Mit hogyan értékelnek a fiatalok? Miben különböznek e téren az előttük járó generációktól? Több kutatás is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, melyekről Rosta Gergely szociológussal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével beszélgettünk.
– 2000 óta, négyévenként kerül sor a Kárpát–medencei 15–29 éves fiatalságról szóló nagymintás kutatás adatfelvételére, ennek legutóbbi állomása volt a Magyar Ifjúság 2020 című felmérés. Milyen általános kép rajzolódik ki ennek nyomán e korosztály értékvilágáról?
– Talán ott érdemes kezdeni, hogy volt ebben a kutatásban egy olyan kérdés, hogy mennyire elfogadható a válaszadó számára a szülei értékrendje. Az adatok szerint a válaszadók felének teljes mértékben elfogadható, további huszonöt százaléknak részben igen, részben nem, és csak huszonhárom százalék volt az, aki elutasította. Magyarországon egyelőre nem látszik óriási generációs különbség a szülők és a gyerekek értékrendje között, legalábbis olyan értelemben, ahogy húsz évvel a második világháború után volt Nyugat-Európában.
Ronald Inglehart, a 2021-ben elhunyt amerikai politikai szociológus szerint a világháború utáni fejlett társadalmakat posztmaterialista értékfordulat jellemzi, ami azt jelenti, hogy ahogyan az úgynevezett maslow-i piramisnak egyre inkább biztosítottak az alsó fokai, tehát az anyagi és a személyes biztonság, úgy válnak egyre fontosabbá olyan értékek, amelyek a nem materiális szükségleteket fejezik ki, például a személyes kapcsolatok, a szabadidő eltöltése vagy a környezetvédelem. Inglehart azt mondja, hogy tulajdonképpen ez a változás magyarázza ’68-at is, merthogy a háború előtti generációkat sokkal inkább materialista értékrend jellemezte, a háború után születetteket pedig egyre nagyobb mértékben egy posztmaterialista, amiben kevésbé az anyagi javak állnak az előtérben.
A rendszerváltás után harminc évvel Magyarországon nincs egy olyan új generáció, amelyik teljesen szembefordult volna a szülei értékrendjével.
Ez szerintem fontos, annak ellenére, hogy egyébként bizonyos kérdésekben elég nagy különbségek vannak.
– Például miben?
– Általában a nemi szerepek tekintetében kevésbé konzervatívak a fiatalok. Például a nők háztartásbeli szerepével kapcsolatban, hogy a család megszenvedi, ha az anya teljes munkaidőben dolgozik, vagy a nemek közötti fizetésbeli különbségek nagyobb elfogadottságát tekintve mi, magyarok tradicionálisabb gondolkodásúak vagyunk a nyugat-európaiaknál, de a magyar fiatalok közelebb vannak a nyugati számokhoz.
Az egyik legmegosztóbb téma a homoszexualitás megítélése. Ez a téma kettéosztja Európát, és a volt szocialista országokban sokkal nagyobb az ezzel kapcsolatos elutasítás. De ha megnézzük a magyar társadalmat, akkor azt látjuk, hogy a fiatalok ebben a kérdésben egyértelműen elfogadóbbak. De azzal kapcsolatban is, hogy „kit nem szeretnék a szomszédomnak” (homoszexuálisokat, bevándorlókat, cigányokat stb.), a fiataloknak egyszerűen magasabb a toleranciaszintjük a más típusú csoportokkal szemben. A posztmaterialista értékek is nagyobb mértékben jellemzik őket, de ebben sincs hatalmas szakadék köztük és a korábbi generációk között.
Inglehart azt mondja: az, hogy milyen értékeket vallunk, leginkább a neveltetésünkre vezethető vissza. A mai fiatalok egy nyíltabb társadalomban nőnek fel, ahol ezek a kérdések sokkal kevésbé tabuk, és az előző generációkhoz képest esetükben kevésbé hatnak olyan normák, amelyek vallási alapon is meghatározottak.
„Általában a nemi szerepek tekintetében kevésbé konzervatívak a fiatalok.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Mai világunkban is sok minden veszélyezteti akár a materialista, akár a posztmaterialista értékeinket. A fiatalok mitől félnek a leginkább?
