A Szentjánosbogár családos közösségének elkötelezett és aktív tagja Paszternákné Tóth Júlia, aki hittantanár, négygyermekes édesanya, szabad óráiban pedig kéziratokat szerkeszt. Legutóbb például Így szólt Jézus című új gyerekkönyvünkét.
1. Kamaszkorod óta tartozol a Szentjánosbogár közösséghez, négy gyerekkel is visszajársz táboroztatni, csoportot vezetni. A bogaras elköteleződés egész életre szól?
A kilencvenes években a szülővárosomban, Szombathelyen a hitoktatónk indított egy Bogár-klubot. A Szív újság Szentjánosbogár mellékletéből leste ki a foglalkozások témáit, és 1998-ban elvitt minket táborozni is. Olyan meghatározó élmény volt, hogy haza sem akartam menni a táborból, a lapra pedig évekig előfizettem a zsebpénzemből. Pár évre rá Tamás Barna SJ volt az egyik csoportvezetőnk, és valójában rajta keresztül ismerkedtem meg a jezsuita lelkiséggel: a szemlélődéssel, hogy nem csak kötött imádságok vannak, hogy megtalálhatjuk Istent mindenben, odafordulhatunk hozzá a természetben, és hogy azzal is kapcsolódhatunk hozzá, hogy visszatekintünk a napunkra. Az elsők között végeztem el a Szentjánosbogár vezetőképzőjét, de nem sokáig vezettem csoportokat. Egyetemistaként nem tudtam eljárni a táborokba, aztán pedig már házas voltam, amikor visszahívtak az egyik első családos Bogár-táborba. A gyerekeink úgyszólván születésüktől fogva belenőttek a közösségbe – elvileg tízéves koruktól mehetnének önállóan a nyári lelki napokra, de a legnagyobbunk addigra kilencszer volt már, és a kisebbek is oda-vissza ismertek minden bogaras szokást. A Szentjánosbogár egyik alapítójának, Tereza Worowskának a biztatására három évben is vezettem úgy kiskamaszcsoportot, hogy a táborban jelen volt a családom is. Úgy működött – és ez mások számára is modell lett később –, hogy a délutáni, kötetlenebb programokon és a napi szentmiséken csatlakozott a csoportomhoz a családom is, a nap többi részében pedig a gyerekek elvoltak a férjemmel, Istvánnal.
Fotók: Hegedűs-Frey Márton
2. Aki történetesen egyáltalán nem a Bogár-világból érkezett.
Így van, bár sokan ott találják meg a párjukat, én pont eltávolodtam a Bogártól a párválasztás időszakában. Eléggé introvertált voltam mindig is, és nem igazán kapcsolódtam be az egyetemista bogarak életébe, bőven elég volt nekem a Szent Ignác szakkollégiumos kisközösségem. Másrészt, régész szakosként nagyon sok nyári gyakorlatom volt, konferenciákra is jártam, itt figyeltünk fel egymásra Istvánnal. Ő nemhogy szentjánosbogár nem volt, nem is hallott korábban a táborokról, lévén református, ráadásul felnőtt megtérő. Nagyjából ő volt egyébként az első protestáns, akit jobban megismertem, és hát én se tudtam sokkal többet a református vallásról, mint ő a katolikusról, pedig akkoriban már a Sapientiára is beiratkoztam hittanár szakra. Szépen elkezdtünk egymás templomába járni, aztán rátaláltunk az Ökumenikus Ifjúsági Iroda egyik kurzusára. Amikor pedig már a házasságot terveztük, tudatosan kerestünk fel és faggattunk ki vegyes vallású házaspárokat. (Az esküvőre készülve sokat gondoltam anyai nagyanyámra, aki azért nem mehetett hozzá az első és igazi szerelméhez, mert az más felekezetű volt, és egyik család sem engedett. Sajnos csak az eljegyzésünket érte meg.) Az ő példáikat is megismerve döntöttünk úgy, hadd legyenek római katolikus és református gyermekeink is. Hála Istennek, a lelkivezetőm és az ökumenikus esküvőt vállaló pap barátunk is áldását adta erre. Csodálatosan gazdag szertartás volt, a kiáradó kegyelem szinte tapintható volt a levegőben…
3. Bő tizenöt éve éltek ökumenikus házasságban, Sajószentpéteren laktok, a gótikus stílusú, de református nagytemplom tövében, és négy gyermeketek született, két lány és két fiú. Így terveztétek?
