A gyermekekkel foglalkozó szakemberek megszámlálhatatlan kérdést kapnak a haraggal kapcsolatosan. Baj, ha dühös a gyerek? Jó, ha dühös? Rendben, legyen dühös, de mindig a legrosszabbkor dühös… Sok szülő szeretné megtudni, hogyan lehetne a gyereket „leszoktatni” a dühkitörésekről, mások pedig úgy vélik, a gyerek haragja olyan, mint a természeti katasztrófa: az ember menedékbe húzódik, és megvárja a végét.
Érzelmeink szabályozása komoly életfeladat, amelyet a bölcsőtől a koporsóig tanulnunk, gyakorolnunk kell. A harag az egyik alapérzelmünk, amely születésünktől része érzelmi repertoárunknak. A legújabb kutatási eredmények igazolták, hogy egy személy agressziószintje jelentős mértékben genetikusan meghatározott, és ma már azt is tudjuk, hogy számos nagyon fontos életterületen központi szerepet játszik: az önérvényesítés, az akaraterő, az önvédelem mind-mind az agressziónkból „merít erőt”. A harag tehát nem jó vagy rossz, hanem van, és meg kell tanulnunk bánni vele. Ennek megvalósítása egyrészt érési folyamat, másrészt tanulás.
Fotók: iStock
Először beszéljünk az érésről: az érzelemszabályozásért felelős agyi területek születéskor nagyon éretlenek, és folyamatosan, lényegében felnőttkorig tartó érési folyamat során nyerik el végső funkcionalitásukat. Vagyis az egy-, két-, három- vagy ötéves gyerek dühkitöréseinél mindig meg kell kérdeznünk magunktól, mire képes ő valójában. Mit várhatok el ettől a még nagyon éretlen rendszertől? Sajnos a politraumatizált gyermekekkel végzett klinikai munka megtanította nekünk, hogy ezt az éretlen rendszert is „be lehet törni”, vagyis rá lehet kényszeríteni a kisgyereket, hogy visszafogja, ne mutassa ki az érzelmeit, de ezért minden esetben súlyos árat kell fizetni. Tehát a tilalom, büntetés, erőszakos leszoktatás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Szükséges és fontos is azonban segíteni a gyermeknek, hogy hogyan bánjon ezzel a kezdetben még nagyon éretlen, ügyetlenül működő érzelemszabályozó rendszerrel. Apránként meg kell tanulnia, miként ismerje fel a haragját, hogyan fejezze ki anélkül, hogy önmagában vagy másban, esetleg tárgyakban kárt tenne. Ez óriási feladat, amelyet felnőttként nem szabad alábecsülnünk.
Gyakori, hogy szülők, látva a tomboló, kedves játékait földhöz vágó, kistestvérét bántó totyogókat, azt gondolják, hogy ha nem lépnek fel nagyon határozottan, és nem fojtják el csírájában ezeket a kitöréseket, akkor ezekből a gyerekekből agresszív, másokat fizikailag bántalmazó felnőttek válnak. A gyerekeknek azonban nem (számukra még) teljesíthetetlen feladatok kellenek, hanem türelmes, határozott és szeretetteli határszabás, amelynek az a célja, hogy a gyerek apránként, sok-sok ismétlés és gyakorlás útján idővel megtanulja szabályozni magát. Amíg pedig ez a szabályozás nem megy, addig a szülő veszi át ennek a terhét, egyrészt mert nem engedhetjük, hogy gyerekünk ártson magának vagy másnak, de azért is, mert számára borzasztóan megterhelő és ijesztő is átélni, hogy a haragját nem tudja kormányozni. Csak nő és nő, számára is rémisztő méreteket ölt… szükség van arra, hogy valaki megvédje tőle. Ez a szülő szerepe: „Itt vagyok, megvédelek, segítek megnyugodni, biztonságosabb vizekre evezni.” Időnként ez a segítség abból áll, hogy lefogom a gyerek kezét, mielőtt odavág valakinek, időnként mesélek neki kitalált történeteket a kedvenc szereplőivel, akik a haragjukkal küzdöttek, vagy bábokkal, plüssökkel verekszünk játékból. Újra és újra megfogalmazom neki és helyette, hogy miért dühös. Mert jó lett volna még játszani az oviban. Vagy olyan jó lett volna még egy gombóc fagyit enni, és csalódás, hogy nem lehet. Vagy nagyon tetszik az a játék, és igazából kár, hogy nem lehet a tiéd. A modern szakirodalom ezt a mentalizálás feladataként azonosítja, amelynek során a kisgyermek apránként megtanulja, mi is történik benne valójában (és ezzel párhuzamosan megnyílik az út afelé is, hogy megértse, mi zajlik a másikban). A segítség és tanítgatás eszközei közé tartozik a jutalmazás is: nem szabad elfelejtenünk, hogy megdicsérjük a gyermekünket, amikor sikerül hősiesen kordában tartania a haragját, hiszen nagy teljesítmény ez tőle. Mindebből következik a válasz egy szintén gyakori szülői kérdésre: hagyjuk-e, hogy gyermekünk agresszív szerepjátékokat játsszon, hogy bűnözők, rablók, indián harcosok népesítsék be a nappalit, játék fegyverek vagy ezek híján botok süljenek el, és képzeletbeli ellenfelek haljanak meg. Ezek a játékok nagy segítségére vannak a gyereknek, hogy a benne dúló indulatokat formába öntse, keretek közé, a játék keretei közé szorítsa. Egy játéknak van eleje és vége, ki lehet belőle szállni, vissza lehet változni, vannak szabályai is. Tehát a harag struktúrát kap, ami az érzelemszabályozás egyik fontos lépése.
