Soha ki nem fogyó mosolyáról, csodagyerekségről, talentumokról és új lemezéről beszélgettünk a legfiatalabb magyar zongoraművésszel, akiről az is kiderült, hogy Münchenben a jezsuitáknál lakik.
– Mindig mosolyogsz?
– Igen! (nevet)
– Honnan töltekezel, hogy soha ne fogyjon ki a jókedved?
– Belülről jön, egyszerűen ilyen vagyok.
– Olyan elő se fordul, hogy lemerül a mosolytankod, vagy hogy szomorú, esetleg csalódott vagy?
– Nem.
– Bármire ébredsz, álljon előtted hat óra gyakorlás, fárasztó utazás vagy koncert, mindig könnyen emelkedett állapotba tudod hozni magad?
– Az állandó szereplés életstílus, és rutinszerűen megy már, az az igazság. Nem tudom, tanulható-e, én valahogy beleszülettem, de legalábbis belenőttem. Mindegy, hogy koncert vagy beszélgetés, tévéfelvétel vagy más vár rám, alapvető, hogy helytállok – és természetesen mosolyogva.
– Tavasszal töltöd a huszadik évedet, most hol érzed magad a gyerektől felnőttig, tanulótól művészig húzódó skálán?
– Hadd idézzem nagy példaképemet, Pablo Casalst, aki kilencvenegy évesen, a legnagyobb élő művészek egyikeként azt nyilatkozta, azért gyakorol még az ő korában is, mert minden áldott nap tanul valami újat. Elég komoly gondolat, nem? Én nem kilencvenegy, hanem csak tizenkilenc éves vagyok, de mi mást is mondhatnék? Igyekszem tartani magam Casals példájához, amilyen sokáig csak lehetséges.
– A gyerekséggel is így vagy?
– A szüleim szinte minden koncertemen ott vannak. Ez az elmúlt tíz évben mindig így volt, és nem is szeretném, hogy változzon. A jelenlétük olyan támogatást jelent, amelyre nagy szükségem van. És úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül. Lang Lang, a leghíresebb kínai zongoraművész, akit van szerencsém személyesen ismerni, már negyven fölött jár, de minden koncertjén ott van az édesanyja, és nagyon sokszor az édesapja is. Focistáknál is ugyanezt tapasztalom.
„Mindegy, hogy koncert vagy beszélgetés, tévéfelvétel vagy más vár rám, alapvető, hogy helytállok – és természetesen mosolyogva.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Te is elkíséred a családtagjaidat az ő jeles eseményeikre?
– Szüleim egyetemi oktatóként számos konferencián, külföldi eseményen megfordulnak, és a bátyámmal együtt egészen kiskorunk óta vittek magukkal. Emlékszem, úgy tízéves koromban, amikor egyik első külföldi koncertemre kísértek a szüleim, tréfásan meg is jegyeztem nekik: eddig ti vittetek minket magatokkal, mostantól már én viszlek titeket.
– Münchenbe viszont, ahol már harmadéves vagy a zeneművészeti főiskolán, egyedül jársz ki.
– Így van. Nem is igen tudnának ott velem lenni a szüleim, ugyanis mindössze tizenkét négyzetméteres a kollégiumi szobám. Vicces, mert a belváros legjobb részén, a legdrágább utcában van a kollégium, szóval amikor megkérdezik a címemet, mindenki azt gondolja, valami luxuslakást bérlek – pedig valójában a jezsuiták által fenntartott diákszállóban, a Newman Házban lakom.
– Külföldön tanulsz, a koncertjeiddel a fél világot bejártad. Hol érezted magad a legjobban, hol érzed magadat a leginkább a helyeden?
– Magyarországon. És Erdélyben. Teljesen egyértelmű. A világ nagy, meg kell ismerni, szívom magamba a kinti levegőt, jó párszor voltam Kínában, Japánban, az Egyesült Államokban, sőt Pakisztánba és hasonló egzotikus helyekre is elvihettem Liszt és Bartók zenéjét, nemsokára pedig Kanadába indulok, ahol még sohasem jártam. De nagyon szeretek Magyarországon élni, és igyekszem a világon mindenhol a hazámat képviselni.
