Huszonöt éve került be a Magyar Állami Népi Együttes zenekarába, melynek mára művészeti vezetője. Muzsikustársaival húsz éve alapította a focis barátaitól kapott becenevét világhírűvé tévő bandáját, 2021 óta a Hagyományok Háza igazgatóhelyettese. A sokszorosan díjazott muzsikust kérdeztük szerteágazó feladatairól, a népzene máig ható erejéről, kárpátaljai hagyományokról, reformátusságáról, és persze arról is, mi a titka soha ki nem fogyó derűjének.
– Boldog embernek tartja magát?
– Igen, kifejezetten, hiszen azzal foglalkozom, amit a legjobban szeretek.
– Negyvenöt éves lesz az idén – készít számvetést, vagy majd az ötvenediken?
– Készítek én minden év vége felé, nem csak a kerek évfordulókon. Végiggondolom, hol tartok, milyen terveim vannak, mit szeretnék megoldani akár a magánéletemben, akár szakmai téren, azon belül is a Szalonna és Bandájával, a Magyar Állami Népi Együttessel vagy a Hagyományok Házában. A különböző projektek és feladatok mellett az állandó a tanítás. Habár nem oktatok iskolában, mindig jönnek hozzám a konziba vagy a Zeneakadémiára felvételiző gyerekek – most az interjú előtt reggel két órát is adtam –, és ott van a négyszáz fős családi gyerektáborunk, amit három éve kénytelen-kellettlen áthoztunk Kárpátaljáról Sátoraljaújhelyre.
– Számontartja, hány kilométert vezet egy évben?
– A zenekari mikrobuszba olyan nyolcvan-kilencvenezer kilométert teszünk bele évente, emellett a saját autómba még vagy hatvan-hetvenezret. Rengeteget megyünk, hiszen nemcsak az anyaországban muzsikálunk, hanem a határon túl is, és Csíkszereda, Kassa vagy éppen Sopron elég húzós távolságra van.
– Mit hallgatnak útközben?
– Leggyakrabban olyan idősebb Kárpát-medencei muzsikusok felvételeit, akiktől mi magunk tanultunk. Olyan impulzusokat kapunk tőlük, amiktől sokat játszott, esetleg kicsit megkopott zenéink képesek megújulni. Ezek a felvételek útravalóul szolgálnak jó időre, nemcsak azért, mert átismételjük, pontosan hogyan is játsszák a hangokat egymás után, hanem mert általuk újra részeseivé válunk annak az érzésnek, gondolatnak, sőt filozófiának, amit a muzsikusok apáról fiúra – és nekünk – adtak tovább. Óriási segítség számunkra, hogy a repertoárunkat olyanoktól tanulhattuk el, akik még eredeti funkciójukban és közegükben játszották a nótákat. Ezek a mára idős zenészek még legalább egy emberöltőnyit részesei voltak a falujuk közösségi életének úgy, hogy végigmuzsikálták, végigszolgálták a lakodalmakat, a keresztelőket, a temetéseket.
– Amellett, hogy a Magyar Állami Népi Együttesben felért a ranglétra legtetejére, egy sor más feladat és tisztség és velük együtt szép egymásutánban szinte az összes rangos művészeti díj és állami kitüntetés is megtalálta. Elért mindent, amit egy népzenész elérhet?
– Próbálok mindig az adott feladatra koncentrálni, és a tudásom legjavát adva megoldani. A legfőbb vágyam azért nem más, mint hogy muzsikálhassak. Irodai munkát is csak úgy szoktam elvállalni, ha mellette zenélhetek tovább. Ha az aktív muzsikálás nem lenne jelen az életemben, biztos, hogy megkeserednék. A másik szempont, amit mérlegelni szoktam, amikor megkeresnek egy feladattal, az az, hogy minél több gyerkőcöt láthassak magam körül muzsikálni. Azért, hogy ne szakadjon meg a folytonosság, és magam is minél több embernek – nem is feltétlenül csak gyereknek – tudjam átadni a népzene szeretetét, művelését. Ha csak pár dallamot megtanulnak a hegedűn, amit odahaza, a baráti társaság örömére elmuzsikálnak, együtt elénekelnek, már elértük a célunkat. Muzsikustársaimmal együtt a lehető legkomolyabban vesszük, hogy közösségeket formáljunk, és a digitális világból valahogyan visszarántsuk az embereket az átélhető közös élmények valóságába. Az, hogy képesek legyünk egymásra – és egymáson keresztül odaföntre – odafigyelni, egészséges embert, egészséges lelket kíván meg, és mi a zenekarral ennek próbáljuk hírét vinni. Abban hiszek, hogy ha példamutatóan csináljuk, amit csinálunk, akkor átmegy az üzenet, és elkezd növekedni a közönség, a bázis, és velük együtt azok száma, akik ugyanezt szeretnék folytatni.
