A Dal 2021-es évadában az egész ország felfigyelhetett tehetségére. Azóta Tempfli Erik zeneszerzővel közös albumukat is megismerhettük, és ma ugyanúgy láthatjuk Gyarmati Fanniként a Nemzeti Színházban, mint rockénekesnőként a godfater. zenekar élén. A rendkívül sokszínű művésszel játékról, lázadásról, kortársakról és célokról beszélgettünk.
– Írt egy dalt Unalmas felnőtt címmel. Kinek szól?
– Tulajdonképpen magamról írtam. A kishúgom néhány éve megkért, hogy játsszak vele, és azt válaszoltam neki, hogy nincs kedvem, mire nekem szegezte a kérdést, hogy miért van az, hogy a felnőttek már nem játszanak. Miért ilyen unalmasak? Ezt föl is írtam akkor, mert elkezdett érdekelni, hogy valóban, hol van az a pont, amikor eltűnik belőlünk, hogy meglátjuk a fantáziát egy játékban vagy akár egy egyszerű tárgyban. Nekem például gyerekként nem nagyon kellett játékokat venni, mert bár lekötöttek a színes játékfigurák is, a leggyakrabban inkább evőeszközökkel játszottam, azoknak adtam személyiséget. A kanál volt a fiú, a villa a lány, és a kiskanalak, kisvillák voltak a gyerekek. Kisollókkal pedig beszélgetőset játszottunk. Egy másik játékunk a fürdőszobai flakonok voltak. Általában tehetségkutatót rendeztünk a kádban, énekelt a sampon, a testápoló meg a szappan. Mi voltunk a zsűri, természetesen, és persze mi is énekeltünk. Nem tudom, hogy ez hova tűnik el és mikor, de biztos, hogy sivárabb lesz minden onnantól kezdve, hogy ez nem része az életünknek.
Fotók: Vörös Szabolcs
– Azt viszont nem mondhatjuk, hogy unalmas felnőttek vették volna körül. A szülei népzenével és pedagógiával foglalkoznak, gondolom, az ő közegükből indult a zenészi pályája.
– A szüleimről valóban nem lehet azt mondani, hogy unalmasak. Apukámnak mindig van valami hobbija, mindig talál magának valami szenvedélyt. Most újra hegedül, máskor inkább gitározik, de a rendszeres erdei futás is része az életének, ami szerintem – bár ő ezt nem mondja ki – egyfajta spirituális élmény is számára. Anyukám pedig óvónő, aki adventkor például, amikor hazalátogattam, épp betlehemet készített az ovisoknak, és levelet írt aranyszínű tintával, amit úgy adott át nekik, hogy megjött az angyalka üzenete. Én ebben a játékos csodaországban nőttem fel, anya meséi és apa zenéje mellett. Egy faluban, Nyúlon éltünk hároméves koromig, ahol a lakásunkban előbb volt hifitorony, mint bútorok, és jobbnál jobb lemezek szóltak mindig. Vannak videók arról, hogy pelusos babaként Emil.RuleZ!-re, Fekete Kovács Kornél szólójára rázom. Azóta pedig már zenéltem is vele, csodálatos öszszeérések ezek. A szüleim nem erőltettek semmit, de ott próbáltak a nappalinkban a népzenészek, táncházba jártunk, és elsős koromtól tanultam hegedülni. Hogy komolyabban énekelni kezdtem, az abból fakad, hogy apukám nagyon hamar felfedezte, hogy nekem ez megy. Még szinte a pillanatra is emlékszem, amikor moldvai népdalokat énekeltem, és apában megszületett a döntés, hogy ő akkor ezentúl komolyan foglalkozik velem. Attól kezdve adatközlőktől tanultunk, mindig új népdalokat mutatott, és bevettek a családi zenekarba is.
– Hogyan kanyarodott el a népzenétől a könnyűzene felé?