„Nagyon szeretek Magyarországon élni, és igyekszem a világon mindenhol a hazámat képviselni.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– A karriered egyengetésében mi a szüleid szerepe?
– Oroszlánrészt vállalnak belőle. Én túlságosan művészalkat vagyok, soha nem voltam jó a szervezésbeli dolgokban. Édesapámék viszont csodálatosan intéznek mindent.
– Hogy döntitek el, hogy egy adott felkérést – legyen az koncert, médiaszereplés vagy más – elvállalj, vagy inkább pihenj helyette?
– Szinte soha nem mondunk nemet. A zene mindenkié, mondta Kodály Zoltán, és ezt igyekszem komolyan venni. Ha hívnak, megyek, a Magyar Zene Házától a legtávolabbi erdélyi, felvidéki falucskáig vagy egy másik kontinensig, hiszen a zenehallgatás olyan, mint a vitamin: csodát tesz, de rendszeresen kell szedni, nem csak akkor, amikor baj van. Évi negyven-ötven koncertet adok, közöttük tanulok, kiállításokra járok, olvasok. Ha csak lehet, megtartanám ezt az időbeosztást.
– Előfordul, hogy valamiben nem értetek egyet, legyen az akár az esti fellépőruha vagy az új szemüvegkereted?
– Szüleimnek nagyszerű és komoly kiállása, határozott véleménye és ízlése van, viszont nagyon megértően tudunk egymással kommunikálni, mert csodálatosan neveltek bennünket. Mivel későn érkeztünk, befutott egyetemi tanárokként páratlan lehetőségeket tudtak biztosítani nekünk. Megengedte az időbeosztásuk, hogy sokféle különórára vigyenek, és mindenben ott legyenek mellettünk. Szeretném majd én is így csinálni…
„A zenehallgatás olyan, mint a vitamin: csodát tesz, de rendszeresen kell szedni, nem csak akkor, amikor baj van.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Ezek szerint te is két kései fiút tervezel?
– Azt még nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az idő a legfontosabb a gyerekneveléshez.
– Családot alapítani van még időd, de van–e olyasmi, amire úgy érzed, hogy az elmúlt húsz évben nem volt időd? Egy titkos projekt, ami kimaradt, de tudod, hogy majd később szeretnél vele foglalkozni…
– Nem is tudom. Szenthelyi Miklós hegedűművész, a Virtuózok zsűritagja még a tehetségkutató első évadában viccből megkérdezte tőlem, nem tudok-e esetleg hegedülni is. A levegőben mutatva a hegedű helyét, válaszoltam neki, hogy de igen, legalábbis tanulok. Szeretnék egyszer jól hegedülni. És szeretnék majd vezényelni is.
– És ha előretekintünk, vannak kitűzött céljaid, mérföldkövek, amelyekhez képest tudod magad mérni, hol tartasz a karrieredben?
– Nincsenek. Kaptam számos díjat, elismerést, sokat a valaha volt legfiatalabbként. Persze mindig csodálatos érzés, ha elismerést kapok, de alapvetően, sőt kizárólag arra figyelek, hogy a lehető leghitelesebben és a tőlem telhető legmagasabb színvonalon végezzem a munkámat. Egyfajta példamutatás ez, még az életmódomat illetően is, hiszen félig-meddig közszereplőnek számítok, olyan sokat szerepelek a médiában.
„Persze mindig csodálatos érzés, ha elismerést kapok, de alapvetően, sőt kizárólag arra figyelek, hogy a lehető leghitelesebben és a tőlem telhető legmagasabb színvonalon végezzem a munkámat.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Az elmúlt tíz évben végigkísért a „csodagyerek” címke. Nemsokára kinősz belőle, addig is gyorsan mondd meg, mitől lesz szerinted egy gyerekből „csoda”?