Nem, dehogy! Egyébként pont jól jött ki a sorminta: két lány után jött a két fiú, így van katolikus lányunk és fiunk, és református lányunk és fiunk is. Borsodban egyébként nem ritka a vegyes házasság, hiszen ezen a vidéken évszázadok óta egymás mellett élnek a római katolikusok, reformátusok és görögkatolikusok, szóval sem az emberek, sem a lelkészek nem lepődnek meg, ha az ember hitvese más felekezetű. Mi úgy látjuk, a gyerekeink is csak gazdagodnak tőle, hogy otthon vannak mind a két templomban, rítusban, szokásrendben. A református gyerekekkel is teljes természetességgel beszélgetünk a szentekről, ahogy mindannyian ismerjük és szeretjük a református énekeket, én pedig református bibliaórára is járok. Igyekszünk mélyen megélni, ami összeköt, a különbségeket pedig inkább humorosan feldolgozni.
4. Hogyan ünneplitek a karácsonyt, vannak-e saját rituáléitok, felekezketközi szokásaitok?
A karácsonyi szezon az adventi koszorú készítésével indul. Minden este körülötte imádkozunk. Van adventi naptárunk is, még tizennégy évvel ezelőtt készítettem, kis papír ajándéktölcsérekből áll, hol egy falat csoki, hol kedves feladatok vannak benne, például hogy mosolyogjunk rá valakire, vagy hogy meséljünk egymásnak régi, kedves családi emlékeket. Rorátéra sajnos nem jutok el, mióta egynél több gyerekünk van, mert a hétköznap reggelek arról szólnak, hogy érjen be mindenki időben az oviba, iskolába, munkába. Ami kárpótol, az a pásztorjáték, amiben viszont minden évben részt veszünk. Volt, hogy az újszülött harmadikunkkal mi voltunk a teljes Szent Család. Általában nagy harc szokott lenni a gyerekeinkért, hogy a reformátusban vagy a katolikusban szerepeljenek-e, de most például mindkettőben részt vesznek, mert a református lesz 24-én, a katolikus pedig, amit idén én rendezek, 25-én. Misére és istentiszteletre is így szoktunk menni, szenteste az egyik templomba, karácsony napján a másikba, együtt, mind a hatan. Az ajándékozást nem visszük túlzásba, a csomagokat és a karácsonyfát a Jézuska hozza az angyalokkal, de a nagylányok már segíthetnek a díszítésben, a nagyfiunk pedig mostanában sejtette meg, hogy valami nem egészen kerek a történetben, máshogy köszönhetjük a Jézuskának az ajándékokat, mint ahogy eddig gondolta… (nevet)
5. Van valami olyan elv vagy módszer, amit szülőként többé-kevésbé tudatosan próbáltok követni?
Hú, a nagycsalád az kemény! Istvánnal mind a ketten erős személyiségek vagyunk, és a gyerekeink is meglehetősen határozottak, szóval eléggé mediterrán hullámhosszon élünk, kőkemény egymásnak feszülésekkel. Ráadásul én egyke vagyok, sejtelmem sem volt, milyen az, amikor a testvérek „csupa szeretetből” gyilkolják egymást. Sokáig elhittem, hogy egy példás keresztény édesanya szerető családjában alap a csend, rend, fegyelem, és ha ehelyett káosz van és hangzavar, akkor valamit nagyon-nagyon elszúrok. A Bogár-táborban nyugtattak meg más sokgyermekek anyukák, hogy az igazi gyerekek és az igazi családok nem így működnek. Persze keretek nálunk is vannak, és próbálunk következetesek lenni. Például abban, hogy ha csak lehet, közösen étkezünk. Persze, mindig van valami kis konfliktus az asztal körül, de azért a tányér fölött még a kamaszok nyelve is megered, és ha máskor nem, legalább vacsorakor kiderül, melyik gyereket mi bántja, melyiknek mi az öröme, mi történt vele aznap, amiért hálát ad, és ha valami baj van, az is kibukhat, mert tudják, hogy a családi asztal körül bármit elmondhatnak. Törekszünk arra is, hogy mindegyik gyerkőccel töltsünk külön minőségi időt, akár úgy, hogy egy hétvégére kettesben lógunk el valamelyikkel. Emiatt is részmunkaidőben dolgozom csak, felelősséggel nem tudnék többet vállalni sem fizikailag, sem lelkileg.