– Apu és anyu nagyon figyeltek arra, hogy azt „erőltessék” nálam és a húgomnál is, amiről azt látják, hogy tanulás helyett csináljuk, mert nagy eséllyel az lesz a jövőnk. Zsófi is egész nap énekel otthon, fest, rajzol, és fejben forgatókönyvet ír, filmet rendez. Engem ötödikes-hatodikos koromban már nagyon érdekelt a könnyűzene, és a szabadidőmben nem népdalokat énekeltem vagy hegedültem, hanem Ella Fitzgerald, Jennifer Hudson, Whitney Houston számait tanultam. Próbáltam ellesni a technikájukat, a hajlításaikat, hogy hogyan énekelnek, és ezeket gyakoroltam mindig a szobámban, tanulás helyett. Így aztán apukám is hamar felfedezte az érdeklődésemet. Beíratott Havas Lajoshoz, aki roma énekes, zongorista és zeneszerző. Ő lett az első mesterem, akitől megtanultam a könnyűzene legtöbb műfaját.
– Melyik műfajban találta meg a saját hangját?
– Hála Istennek, nem kellett olyat csinálnom, amiben ne találtam volna meg. Anyuék szigorúan neveltek, de nagyon nagy szabadságot is adtak arra, hogy kibontakozzak. Mivel látták, hogy sok énekes műfaj érdekel, sokat kipróbálhattam. Megtanultam gospel, soul, funky dalokat, de a rockba és a jazzbe is belekóstoltam. Nem én állok valahol ezek között, hanem inkább ezek alakítanak engem. Azt szeretném elérni úgy öt hat éven belül, hogy már ne legyek ennyire szétszórt. Most a népzene is része az életemnek, a színház is, és egy rockzenekar – a godfater. – frontembere lettem, közben dalszöveget is írok, a saját dalaim pedig inkább lírikusak. Szeretném, ha az ezekből hozott tűz és erő megmaradna bennem, és idővel majd egy egységesebb kifejezésmóddal is meg tudnám mutatni mindazt, amit a népzene, a blues vagy a rock tanított nekem. A lelkemnek más részét szorongatja meg, ha eléneklek egy szovátai népdalt, vagy ha Presser Gábortól a Ne szeress engemet adom elő. Mást jelent, ha Tempfli Erik szerzeményeit éneklem, aki állandó szerzőtársam, és megint mást, ha Vecsei H. Miklóssal és a QJÚB-bal dolgozom együtt a Nemzeti Színházban. Még nem akarok választani ezek közül, de sokan azt mondják, hogy kell. Egyelőre egy kicsit mindenhol ott vagyok, ahol szeretnék, hogy ott legyek. És mindenhol szeretnék értéket képviselni, mindenből kihozni a legtöbbet, amit tudok.
– Tizenhárom évesen már frontemberként lépett fel édesapja zenekaraival. Hogy érezte magát ilyen fiatalon a színpad közepén?
– Mindig úgy éreztem, hogy nem mozgok jól a színpadon, és ezt próbáltam is fejleszteni. Közben rájöttem, hogy nem az a baj, hogy én nem mozgok jól, hanem az, hogy ezt hiszem magamról. Amikor kicsi voltam, és még nem volt zenekarom, előre felvett hangszeres alapokra énekeltem a fellépéseken. Egyedül voltam a színpadon, és úgy, hogy nem volt kire nézni, nem volt kihez kapcsolódni, nem tudtam magammal mit kezdeni. Amióta ez megszűnt, rájöttem, hogy nem volt rossz a mozgásom, csak az hiányzott, hogy tudjak kommunikálni a színpadon. A zenésztársak erőt adnak, és ha frontember vagyok, akkor feladatom is, hogy beszívjam az ő energiájukat, és ez a közönség felé is megnyilvánuljon.
– Úgy tűnik, gyerekkorától kezdve tudatosan és komolyan dolgozott az énekesi karrierjén. Belefért ebbe a lázadás kamaszként?
