, sejthetjük, mégpedig abból, ahogy a három kassai katolikus pappal elbántak. Pedig a Dóczi által kialkudott egyezség külön tétele volt, hogy őket ne bántsák, hadd legyenek csendes pásztorai Kassa katolikus híveinek.

Arról, hogy a felhergelt hajdúk megkínozzák a katolikusokat , már érkeztek hírek a környező falvakból, városkákból. Sokan húzódtak meg Kassán az ottani rettegő lakosok közül. Néhány nappal korábban Jászót teljesen felégették a protestáns katonák, több kanonokot megöltek, más papokat és katolikus férfiakat pedig elhurcoltak Erdélybe, tulajdonképpen rabszolgának. A nők közül számosan éppen Kassán, illetve a környező hegyekben húzták meg magukat.

Kőrösi Márk azért jött át a szomszédos Homonnáról, hogy a nehéz napokban a kassai jezsuitákkal legyen.

A levéltárak megőrizték azokat a vallomásokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a három lelkipásztor tudatában volt annak, milyen veszélynek van kitéve, mégis a városban akartak maradni a híveikkel. A hajdúk nem rontottak mindjárt a három papra, először Dóczit kívánták elintézni, őket csak őrizet alá helyezték. A városi tanács tárgyalt arról, mi legyen a kassai katolikusok sorsa. A vezetők közül ekkor már mindenki kálvinistának vallotta magát, és voltak olyanok is, akik a katolikusok kivégzését követelték, főleg Heiner Menyhért városi tanácsos és Alvinczi Péter prédikátor. A jegyzőkönyvek megőrizték a vélekedést, amely szerint annyi katolikust, amennyi a városban még megmaradt, mégsem lehet csak úgy likvidálni, mert az túl sok vért jelentene, ami nagyon beszennyezné Kassa korábbi becsületes nevét. Ezek után indulhattak a hajdúk a három katolikus pap ellen.

Először a két jezsuitát vették elő, és borzasztóan megkínozták őket. A férfiatlanításukkal kezdték. A kimondottan szekuláris és fundamentalista protestáns erőket gyakran irritálja a maradéktalanul Istennek szentelt élet gondolata, a szüzesség erejébe vetett hit, a szerzetesség, a cölibátus jelensége. A lemeztelenített és férfiasságukban meggyalázott papokat fáklyákkal sütögették olyannyira, hogy szemtanúk szerint egy idő után már nemcsak a csontjaik látszottak ki, hanem a belső szerveik is előbukkantak. Kézfejüket közvetlen közelről szétlőtték. Aztán következett az esztergomi kanonok, aki magas egyházi tisztsége ellenére ekkor még mindössze harmincéves volt. Először megpróbálták meggyőzni, hogy térjen át a kálvinista hitvallásra, így nem kell a két jezsuita sorsára jutnia. Majd ütni kezdték, és amikor a földre esett, az előállt csendben elsőre úgy tűnt, sikerült megtörni. Ekkor jött a tőle nem messze vérben fekvő jezsuiták felől a hang:

„Nem úgy, nem úgy, uram, távol legyen tőled, hogy a kínzások miatt Krisztust megtagadd, és az ő zászlaja alól az ellenség táborába menj!”

A fiatal kanonok nyilván ismerte Szent Ignác lelkigyakorlataiból a két zászlóról szóló elmélkedést. Nem tagadta meg hitét, nem állt át a másik zászló alá, inkább vállalta a vértanúságot. Hite rendíthetetlenségét tapasztalva a kassai katolikusok legádázabb ellenségei őt is iszonyúan megkínozták, és amikor látták, hogy a sok szenvedéstől már nem bírja sokáig, lefejezték. Majd folytatták a két jezsuita kínzását, miközben egyikük fejét annyira szétverték, hogy amikor neki is levágták a fejét, valószínűleg már nem volt magánál. A két meggyalázott és megcsonkított testet ekkor a városi latrinába dobták.

Legtovább Pongrácz István állta a szenvedést, vele kezdték a kínzásokat, és számára tartogatták a legszörnyűbb fájdalmakat. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy erdélyi magyar nemes volt, aki Alvincról, tehát a Kassa ellen hadakat küldő Rákóczi György területéről származott. (A sors fintora, hogy Kassa református prédikátorát, aki a katolikusok kiirtását hangoztatta a városi tanácsban, Alvinczi Péternek hívták.)

Pongrácz István is mindössze harminchét éves volt, amikor meghalt a hitéért.

Viszonylag neves családja több papot, tudóst, ispánt és alispánt adott az egyháznak, illetve a hazának, István szülei mégsem szerették volna, ha fiuk egyházi pályára lép, ám ha mégis, akkor azt gondolták, legyen inkább ő is valamilyen jómódú kanonok, később talán püspök, de hogy a jezsuiták közé álljon, már túl sok volt az arisztokrata családfőnek. Pongrácz István azonban már fiatalon is tántoríthatatlannak bizonyult, és családja minden ellenállása dacára beállt Szent Ignác rendjébe. Kassai kínzói őt végül nem fejezték le, hanem félholtra verve bedobták a városi szennygödörbe, társai tetemeivel együtt. Még legalább húsz órán át élt a mocsokban, sokan hallották nyöszörgéseit, és amikor a katolikus templom harangozója közel merészkedett a gödörhöz, a haldokló kiszólt hozzá, hogy fel ne adja hitét, hanem maradjon továbbra is Krisztus hű katonája, érte meg ne aggodalmaskodjanak a város katolikusai, mert

reményei szerint ebből a szennyből és bűzből már Krisztus elé kerül.

A kassai vértanúk történetének külön közép-európai színezetet ad, hogy a másik mártír jezsuita, Grodecz Menyhért a mai Lengyelország területéről származott. Igazából sziléziai volt, mégis az akkori Magyar Királyság területére jött mártírhalált halni. Kiválóan beszélt magyarul, és sziléziaiként persze németül és szláv nyelven is, aminek a felvidéki lelkipásztorkodásai során nagy hasznát vette. Kőrösi Márk viszont a mai Horvátország területéről származott, erre utal a neve: Kőrös a mai Križevci, a Dráva déli partjától nem messze fekvő városka, a horvátországi görögkatolikusok vallási központja. Miután Márk befejezte tanulmányait a jezsuitáknál, és felszentelték, hamarosan esztergomi kanonok lett, ami arra enged következtetni, hogy főpásztora nagyon megbízott benne, és ezért is küldte éppen őt Kassa környékére, hogy felmérje az erdélyi református fejedelem seregei és a német császár által támogatott katolikus hadak közötti háborúskodás egyházi kárát.

A színes kulturális háttérből jövő kassai vértanúk testvéri kiállásának közös hitük mellett, ahogy minden különbözőségük ellenére együtt dolgoztak, ahogy bátorították egymást a szenvedésben, a kitartásban, külön aktualitása lehet a mai ember számára a Kárpát-medencében, és talán azon is túl, egész Közép-Európát beleértve.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját

A cikk A Szív Jezsuita Magazin szeptemberi számában jelent meg