– Attól, hogy másoknak inspirációt ad. Ez a legfontosabb számomra – nem véletlen, hogy a most megjelent lemezem címe is egyszerűen Inspirations. Engem is sokan inspirálnak, és szerencsére van bőven lehetőségem, hogy magam is inspirálni tudjak másokat – akár csak egy ehhez hasonló beszélgetéssel, vagy azzal, hogy végzem a munkámat. Különösen a kortársaimra szeretnék hatni, mert hiszek benne, hogy a klasszikus zene csodákra képes, miközben annyi minden vesz körül bennünket, ami nem biztos, hogy előrefelé mutat. Egy ideje már világos számomra, hogy a közvetítőség kifejezetten hálás szerep, és rendkívül jól érzem magam benne. Egyébként szerintem minden gyermek „csodagyerek”, meg kell tanulnunk ezt meglátni és megérteni.
– Nevezhetjük csodának azt is, hogy leülsz a zongorához, és az ujjaid mozdulatai nyomán újra és újra megszületik a kottába zárt zenemű?
– Csak ha a színpadon ülök, mert közönség is kell hozzá! Minden koncerten akad egy mindössze pár másodpercnyi, különlegesen felemelő pillanat, amit nyugodtan hívhatunk csodának. Ebből, mint egy magból nyeri az erejét az egész előadás. Néha rövidebb, néha hosszabb, helyszíntől is függ, de mindig kiszámíthatatlanul, spontán születik meg. Persze kell hozzá előzőleg rengeteg gyakorlás, mert technikailag teljesen tudni kell a darabot, hogy a csoda megtörténhessen.
– Hogyan tekintesz a tehetségre, miként sáfárkodsz a talentumaiddal?
– Nagyszerű, ha valaki tehetséges, de nem szabad vele túl sokat foglalkozni. Nem jó, ha valaki azon aggódik, hogy elég jól teljesít-e, kedvében jár-e a zsűriknek, jönnek-e az eredmények. A kulcs szerintem a szakmában való minél lelkesebb elmélyülés. Segít kikapcsolni a külvilágot, és képessé tesz, hogy ne a felszínes megfelelési kényszerek irányítsanak. Szerencsés esetben a tehetség ezzel a fajta – már-már vallásos – elmélyülési képességgel párosul. Másrészt sokan természetes adottságként és nem „kapottságként” gondolnak a tehetségre. Számomra egyértelmű, hogy ha ilyen sokat kaptam odafentről, akkor abból annál többet kell kihoznom.
„Szerintem minden gyermek „csodagyerek”, meg kell tanulnunk ezt meglátni és megérteni.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Azt mondod, a zongorázás számodra már–már olyan, mint egyfajta meditatív imádság?
– Igen, például amikor Mozart Ave verum corpus című csodálatos darabját (Mozart utolsó befejezett egyházi műve, eredetileg vegyeskarra, vonósokra és orgonára komponált motetta, zongoraátiratát Liszt Ferenc készítette – a szerk.) játszom. Általában ráadásként adom elő. Nemcsak nekem, hanem szerintem a hallgatóságnak is sok mindenre választ ad. Rendkívül egyszerűek a harmóniák, mégis árad belőle valami, megtörténik benne a csoda. Bach műveiben is ugyanígy. Egy kortárs német képzőművész mondta: a művészet a remény legszebb formája. Végső soron ez a művészet értelme.
– Mi vagy ki számodra a zongora?
– Kifejezési eszköz, valahogy úgy, mint a szavak egy beszélgetésben. Persze a szavaknak nem vagyok a mestere, míg a zongorajátékkal a legtöbbször azért sikerül úgy és azt közölnöm, amit szeretnék. Egy neves zongorapedagógus úgy fogalmazott egyszer: számára minden zene romantikus, akármelyik korszakban is íródott, mert neki a közlés vágya a legfontosabb, azaz hogy az adott darabbal elmondjon, kifejezzen valamit. Én is azt vallom, hogy egy barokk, egy kortárs, egy mégoly mechanikus vagy statikus darab is ugyanúgy lehet romantikus, mint Chopin vagy Brahms zenéje.