6. Merthogy a négy saját mellett van még több mint száz „kölcsöngyereked” a sajószentpéteri katolikus óvodában és az általános iskolákban. Mik az örömeid, mik a nehézségeid velük hittanárként?
Az óvodánk most nyílt meg, szinte az ötletének a megszületése óta gyakorlatilag minden szinten részt vehettem a kitalálásában, lelkiségének a felépítésében. Annyi álmodozás, tervezgetés után igazán nagy ajándék, hogy végre az első gyerekek is megérkeztek, és a szülők részéről is adott a támogatás. Mindenki tudja, hogy működnek az ovisok – nagyon intenzív hittanórákat kell tartanom számukra, sok játékkal, mocorgással, minden érzékszervet használva. A másik fő feladatellátási helyemen sem kevesebb a kihívás, mivel nagyrészt hátrányos helyzetű gyerekek által látogatott iskoláról van szó. Szívmelengető érzés volt, hogy az egyik osztályom, amelyet négy év után kaptam vissza, ujjongva, szeretettel fogadott. Persze reménytelennek tűnő helyzetekből is jut bőven. A gyerekek nagy része eleve nem jár templomba. Jó, ha ketten eljutottak a nyolcadikosaim közül a szentségi felkészítőre a plébániára. Azt szoktam mondani, hogy a Szentlélekkel együtt tartjuk az órát… azaz úgy kell hozzájuk bemennem, hogy jobb híján rajtam keresztül találkozzanak Jézussal, méghozzá lehetőleg az ő irgalmas szeretetével. Hát ez persze nem mindig sikerül, sőt, van olyan kemény osztály, amelyikben szinte lehetetlen. Be kell látni, ezek a gyerekek nem fogják megtanulni a hittantananyagot, sem azt, hogy az egyházüldözésekben hányan lettek vértanúk, sem hogy a katekizmus melyik pontjának mi a dogmatikai lényege. Elégedett lehetek, ha rá tudom vezetni őket, hogy az életüknek akkor van igazán értelme, ha keresik a kapcsolatot a Teremtőjükkel. Jó, ha minden órán egy morzsányit át tudok adni abból az örömhírből, hogy ha bajuk van, fordulhatnak a Jóistenhez, és hogy az Isten irgalmas, de elvárja, hogy legalább próbálj meg tisztességesen élni.
7. Gondolom, különleges módszereket igényel, hogy fenntartsd a figyelmüket…
A kulcs az, hogy a gyerekek iszonyatosan vágynak arra, hogy valaki úgy hallgassa meg őket, hogy tényleg csak rájuk figyel. Épp ezért – egy-két csak ehhez szoktatott csoportot leszámítva – meg sem próbálok hagyományos, frontális tanórákat tartani, ehelyett róluk szóló, kreatív feladatokat csinálunk, és amennyit csak lehet, beszélgetünk, játszunk. Volt osztály, ahol kis híján bolondnak néztek, amiért azt kértem tőlük, hogy tegyük a terem hátuljába a székeket, és üljünk körbe. A legtöbb csoporttal szép lassan kialakult a bizalmi légkör, és most, három hónap elteltével már eljutottunk odáig, hogy amolyan examenszerűen rendszeresen megpróbáljanak visszatekinteni a napjukra, az életükre, és megtanulják felismerni és megosztani az apró örömöket, a jót, ami történik velük, és mindazt, amiért hálásak lehetnek. Az igazság az, hogy rengeteg olyan gyerekünk van, akinek igencsak kemény az élete, egyáltalán nem könnyű meglátni benne bármi pozitívat.
8. Mindemellett a Merítés gyermekirodalmi zsűrijét viszed tizensok éve, és a gyes alatt elvégzett kiadói szerkesztői képesítésed sem a polcon porosodik. Hogyhogy marad időd és kedved még a könyvekre is?
Ó, gyerekkönyveket nagyon gyorsan tudok ám olvasni, és részmunkaidősként szerdán meg csütörtökönként van pár lukasórám. És olyan sok szerkesztési munka nincs is még mögöttem. A gyerekek mellett tulajdonképpen kikapcsolódás számomra, hogy szövegekkel foglalkozhatok. Nap mint nap hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezzel a kicsit kései, szintén hivatásszerű munkával is megajándékozott. Szeretem látni, hogyan formálódik egy könyv, hogyan alakul a történet egy készülő regénynél, és örülök, ha szerepem lehet abban, hogy egy fejezet gördülékenyebb legyen. Szerkesztőként ki tudok emelni olyan részt, ami az író figyelmét esetleg elkerülte, segíthetek finomítani egy-egy megfogalmazáson, tompítani esetleges hibákat. Kimondottan boldoggá tesz, hogy más szövegének a létrejöttében segíthetek, és amolyan láthatatlan háttérmunkás lehetek. Olyan ez, mint az ablakmosás: ha koszos az ablak, akkor szemet szúr mindenkinek, bezzeg ha tiszta, ugyan ki gondol arra, hogy valaki előzőleg megpucolta?