Fotók: Merényi Zita
– A kütyügenerációra is ugyanúgy tudnak hatni? Vagy érzékelnek különbséget akár a muzsikus-utánpótlás, akár a közönség vagy a táncházba járók terén a tíz, húsz évvel ezelőtti fiatalokhoz képest?
– Ne dugjuk a fejünket a homokba: a telefonnal nem tudunk, de nem is kell versenyezni. Ám ha ráéreznek ezek a mai gyerekek, mit jelent akár egy táncházban, akár egy koncerten együtt lenni, összekapaszkodni, táncolni, közösen énekelni – akkor azért képesek elfelejteni a kütyüiket. És ha sikerül több órára, rendszeresen kiragadni őket a képernyő elől, az már jó eredmény szerintem.
– Kérdezem kütyüanalógiával: hogyan tölti fel az akkumulátorait? Állandóan színpadon áll, koncertezik, utazik, fellép, közreműködik – hogyhogy nem fárad bele?
– Nagyon egyszerűen: a muzsikustársaimmal tényleg a közönség szeretetéből, a felénk áradó energiákból és hangulatokból töltekezünk. A pandémia idején, amikor nem találkozhattunk a közönséggel, hiába léptünk fel online koncerteken, taps híján, szemkontaktus nélkül nem működött a dolog, csak ürességet éreztünk. Szerintem ez azért van így, mert amit adunk, azt tényleg csupa szívből adjuk. Minálunk nincsen hakni: akárhová megyünk muzsikálni, mindig maximálisan odatesszük magunkat, és ezt bizony megérzi a közönség, megérzik a táncolók, és a reakciójuk is maximális lesz. És ez mit sem változott a húsz év alatt, amióta a Szalonna és Bandája együtt játszik: ugyanazokat az érzéseket kapjuk vissza mind a mai napig, mint az induláskor.
– Segítsen eligazodni, mikor lépnek fel mint Szalonna és Bandája, és mikor mint a Magyar Állami Népi Együttes zenekara? Hiszen a tagok szinte ugyanazok.
– A Magyar Állami Népi Együttes zenekaraként tánckísérő funkciót töltünk be, szinte kizárólag koreografált, színházi táncelőadások keretében lépünk fel. A Szalonna-bandával – amikor szabadidőnk engedi – szólóban koncertezünk, illetve táncházakban muzsikálunk. A kettő tehát kiegészíti egymást, és igyekszünk úgy sakkozni, hogy mindkétfajta zenei vágyunk kielégüljön.
– Van a műsorban, felkészülésben, bármiben különbség attól függően, hogy amerikai turné keretében vagy a budapesti Művészetek Palotájában lépnek fel, egy táncházban muzsikálnak mondjuk a Balaton-felvidéki Kőfeszten vagy egy falunapon húzzák valahol a határ szélén?
– Én nem teszek különbséget. Megesett, hogy két nap eltéréssel muzsikáltunk Károly – akkor még – herceg hetvenedik születésnapján a Buckingham-palotában és egy disznótoros fesztiválon Szamoskéren. Mondjuk úgy, hogy volt némi eltérés a kettő között – de igazából csak a ruházatunk meg a vendégsereg volt más, mi ugyanúgy játszottunk.
– Ugyanúgy mosolyognak bárhol, bármikor?
– Hát lehet másképpen muzsikálni, ha körülöttünk örül mindenki?!
– Tud egyáltalán szomorú lenni a népzene?
– A legtöbb keserves meg hajnali sztorija azért eléggé szomorú: általában egy be nem teljesedett szerelemről szólnak, például mert valakit elvittek katonának, vagy nem tért vissza a háborúból. De tény: szomorú népzene nincs, csak szomorú témájú.
– És mi történik olyankor, ha a muzsikus a szomorú, mert bal lábbal kelt fel, valami nyomasztja odahaza, vagy hasonló?
– Amikor Magyar Állami Népi Együttesként színpadra lépünk, nem tehetjük meg a közönségünkkel – vagyis azokkal, akik pénzt költöttek arra, hogy minőségi módon szórakozzanak, és feltöltődjenek magyar kultúrával –, hogy lógatjuk az orrunkat. Fellépés előtt meg után lehet szomorkodni, de ha valaki nem tud mosolyogni a színpadon, akkor inkább menjen táppénzre.