– A Magyar Ifjúság kutatásokban van egy térkép arról, hogy mit tartanak a fiatalok a legfontosabb problémának. 2020-ban a leggyakrabban a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan jövőt említették. Második helyen szerepelnek az anyagi nehézségek, a létbizonytalanság, az elszegényedés. A kettő nyilván összefügg, de a bizonytalanságban, kiszámíthatatlan jövőben azért nem teljesen anyagi dolgok is benne vannak. A 2020-as eredményekben bizonyosan szerepet játszik a Covid-járvány is. A céltalanság a harmadik legtöbbször megjelölt probléma. Érdekes, hogy az előző három kutatásban mindig az anyagi problémákat említették a leggyakrabban: a munkanélküliséget, a pénztelenséget, és most van először az, hogy a jövővel kapcsolatos bizonytalanság került előre. Ami nem jó hír, mert az anyagi nehézségeket könnyebb orvosolni, mint azt, hogy mitől lesz valakinek biztosabb jövőképe.
– Az 1981–ben – részben jezsuita szociológusok kezdeményezése nyomán – indult European Values Study (EVS, Európai Értékkutatás) munkájában is részt vesz. Az előbb említett különbség Kelet és Nyugat értékválasztásai között hogyan jelenik meg ennek adataiban?
– Kelet-Európa általában véve vallásosabb, mint Nyugat-Európa. De függetlenül attól, hogy a válaszadó vallásos-e, vagy sem, Kelet-Európa bizonyos témákban sokkal tradicionálisabb, konzervatívabb. Egy példa: arra az állításra, hogy a nők leginkább biztos otthonra és gyerekekre vágynak, Svédországban tizenkilenc százalék mondja azt, hogy igaz, Magyarországon pedig ötvenkettő. De a szlovákoknál meg hetvenkettő. Azt, hogy a homoszexuális párok ugyanolyan jó szülők lennének, a svédeknél hetvenhat százalék fogadja el, Franciaországban hatvanhét, a németeknél hatvanhat, Magyarországon huszonöt, Szlovákiában meg tizenhét. Ilyen jelentős különbségek vannak.
Van egy olyan kérdésblokk az EVS kérdőívében, hogy a válaszadó mennyire bízik különböző intézményekben, a politikaiaktól, így a parlamenttől vagy a pártoktól az egészségbiztosítás vagy az oktatás rendszeréig. Hagyományosan sokkal alacsonyabb az intézményekbe vetett bizalom Kelet-Európában, mint Nyugaton, és a rendszerváltás óta jellemzően még csökkent is.
Megfigyelhető, hogy a fiatalok általában véve kevésbé bíznak az intézményekben, mint az idősebb korosztályok képviselői.
Emellett általában elég nagyfokú távolságtartás és érdektelenség van bennük a politika iránt. Tehát ebből a szempontból nem állnak közelebb Nyugat-Európához, bár a politika iránti közömbösség ott is nő a fiatalok körében.
Ha a házasodási szándékot nézzük („szeretne-e házasságban élni?”), ezt a társadalom elég kis százaléka utasítja el. A család és a házasság mint érték, legalábbis verbális szinten, eléggé erősen megjelenik ezekben a kutatásokban, és ezek fontosságának megítélésében sincs nagy szakadék a fiatalok és az idősebbek között.
Az értékek szempontjából érdekes és jelentős a közösség kérdése. Megint csak általános a volt szocialista országokban, hogy a civil részvétel sokkal gyengébb, mint Nyugat-Európában, ezt elég hatásosan megszakította a negyven év kommunizmus, amely nem adott teret a különböző civil kezdeményezéseknek. Ez lassan regenerálódik: a fiatalok aktívabbak közösségileg, mint az idősebbek, de még mindig elég jelentős a különbség a Nyugattal összehasonlítva. Ezen a téren továbbra is az egyházi közösségek jelentik az egyik legfontosabb tényezőt. Magyarországon – más katolikus többségű országokhoz képest – viszonylag kevesen járnak templomba, vagy kapcsolódnak egyházi közösségekhez, de az egész társadalmat tekintve még mindig ez az egyik legfontosabb civil részvételi terep. Kevéssé van hagyománya, hogy az iskolán túl hogyan kapcsolódjon be valaki önkéntesen vagy civil módon a társadalomba. Alapprobléma, hogy általában nincs erős közösségi kapcsolódása a fiataloknak. Másfelől az is látszik, hogy akik kapcsolódnak egyházi közösséghez, azok egyéb területeken is jobban részt vesznek a közös aktivitásokban. Tehát az egyház jelen van közösségképző erőként, csak ez összességében elég kevés fiatalt érint.