– Nekem sokkal kevesebb volt megengedve, mint a barátaimnak. Nem járhattam el annyit, korábban haza kellett érnem, és ha másnap próbám volt, nem mehettem el bulizni. Szigorúan fogtak, hála Istennek – persze ezt akkor nem így gondoltam. Sokszor nem mentem haza időre, nagyon korán kezdtem randizni, és valahogy mindig kijátszottam a szabályokat. Ezeket már mind megbeszéltük a szüleimmel azóta, és ez is arra döbbentett rá, hogy mennyire zseniálisan csinálták. Majdnem mindig tudták, hogy mit csinálok, de hagyták, hogy lázadjak, és csak ritkán léptek közbe. A suliban is lázadó voltam, a tanáraimmal és a kortársaimmal szemben is. A mosonmagyaróvári piarista iskolában nagyon sok olyan tanárom volt, akit szerettem, és ma is jóban vagyok velük. De volt néhány olyan tanárom is, akikkel egyáltalán nem jutottam dűlőre, és ezt nyílt ellenkezéssel fejeztem ki: nem csináltam, amit kértek, folyton vitatkoztam velük, más könyveket vittem be olvasni, vagy csak úgy csinálni, mintha olvasnék. Alig vártam ezeket az órákat, és előre készültem, hogyan fogom elintézni, hogy kiküldjenek. A kortársaim között is kilógtam kicsit a sorból, ezt gyakran érzékeltették is velem, az önbizalmam is elég későn érkezett meg. Tizennégy-tizenöt éves koromig nyuszi voltam a sarokban, bár próbáltam beilleszkedni. A rollerem például cikinek számított, de én imádtam azzal járni suliba. Ezért mindig megvártam, amíg mindenki bement, becsukták az ajtókat, akkor átfutottam a termek előtt, hogy elrejtsem a rollerem, és utána „érkeztem meg”. Amikor már volt némi önbizalmam, akkor meg inkább ráerősítettem humorral a különbözőségemre. De szerencsére mindig voltak, akikkel tudtam kapcsolódni, és ők befogadtak.
– Talán mondhatjuk, hogy ma is „kilóg a sorból” valamelyest, hiszen a korosztályában a mainstream már nem a gitárzene, inkább a hiphop és az elektronikus műfajok. Elképzelhetőnek tartja az átjárást ezekhez?
– Igen, van átjárás. Szerényi Béla népzenész barátom például úgy ír dalokat, hogy autentikus népzene szól, viszont popzenei szerkesztést használ olyan keveréssel, hogy megragadja azt is, aki a rádiós slágerekhez van szokva. A mai befogadónak nagyon sok információ kell. Hiába szeretem én a puszta éneket zongorával, ez a legtöbb hallgatónak kevés impulzus, habár néha pont ez talál be. Kell, hogy folyamatosan történjen valami, bejöjjön egy hangszer, egy új szólam, egy új beat, hozzá vannak szoktatva, hogy annyi minden történik folyamatosan körülöttük. Amiből nem szeretek engedni, az az igényes szöveg. Ebben afféle konzervatív forradalmár vagyok. A régi értékekben hiszek, és abban, hogy komoly küldetésünk van a zenével. Az, hogy zenélhetünk, olyan nagy áldás, hogy ezt nem lehet csak úgy bármire felhasználni. Adni kell, és nem szabad sötét dolgokról beszélni, nem szabad gyűlöletet szítani a zenével. Nem szeretem azt, amikor fiatal előadók egyszerűen meglovagolják a bűnt, csak hogy legyen valami izgalmas mondanivalójuk. Számomra nem vonzó drogokról énekelni, nőkről, pénzről, a felszínről. Ez tévút.
– A nem szép dolgok megéneklésében talán az is közrejátszik, hogy nem szép dolgok vesznek körül minket. Sok előadó esetében az ilyesfajta mondanivaló kifejezetten ironikus színezetet kap, és eltávolítják a saját személyüktől, jellemzően egy előadói perszóna felvételével. Ez érvényesítheti a dolgot az ön szemében?