– Szokták mondani, hogy az együttesek úgy működnek, mint egy család, és egy családban bizony vannak konfliktusok is. Ezeket hogy kezelik? Zenekarvezetőként, művészeti vezetőként öné a családfői szerep?
– Amolyan simítgató embernek tartom magamat. Képben kell lennem mindenkinek a dolgaival, s ha látom, kinek mi a nehézsége, igyekszem békességgel megoldani minden helyzetet. Márpedig helyzetek adódnak – el lehet képzelni, milyen egy három és fél hónapos amerikai turné, kilencven előadással, hatvanhétezer, buszban végigült mérfölddel…
– Egyáltalán össze lehet egyeztetni ezt az életmódot a családos élettel?
– Kemény, de hát ezt választottuk. Ami engem illet, sokszor érzem azt, mintha burokban élnék, hiszen tényleg azzal foglalkozom, amit a legjobban szeretek. És alapjában véve mindenki, aki itt van körülöttem, ezt szereti csinálni – ha nem szeretné, akkor mással foglalkozna. Mert hogy közalkalmazottként az Állami Népi Együttesnél nem a pénz motiválja a művészeinket, az egészen biztos.
– A zenélésen kívül van, ami motiválni tudja?
– Időnként jönnek persze újabb dolgok. Most például a vadászat. Na de a vadászat is pontosan azért tetszett meg, mert ott van mögötte egy több száz éves hagyomány, egy kultúra, egy mesterség, ugyanúgy, mint a népzenében vagy a hegedűkészítésben. Hogyan lesz valakiből a vadászat mestere, aki az életét teszi a vaddal gazdálkodásra, és nem csak úgy irtja az állatokat? Mostanában, a nem túl sok szabadidőmben, amikor épp nem hegedűt faragok vagy gyakorolgatok, hajnalban járom az erdőt.
– Ha jól tudom, néhány évvel ezelőtt rendhagyó prímástalálkozó néven futott egy hegedűs előkelőségeket felsorakoztató crossover formáció, illetve koncertsorozat.
– Így igaz, és milyen gyönyörű időszak volt az életünkben! A kezdeményezés a klasszikus és a népzenében is otthonosan mozgó Lakatos Róberttől származik, és eredetileg egyfajta tisztelgésnek indult egy felvidéki prímás, Potta Géza előtt, akitől többen is tanultuk a mesterséget. Benne minden olyan muzsikuserény megvolt, ami egy prímást prímássá tesz: úgy tudott zenekart vezetni, a táncosokra, énekesekre figyelni, és úgy volt képes azonnal reagálni a közönség rezdüléseire, hogy mindenki igazán boldog lehetett körülötte. Aztán jött az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk más stílusokban kimagasló prímások is, így jött a jazzből Dresch Mihály, a cigányzenéből Balogh Kálmán, a rockból Both Miklós.
– Both Miklós – aki néhány évvel ezelőtt szintén szerepelt lapunk címlapján – azóta a Hagyományok Háza főigazgatója, ön pedig a helyettese. Össze-összejönnek itt, az irodában egy kis örömzenélésre?
– Nem. Miklós meghozott egy nagyon-nagyon komoly döntést, amikor a főigazgatóságot elvállalta. Letette a gitárt, mert a tudása, ereje legjavával akarta és akarja vezetni az intézményt. Amilyen elszántsággal vetette bele magát a munkába, nem is igen lenne ideje gitározni. Márpedig egy muzsikust igencsak tudja dühíteni, ha korábban a szakmája csúcsán volt, de nem jut ideje gyakorolni, és nem szól úgy a hangszer, ahogy szeretné. Biztos vagyok benne, hogy otthon azért előveszi a gitárt, és a kisfiának játszik rajta ezt-azt, de amióta a Hagyományok Házát vezeti, egy ütemnyit sem játszottunk együtt.
– Gondolom, annál többet dolgoznak közösen az íróasztal mellett. Hogyan osztják meg a feladatokat, miben segíti a helyetteseként, illetve mint művészeti vezető?
– Két különböző munkakörről van szó: egyrészt a Hagyományok Háza főigazgató-helyetteseként Miklós munkáját segítem nap mint nap minden lehetséges területen, a ház gazdasági és műszaki ügyeitől az éves műsorkoncepció kitalálásáig vagy szakmai anyagok, vendégegyüttesek által küldött bemutatkozó videók véleményezéséig. Viszont kevésbé veszek részt a minisztériummal és a Kárpát-medencei hálózatunkkal való kapcsolattartásban, a zsűrizésben és egy sor más feladatban, amelyeket Miklós lát el a nap huszonnégy órájában. Másrészt ott a Magyar Állami Népi Együttes, amely lényegében a Hagyományok Háza művészeti tára (részlege – a szerk.), ahol művészeti vezető vagyok. Az együttesnek is van egy vezetője, Mihályi Gábor, s mellette olyan, ténylegesen művészi feladataim vannak, mint például az együttes ars poeticájáról, lehetséges fejlődési irányairól való együtt gondolkodás, az új műsorok zenéjének összeállítása, vagy annak a kitalálásában való részvétel, hogy mikor melyik tájegység hagyományából merítsen az előadás. Emellett vannak előadások, amikben hegedülök.