„Az is látszik, hogy akik kapcsolódnak egyházi közösséghez, azok egyéb területeken is jobban részt vesznek a közös aktivitásokban.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Részt vesz egy nemzetközi kutatásban, amely a vallás családon belüli átadásával foglalkozik. Ennek milyen tanulságait említené?
– Ez a kutatás öt országban zajlik, a Münsteri Egyetem koordinálásával, a Pázmányon kívül egy finn, egy olasz és egy kanadai egyetem van még benne. Ennek során a kérdőíves adatok mellett háromgenerációs családi interjúk is készültek. Utóbbinak azért van különös jelentősége, mert a korábbi kutatásokból az látszik, hogy a szekularizáció, legalábbis az egyházias vallásosságnak a visszaszorulása lassú, generációk közötti folyamat. Tehát nem arról van szó, hogy azok, akik tegnap még jártak templomba, hirtelen eldöntik, hogy ma már nem mennek. Nyilván ilyen is van, de sokkal jellemzőbb, hogy a családok egymásra következő generációi egyre kevésbé vallásosak, a vallás átadása törik meg.
A kérdőíves vizsgálatban volt egy pár érdekes eredmény. Nem biztos, hogy nagyon meglepőek, mégis kicsit objektívabb tükröt tartanak elénk. A vallási szocializáció visszaszorulása mind az öt országban megfigyelhető. Vagy beszélhetünk hatról, ha Kelet- és Nyugat-Németországot különvesszük. Magyarország azért érdekes itt, mert a kutatásban részt vevő országok közül az NDK-n kívül az egyetlen, ahol volt kommunizmus és egyházüldözés. Ennek hatása a vallási szocializáció intézményesült formáinak (iskolai vagy templomi hittan) a lecsökkenésében volt a leginkább tetten érhető. Ennek vizsgálata retrospektív módon történt, vagyis megkérdeztük az embereket, hogy gyerekkorukban mi történt velük, majd összehasonlítottuk az egymás után következő generációk válaszait. Az emlékezet persze torzíthat, de ezzel együtt is érdekes megfigyelni, hogy ahogy a szülői vallásos nevelés csökkent, tehát a második világháború előtt születettekhez képest a következő generációkban már jóval kevesebben mondták azt, hogy engem apám vagy anyám vallásosan nevelt, azzal párhuzamosan hogyan emelkedett meg a nagyszülők szerepe, azon belül is elsősorban az anyai nagymamáé. Szóval kiderül ezekből a vizsgálatokból, hogy ki nevelte vallásosan a válaszadókat, és a szocializmus alatt szocializálódott csoportokban nagyobb arányban mondták azt, hogy a nagyszülők. És persze erősen megnőtt akkoriban azok aránya is, akiket emlékezetük szerint senki nem nevelt vallásosan.
– Az akkori nagyszülők is már erősen a Kádár–rendszer befolyása alatt állhattak.
– Igen, de biztos, hogy még előtte nevelkedtek. Jóval nagyobb arányban mondják azok, akik az ötvenes-hatvanas években voltak gyerekek, hogy őket a nagyszüleik nevelték vallásosan, a szüleik viszont nem. Ugyanakkor azt is meg lehet vizsgálni, hogy a családi vallásos nevelés különböző típusai milyen összefüggésben állnak a későbbi, felnőttkori vallásossággal. Ha megkülönböztetünk egy olyan típust, akit a szülei és a nagyszülei is vallásosan neveltek, egy olyat, akit csak az egyik szülője és a nagyszülei, illetve egy olyat, akit csak a nagyszülője, akkor azt mondhatjuk, hogy ez utóbbi a legkevésbé hatékony a mai vallásosságot tekintve: akit csak a nagyszülője nevelt vallásosan, ugyan nagyobb valószínűséggel lesz vallásos, mint ha semmilyen vallásos nevelésben nem részesült volna a családban, de minden más szocializációs típushoz képest kisebb ennek a valószínűsége. Tehát vannak ilyen nüanszok a vallási szocializáció megszakadásában.
Korábbi kutatásokban már vizsgálták a nagyszülők szerepét, és ez alapján Magyarországon leginkább a szülői nevelést megerősítő vagy azt helyettesítő szerep volt a jellemző a szocializmus idején. A szülői vallásos neveléssel szembemenő nagyszülői szerep kevésbé volt jellemző a vizsgált korszakban. Az interjúkban csak úgy jelent meg, hogy ha a szülők ateista módon akarták volna nevelni a gyereket, akkor a nagyszülő csak azért is elvitte a templomba.