9. Az elmúlt hónapokban az Így szólt Jézuson dolgoztunk együtt, a 2024-es év elején pedig az Alacoque Margitról szóló naplóregényen. Mit jelentettek számodra ezek a könyvek?
Clémentine Beauvais naplóregényében az fogott meg, ahogy az elbeszélő – ha tetszik, a szerző – Alacoque Szent Margit életútját végigkísérve mintha elmozdult volna a vallást, Istent tagadó nézőpontjától a hit felé. Még azt is megengedte, hogy nagyon katolikus férjétől született fiukat megkereszteljék. A könyv akarva-akaratlanul arról tesz tanúságot, hogy Isten azzal is keresi a párbeszédet, aki mégoly távol van tőle, és hogy Jézus (szíve) azt is magához tudja vonzani, aki még kevéssé érti őt. Bevallom, amikor elkezdtem dolgozni rajta, épp egy elég mély válságot éltem meg. Úgy éreztem, mintha megfeledkezett volna rólam Isten, mintha megszűnt volna gondoskodni rólunk, pedig azelőtt nagyon komoly istentapasztalataim voltak. Aztán először egy református bibliaórán, aztán az Alacoque Margit-könyvben felismertem, hogy én ugyan nem ismerem az ő útjait, de ő nagyon is követi az enyémeket, és jó irányba vezet. És akkor valahogy egyszer csak megoldódtak a dolgok: Isten – nem először az életemben – csak úgy az ölembe pottyantotta azt, amiért könyörögtem.
Az Így szólt Jézus négygyerekes anyukaként és hittanárként ezután igazi jutalomjáték volt. Nem is annyira munka, sokkal inkább feltöltődés volt, ahogy a reflexiós feladatokon ötleteltünk együtt, vagy amikor a spanyol eredetit és a magyar bibliafordításokat összevetve mérlegeltük, milyen szavakkal szólhatna a mi Jézusunk a magyar gyerekekhez, mikor legyünk hűségesek a liturgiában használt hivatalos kifejezésekhez, és mikor élhetünk a fordítás szabadságával. Elek László jezsuita lektorunkkal együtt arra törekedtünk, hogy a szöveg és az általunk összeállított reflexiós feladatok a gyerekek nyelvén szóljanak, de maradéktalanul az eredeti jézusi tanítást tükrözzék. Azt is a kötet egyik nagy kincsének tekintem, hogy a könyv illusztrátora, Cova Bayón láthatóvá tette a Jézus körül minden bizonnyal szinte mindig jelen lévő gyerekeket is, sőt, odarajzolta melléjük a mai fiatalokat is. Nagyon hálás vagyok, hogy e két könyv révén újra szorosabban kapcsolódhattam a jezsuita lelkiséghez.
10. Utolsó kérdés: titokban nem írsz magad is esetleg?
Jaj, írogattam én nagy néha amolyan istenes novellákat, sőt, kamaszként A Szív újság pályázatán még nyertem is. Eddigi legnagyobb szerzői sikerem, hogy az a szövegem megjelent a lapban (nevet). Egyelőre bőven boldoggá tesz a más írásaival kapcsolatos akadékoskodás. Azért sem erőltetem a saját szövegeket, mert úgy érzem, túl sok konvenció köt, nem tudnék elég szabad, elég kreatív lenni. Másfelől, jobban belegondolva, igazából megtalált az alkotói folyamat is, hiszen pár hitoktató-kollégával együtt A kedvenc órám a héten címmel évek óta dolgozunk a Szentjánosbogárban kialakult játékpedagógián alapuló hittanári segédkönyvcsaládon, amelynek társszerzője is vagyok, nemcsak szerkesztője. Meg aztán arra is szoktam gondolni, hogy nem egy író ötven felett jelentette meg az első könyvét, én meg még csak negyven vagyok, szóval van még tíz évem…