– Azé a két szerzőé, akinek a műveit a most megjelent és bemutatott lemezeden rögzítetted. Miért épp ők jelentenek számodra inspirációt?
– Bár Bachtól Eötvös Péterig terjed a repertoárom, az ő darabjaikat játszom évek óta folyamatosan. Chopin a romantikus zongorairodalom legmagasabb ligájában játszik. Brahms művészete – és személyisége – kissé távolabb áll tőlem, hiszen ő nem olyan kifinomult, mint Chopin, a zenéje is sokszor nyersebb. Annyira mélyre megy, annyira feltárulkozik a zenéjében, hogy az már szinte félelmetes. Beethoven is ilyen. Meg kell dolgoznom velük, mint egy színésznek, hogy őszintén tudjam megformálni a karakterüket, de a végére talán még jobban is szeretem őket játszani, mint egy olyan szerzőt, akinek a zenéje természetesen „jön” az ujjaimból.
„Elképesztően fontosnak tartom az eszmecserét, hogy egymás előtt megindokoljuk, miért játszunk valamit akár teljesen különbözően.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Mi az, amiben különbözik a lemezfelvétel az élő előadástól?
– Az előadóművészet lényege és értelme ott, abban a másfél órában történik, amikor a színpadon vagyok. A stúdiólemez esetében ugyanezt a hatást részben eltérő eszközökkel kell elérni, úgy, hogy a hallgató ne a kezében tartott albumot, a lejátszót és a saját környezetét lássa, hanem úgy érezze magát, mintha ott lenne mellettem. Hogy ez a „távkapcsolat” létrejöjjön, nagyon kifinomult munka, színes és laza játékmód szükséges. Bár a kezemben van a műsor, nagyszerű zenei producerrel dolgozhattam, és elsőre is sikerült koncentráltan eljátszanom a darabokat, tizenegy órán át rögzítettük a hetvenperces anyagot…
– Visszahallgatod a felvételeidet?
– A stúdiófelvétel során ez elkerülhetetlen. Engem egyébként egyáltalán nem zavar, de sokan úgy vannak vele, hogy nem szeretik a saját játékukat visszahallani. Nyilván én sem szívesen hallgatnám magamat reggeltől estig, de annak azért örülök, hogy akár sok évtized múlva is lesz egy támpont, hogyan is zongoráztam 2022 nyarán.
– Mikor és milyen zenét szoktál hallgatni?
– Legfőképpen utazás közben, a müncheni vonaton, vagy Magyarországot járva az autóban. Főként régi felvételeket hallgatok, például Alfred Cortot, Jacques Thibaud és Pablo Casals triófelvételeit. Nem egyedüliként gondolom azt, hogy az ő zenei felfogásukat, élő és változatos játékmódjukat volna érdemes ötvözni a mai világ elvárásaival.
– Van–e lehetőséged meghallgatni a kortársaidat is?
– Igen, főként fesztiválokon, ahol zongoristákkal és más hangszeresekkel is bőven jut idő beszélgetni, együtt játszani. Elképesztően fontosnak tartom az eszmecserét, hogy egymás előtt megindokoljuk, miért játszunk valamit akár teljesen különbözően. Sokszor dűlőre jutunk olyan emberekkel is, akikkel kezdetben mást gondolunk. És tanulni is sokat lehet egymástól: ellesve egy-egy megoldást – másolni persze szigorúan tilos! –; és még többet abból, hogy valamit úgy biztosan nem szeretnék megformálni, ahogy a másik. Mert mindannyian a saját utunkat járjuk, mások a prioritásaink, mások az inspirációink. Ez a jó a művészetben. És sok mindenkinek van helye a palettán. Hiába kicsiny ország Magyarország, koncertterem van bőven, lehetőség adódik elegendő, és hál’ Istennek a közönség is érdeklődik. Legalábbis az én koncertjeimen szinte mindig telt ház van. Ez – tényleg csoda.
Fotók: Hegedüs Márton