Amikor az érzelemszabályozásról beszélünk, még egy fontos kisgyermekkori fejlődési folyamatról szót kell ejtenünk. Másfél és hároméves kor között zajlik a személyiség integrációja. Ez azt jelenti, hogy ez előtt a gyermek a pillanat érzelmi állapotában él, környezetét is a pillanatban éli meg, és ezeket a pillanatokat még nem tudja összekötni korábbi élményeivel, tapasztalataival. A vöröslő fejjel ordító éhes kisbaba képtelen felidézni, hogy hiszen minden alkalommal érkezik az édesanyja, és megeteti, megszeretgeti. Abban a pillanatban csak a fájdalom, félelem vagy harag létezik. Mivel a pozitív érzelmek nem árnyalják az élményt, egészen szélsőséges állapotokig képes eljutni a harag – gondoljunk csak a másfél évesek dührohamaira, amelyek időnként teljesen bagatell dolgokon robbannak ki, és másfél órás megállíthatatlan ordításba torkollnak. A gyerek ekkor még nem érti a „majd”, a „máskor” vagy a „később” kifejezést, hiszen nem sok fogalma van az időről. Abban a pillanatban képtelen felidézni, hogy a gonosz anya, aki éppen nem engedi ki a szakadó esőben homokozni, az ugyanaz az anyuka, akihez olyan jó hozzábújni, és olyan szeretettel fog neki mesélni mindjárt a kanapén. Ez az oka annak, hogy annyira szélsőséges érzelmeket tudnak megélni a kicsik, és hirtelen váltások figyelhetők meg náluk. A felnőttek haragját – jó esetben – mindig árnyalják a szeretett személyekről szerzett egyéb tapasztalatok, ezért nem csap át gyűlöletbe az indulat, mindig modulálja valami. Ha ez az integráció valamilyen okból egyáltalán nem tud létrejönni, akkor felnőttkorig fennmarad az érzelemszabályozási probléma, mert a nem jól szervezett, éretlen személyiség a feltörő indulatoknak nem tud ellentartani. Ilyenkor pszichoterápiás segítség nyújthat megoldást.
Térjünk át tehát a szülői harag nem kevésbé megosztó témájára. A legelső kérdés ebben az esetben is az, hogy működik-e – és ha igen, milyen színvonalon – az érzelemszabályozó rendszer. Létrejönnek-e inadekvát mértékű indulatkitörések, amelyeket az illető nem tud szabályozni? A fizikai károkozás vagy fizikai bántalmazás olyan vörös vonal, amelynek esetén érdemes mindenképp szakember segítségével végiggondolni, mi történik ezekben a helyzetekben. Az élet más területein indulatkitörésekkel küzdő szülők gyakran a gyermeknevelésben is nehezen szabályozzák magukat, és ezeket a kitöréseket pedagógiai célzatúnak igyekeznek átkeretezni: „én is kaptam pofont az apámtól”; „persze hogy odacsaptam, mikor ezredszer is olyan szemtelen volt”. A fizikai fenyítés régen a mindennapi pedagógia része volt, ma azonban már tudjuk, nagyon gyakran azt jelzi, hogy a szülő elvesztette a kontrollt a saját haragja felett, ami pedagógiailag nem hatékony, érzelmileg pedig súlyos következményekkel jár. A gyerekre mindenképpen, de magára a szülőre is, a szülőtársról nem is beszélve.
Teljesen természetes azonban, ha a szülő gyakran megharagszik a gyermekére. Ám egy jól működő, integrált személyiségű felnőtt legnagyobb bosszúsága vagy haragja közben is „elérhető közelségben” érzi magához a szeretet érzését a másik felé. Vagyis nem önt el mindent az indulat, a gondoskodó szülői rész mindig hozzáférhető marad, s képesek vagyunk figyelemmel kísérni, hogy gyermekünk mennyire rémült meg az indulatunktól. Ha ez a helyzet, akkor – még ha átmenetileg „el is gurult az a bizonyos gyógyszer” – a szülő képes visszamodulálni haragját, amikor meglátja a megrettent gyereket, és visszaváltani a gondoskodó szülői állapotba, amelynek köszönhetően a gyermek ismét biztonságban érezheti magát.
A dühkitörések mellett létezik egy másik fajta szülői harag, amelyről érdemes beszélni: az állandó frusztráltság alapállapota, melynek talaján a gyerek kisebb ballépései, „húzásai” is nagy indulatot váltanak ki a szülőből. Ha a normál gyermeki működés, esetleg valamilyen életkori sajátosság indokolatlanul nagy haragot vált ki belőlünk, érdemes végiggondolni, nem terheltük-e túl magunkat az élet más területén, amitől már az is elviselhetetlen, hogy a gyerekünk már megint csigatempóban mászik végig a kerítések támfalain (mint minden korosztályába tartozó társa). Ha pedig állandósul a probléma, érdemes azon is gondolkodni, hogy nem az a helyzet áll-e fenn, hogy a saját élettörténetünkből adódóan nem tudunk kiegyensúlyozott szülők lenni. Nem saját gyermekkori sebeim és hiányaim akadályozzák-e meg, hogy minden nehézsége mellett megtaláljam a szülőségben a gondoskodás örömét?
Minden percében kiegyensúlyozott szülő-gyerek kapcsolat nem létezik, sőt, úgy vagyunk megalkotva, hogy az ütközések – ha hevességükkel nem terhelnek túl minket – fejlődési lehetőséget adnak mind a szülőnek, mind a gyermeknek. A szeretetkapcsolat fenntartása választja el a haragot a gyűlölettől, és segítségünkre van, hogy a harag építő, közös megtapasztalássá váljon, ne pedig romboló, traumatikus élménnyé.