– Rendszeresen műsorra tűznek keresztény egyházi ünnepekhez kapcsolódó, szakrális elemeket is bőven tartalmazó előadásokat – ilyen például a Csodaváró Betlehemes, a Kivirágzott keresztfája vagy a Megidézett Kárpátalja. Miért?
– Minden előadásnak, amelyben valamilyen szinten részt vettem az Állami Népi Együttesnél, volt szakrális része. És ez továbbra is így lesz. Ez abból fakad, hogy számomra nem kérdés: a hagyományos paraszti kultúrának, identitásnak a kereszténység az egyik alapja. A legkisebb falutól a legnagyobb mezővárosig az emberek az istenhitet, a templomba járást igen komolyan gondolták és élték meg. Namármost ha ebből a kultúrából színpadra állítunk bármit, annak elengedhetetlen része a virágénekektől az egyházi népénekeken és a zsoltárokon át nagyon sok minden. Igyekszem a szakralitást úgy bevinni az előadásokba, hogy egységbe foglalja őket. Egy karikázónak akkor lesz jelentősége, ha elmondjuk hozzá, hogy a böjtben a templomkertben azért karikázni álltak föl a népek, mert nem volt szabad énekelni, muzsikálni. De mi a böjt? A mai közönség sok esetben azzal sincs tisztában, hogy a nagyböjtben negyven napig nem eszünk húst, vagy hogy régen nemcsak egyszer egy évben volt böjt, hiszen az emberek minden nagy ünnep előtt megtisztították a lelküket, testüket. Nálunk, Visken húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor összejött az egész család a református templomban, és miután megültük az ünnepet, ahogy kell, egész éjszaka jártunk körbe a faluban, házról házra kántálva, azaz köszöntve egymást. Alighanem valahogy így szivárogtak be a néphagyományba és persze az előadásainkba az egyházi énekek.
– Mármint a református egyházi énekek.
– Nem feltétlen! Az Istennek Szent Angyala pont református, de a Csodaváró betlehemesben még latin nyelvű gregorián is szerepel. Tény: Visken a felekezet a nemzetiséget jelölte. A svábok, szászok voltak a katolikusok, a reformátusok a magyarok, a görögkatolikusok a ruszinok és a pravoszlávok az ukránok, akik egyébként eredendően szintén görögkatolikusok voltak, csak hát a szovjet időben elvették a templomaikat. Aztán azért, hogy a magyar földek ne kerüljenek idegen kézbe, ne szálljanak más nemzetiséghez, nagyon komolyan odafigyeltek, hogy református csak reformátussal házasodjon. Ez az oka, hogy nekünk, viski magyaroknak a reformátusság jelenti a magyarságunkat.
– Más tájegységek esetében is megfigyelhető a népi kultúrában ilyesfajta felekezeti identitás?
– Ha nem is mindenhol ennyire egyértelműen, de sok helyütt karakteresen kirajzolódik. Szatmárban is a reformátusság érződik például a fekete, zsinóros ruhákon. Palóc vidéken, így a Galga mentén végigmenve vagy természetesen Kalocsán meg katolikus még a népviselet is – nincs olyan szoknya vagy ing, amire ne lenne hímezve valami kis kegytárgyféle.
– A boldog jelző a katolikusoknál azokra a példaértékű életet élő, tiszteletre méltó személyekre is utal, akik közül a szentek kikerülnek. Reformátusként hogyan viszonyulnak a magyar szentekhez és boldogokhoz?
– Azt tudom, hogy van nekünk egy kárpátaljai boldogunk, Romzsa Tódor, de mi nemigen foglalkoztunk ilyesmivel. Mindszenty József egyik rokonával beszélgettem a minap, és ő magyarázta el nekem, miért és mennyit kell várni a boldoggá avatásra. Pedig, be kell vallanom, hogy keményfejű református létemre két éve a ferencesekhez járok templomba. Úgy esett ugyanis, hogy kedves városligeti lelkészünk nyugdíjba ment, s egy cimborámmal elvetődtünk Pasarétre, meghallgatni Lengyel Donát atyát, aki korábban sokáig mifelénk, Kárpátalján szolgált. Évtizedekig be sem tettem a lábam katolikus templomba, de az ő beszéde úgy feltöltött, úgy megfogott, hogy ott ragadtam. Igen jó érzés volt reformátusként megtapasztalni az ezeréves magyar és kétezer éves katolikus hagyomány liturgiában megelevenedő erejét is.