Ami még érdekes, hogy noha ’90 után egészen más helyzet van, mert azóta megint van lehetőség a szabad vallásos nevelésre, az iskolai meg egyházi hittanra, ettől még a vallás átadásának hatékonysága, az adatokból úgy tűnik, nem lett jobb. Nem lesznek nagyobb arányban vallásosak a gyerekek attól, hogy több lehetőségük van hittanra járni. Az is megerősítést nyert az elemzésből, hogy fontos, milyen a gyermek kapcsolata a szüleivel. Tehát lehetnek bármennyire vallásosak a szülők, ha nincs szoros, szeretetteljes kapcsolat, akkor kevésbé lesz hatékony a vallásátadás. Ezek viszonylag triviális dolgok, de azért érdekes látni őket az adatok szintjén is.
„A Magyar Ifjúság 2020-ban a fiatalok negyvenkilenc százaléka mondta, hogy vallásos a maga módján…” (Fotó: Orbán Gellért)
– A neves vallásszociológus, Tomka Miklós vezette be a „maga módján vallásos” típus fogalmát. Az egyház tanítása szerinti vallásosság világszintű visszaszorulásának tendenciája mellett ennek aránya hogyan változik Magyarországon?
– Az látszik a különböző kutatásokban, hogy amikor az egyház tanítása szerinti vallásosság csökken, akkor jellemzően nem az ateisták aránya növekszik, hanem a maguk módján vallásosaké. Egyes nemzetközi kutatások azt szokták mondani, hogy ez egy átmeneti kategória a vallási indifferencia, a teljes elvallástalanodás felé. Magyarországon egyelőre még mindig körülbelül a lakosság fele sorolja ide magát, és az utóbbi öt-tíz évben nem látszik csökkenni a vallásosság. Egy 2019-es kutatás szerint azok, akik azt választják, hogy „nem vagyok vallásos, határozottan más a meggyőződésem”, hasonlóan kicsi csoportot alkotnak (10%), mint azok, akik azt mondják, hogy az egyház tanítása szerint vallásosak (14%). Ha valami növekszik, akkor az a vallási közömbösség, amit az a válasz fejez ki, hogy „nem vagyok vallásos, engem az ilyesmi nem érdekel”.
Összességében a „maga módján vallásos” kategória szokott inkább növekedni, de Magyarországon most ebből a szempontból is viszonylagos stagnálás figyelhető meg. A Magyar Ifjúság 2020-ban a fiatalok negyvenkilenc százaléka mondta, hogy vallásos a maga módján, előtte 2016-ban ez negyvenhárom százalék volt, 2008-ban is negyvenhárom, 2004-ben negyvennyolc, 2002-ben pedig negyvenhat, tehát hasonlók a számok. Ezzel szemben jól megfigyelhető trend, hogy az egyház tanítása szerint vallásosak aránya a fiatalokon belül is lassan csökken: ez 2000-ben még tíz százalék volt, 2020-ban pedig öt százalék.
„Az látszik a különböző kutatásokban, hogy amikor az egyház tanítása szerinti vallásosság csökken, akkor jellemzően nem az ateisták aránya növekszik, hanem a maguk módján vallásosaké.” (Fotó: Orbán Gellért)
De azok aránya is csökkent egy kicsit ingadozó módon, akik azt mondták magukról, hogy határozottan más a meggyőződésük. A fiatalok körében 2000-ben ez nyolc százalék volt, 2020-ban meg négy százalék. És a két köztes kategória növekedett, a maga módján vallásos mellett a „nem vallásosaké”, ami 2000-ben huszonnégy, 2004-ben pedig huszonnyolc százalék volt, most meg harmincöt százalék. Ezek nem drámai, de mégis fontos változások húsz év alatt. Érdekes azt is látni, hogy a 2020-as ifjúságkutatás több vallásra vonatkozó kérdése is picit magasabb fokú vallásosságot mutat, mint a 2016-os.
Mind a teljes felnőtt lakosság, mind a fiatalok esetében tehát a maguk módján vallásosak, a lazán kapcsolódó, néha, nagy ünnepekkor templomba elmenő, „ha másban nem is, Istenben azért hívők” csoportja a legnagyobb. Van egy nagy, a vallással szemben nem elutasító csoport, akik megszólítása az egyházak előtt álló egyik legnagyobb kihívás.
Fotók: Orbán Gellért