– Ha ez csak szerep, akkor nekem még ellenszenvesebb az egész. Miért énekled azt, hogy úszom a pénzben, ha nem úszol a pénzben? Vagy miért mondod, hogy kiütötted magad, ha nem? Valószínűleg azért, mert úszni szeretnél a pénzben és ki szeretnéd ütni magad – és majd megvalósul. Csak ezek torz célok és ijesztő útmutatás. Egyébként a hiphop műfajban is vannak hiteles előadók. Ott van mondjuk Ganxsta Zolee. Ahogy fellép és amit mond, abban rengeteg humor van, szellemesség és valódi karakter. Neki inkább elhiszem, hogy „gengszter”, de nem tudom elhinni a tizenhat-tizenhét éves fiúnak, aki még szinte gyerek. Lehet rossz dolgokról beszélni, de hitelesen. Arról mesélj, amit tényleg láttál, nem csak látni szeretnél. Pogány Induló például nagyon tisztán és egyértelműen beszél arról, amit látott, ő olyan a szememben, mint valami Robin Hood. Azt viszont veszélyesnek tartom, ha valaki csak felveszi ezt a kemény szerepet, és folyton erről ír, mert több olyat is láttam, aki később vált azzá, amiről beszélt.
– Bizonyára a hallgatók egy része is azonosítja az előadókat ezekkel a szerepekkel, vagy maguk is szeretnének azonosulni velük, ez is lehet egy motivációja a rajongásnak. Amikor a saját dalairól van szó, látja, hogy kiket fognak megszólítani?
– Négy éve élek Budapesten, és először azt a célt tűztem ki magam elé, hogy a szakma ismerjen meg, ezért elsősorban nekik írtam. Ilyen szempontból tudatos voltam, mert úgy voltam vele, hogy ha a szakma felfedezi az erényeimet, akkor biztos, hogy lesz munkám. Ha nem is leszek befutott énekesnő, akkor is hívnak majd vokálozni, felkérnek szöveget írni, szeretnének velem dolgozni, és akkor is abban helyezkedhetek el a jövőben, amiben boldog vagyok. Ezt pár éven belül sikerült elérnem, amihez hozzájárult A Dal című műsorban elért sikerünk is Erikkel. Örülök, hogy nem mentem tehetségkutatókba, pedig sokszor elcsábultam. Van, akinek ezek nagyon jól jöttek, de nekem nem lett volna jó. Hiányoznának azok a lépcsőfokok, hogy először csak mosogatok, aztán elkezdek felszolgálni. Először vokáloznom kell, aztán már az Arénában is vokálozhatok, és majd lassan eljöhet az a pont, amikor azt mondhatom, hogy ezt már nem vállalom el. De ahhoz először el kell vállalni mindent, amit majd később nem akarsz. Szeretem ezeket a lépéseket végigjárni. És most jön az a szakasz, hogy hogyan tudom magam köré gyűjteni az embereket, mivel tudom megszólítani a közönséget. Ez sokkal nehezebb. Nekem először arra kellett törekednem, hogy megéljek csak a zenéből, és most jöhet a közönség megnyerése.
– Az érvényesülésnek is új útjai alakultak ki a közelmúltban, például a közösségi médiát használva, ahogy Azahriah történetéből is látjuk. Inspirálódik a kortársak módszereiből?
– A pályatársaim nagyon sok mindent jól csinálnak, és tanulok tőlük. Sokan nagyon ügyesek például a kommunikációban, és az nagyon fontos szegmens, hogy hogyan építenek fel egy lemezmegjelenést, hogyan népszerűsítik magukat, mivel fogják meg az embereket, mi az üzenetük, hogy például az Akvárium Klubot meg tudják tölteni. Megfigyelhető, hogy lépésről lépésre hogyan lehet ezeket elérni. Bármilyen műfajban. Megint csak Szerényi Bélát tudom felhozni, aki nagyon figyel a mainstreamre, folyamatosan képben van, hogy éppen mi fogja meg az embereket, mi történik a világban, és ezt interpretálja a magyar népzenére. Ezt olyan jól csinálja, hogy egyelőre 2025-re már körülbelül huszonöt koncertünk van beírva, és ezek között van Akvárium és az A38 hajó is, ami egyértelműen popzenei színtér. Tőle is tanulom, hogyan lehet okosan használni az adódó eszközöket.