– A szakrális elemek mellett gyakran megjelennek az előadásaikban magyar klasszikus zenei betétek is, jellemzően Bartók, Kodály, Liszt műveiből. A népzenei áthallásokon túl azért, mert erős szálak fűzik a komolyzenéhez?
– A családunkban mindenki klasszikus zenész. Ráadásul édesapám révén, amikor még a Kijevi Operában vezényelt, a világ legnagyobb szólistáit hallhattam, később, Ungváron a Csajkovszkij hegedűverseny győztesét is, és hálát adok, hogy az elmúlt időben Shlomo Mintztől Kelemen Barnabásig világhírű hegedűművészekkel állhattam együtt egy színpadon. Kétségkívül mindig is vonzott a klasszikus zene. Most például egy olyan koncertturnéra készülünk – ősbemutató lesz –, amelyen a Magyar táncokat adjuk elő kétzongorás verzióban és a Szalonna-bandával: Brahms művét azokkal a népzenei, cigányzenei forrásaival párhuzamosan, amelyeket nemrégiben egy kutató barátunknak sikerült azonosítania. A közelmúltban pedig a Danubia Zenekarral raktunk össze egy Bach X folk című műsort, amelyben azt mutattuk meg, hogyan találkozik a bachi világgal a magyar népzene. Nyilván nem úgy, mint Bartók esetében, aki hallott egy öreg prímást hegedülni Kalotaszegen, és utána megírta a Hegedűversenyt, hanem pont fordítva. A magyar népzene ezer esztendő örökségét hordozza magában a moldvai csángó siratóktól a kávéházi cigányzenéig, s ebben a hatalmas kincsben a mai napig egy sor korszaknak és műfajnak megvan a maga lenyomata – köztük a Nyugatról és a Keletről jött zenei világoknak is. Ha elmész egy lakodalomba Csángóföldre, lehet, hogy szintetizátorral kísérik, de ugyanúgy középkori körtáncokat táncolnak, mint három-négyszáz esztendővel ezelőtt. Legyünk csak egy kicsit lokálpatrióták, és örüljünk annak, hogy a kultúránk élő kultúra!
– A családjukban mennyire elevenek a hagyományok? Hogyan ünneplik például a húsvétot?
– Összejövünk családtagok, kárpátaljai barátok, akik itt élnek Magyarországon vagy valahol másutt Európában, öntözőverseket mondunk, és meglocsoljuk a lányokat. Tavaly ötvennégyen voltunk nálam húsvétkor.
– Mi került az asztalra?
– Csakis amit édesanyám főz. A klasszikus húsvéti ételek: tojás, sonka. Annak idején odahaza sokszor kaptunk szentelt kalácsot is azoktól a katolikus ismerőseinktől, akik hajnalban megáldatták a pappal. Most házi kenyér jár mellé, amit frissen vágunk meg, azután különböző füstölt dolgok, oldalas krumpligombóccal és így tovább – minden évben ugyanaz a menü, amit édesanyám még a szüleitől tanult.
– Több mint három éve tart a háború Ukrajnában. Az elmúlt hetek fejleményei nyomán talán közeledik a béke – mit gondol, mikor mehetnek újra haza, mikor léphet legközelebb a szülőföldjére?
– Függetlenül attól, hogy a nagyvilág vezetői miben állapodnak meg – ha egyáltalán megállapodnak –, azt kívánom teljes szívemből, hogy legyen béke. Nyilván mi is abban reménykedünk, hogy mihamarabb hazamehetünk, ugyanakkor tudjuk, hogy nagyon hosszú folyamat ez még. A háborúban elesett áldozatok mellett ott az a nagyon-nagyon sok sérült, aki életben maradt, és ott vannak százezres nagyságban a csonka családok – az ő sebeik nem fognak egyik napról a másikra begyógyulni. De ha az ember nem reménykedik, akkor felad valamit az életéből. Azt mondom, vissza kell térjenek az emberek nagyszüleik hitéhez, mert csak akkor fog talpra állni az ukrán nemzet, és akkor fognak talpra állni a Kárpátalján élő magyarok, ha van mibe kapaszkodniuk. Szálljon rájuk áldás, békesség!
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. április
1500 Ft