– Vannak ebben konkrét elképzelései?
– Igen, dalokat írok, alapvetően olyan műfajban, ami kicsit összeadódik mindabból, amiben eddig kipróbáltam magam. Egy Hegedűs Bori-nagylemezzel szeretnék majd kijönni, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje. Nem vagyok türelmetlen, megvárom a pillanatot, amikor ennek meg kell történnie. Addig is olyan hangszerelőkkel, zenészekkel, barátokkal szeretnék együtt dolgozni, akikben bízom, és látom, hogy előrevisznek az úton.
– A dalai gyakran valamilyen személyes kapcsolódásból vagy élményből születnek. A szakmai szempontokon túl mi inspirálja egy-egy szöveg megírására?
– Ez nagyon változó. Például a legutóbbi dalszövegemet, ami a Kérdezd a fát! címet kapta, Erik zenéjére írtam, és nagyon hosszan készült. Körülbelül három és fél éve kezdtem el. Ő egy borúsabb időszakában volt épp, és neki akartam adni ezt a szöveget. Viszont nem tudtam befejezni, nem jöttek ki a szótagok, a rímek, valahogy nem akart összeállni. Néhány havonta, amikor eszembe jutott, elolvastam, hogy folytassam, újra és újra nekiálltam, és még mindig nem volt jó. És volt egy pont, amikor kitöröltem. Ha három és fél évig nem tudtam továbbmenni vele, akkor hagyjuk. Ezután megnyitottam az Instagramot, és elém jött egy poszt egy japán bölcsességről: „Ha úgy érzed, hogy mindent elveszítettél, nézd meg a fákat, amelyek minden évben lehullajtják a leveleiket, mégis állva maradnak, jobb napokra várva.” Akkor visszavontam a törlést, mert pontosan erről akartam írni a szöveget. A reményről, hogy éld meg a sorsod, pozitívan éld meg, és állj büszkén, és csináld. Még aznap megírtam. Kellett a kis jel, sugallat, hogy ne engedjem el, és ezért nagyon fontos nekem ez a dal. De van olyan szöveg is, amit nagyon intenzív érzelmi állapotban írtam egy bemutató után, és egy este alatt kész lett. Vannak ilyen felindulások is, amikor kiömlik belőled a szöveg, de az a ritkább.
– „Minden csak érted hullott szét, / hogy később legyen / szebb az egész” – mintha nem állna távol a művészetétől a lelkiség.
– Nem, sőt szeretném is, hogy valamilyen isteni kapocs ott legyen abban, amit csinálok. Valami, ami szép és jó, és szeretetet közvetít, kinyitja az ember lelkét. Az én istenképem végül is a szeretet maga. Ha tudok szeretetet adni és szeretetet kelteni a hallgatóimban, akkor teljesült a küldetésem. Anyukám adventi énekeitől kezdve a zenében nevelkedtem, szorosan összekapcsolódik velem, ebben kiteljesedek, és kiteljesedik a hitem. Viszont onnantól kezdve, hogy el kell kezdenem építeni a közönségemet és vele együtt az egómat, ebből valamit el kell majd engednem, mert onnantól sokszor inkább technikai dolgokra kell figyelni. Hogy hogyan jut el valami tízezer ember helyett kétszázötvenezerhez. És nem biztos, hogy a minél letisztultabb lelki tartalom vezet el ide. De szeretnék ebből valamit megtartani, és még ha most más feladatok vannak is előttem, remélem, megmaradok normálisnak.
