Aki sétált már erdőben, hallgatta madarak dalát vagy az eső dobolását, melegedett át napsütéstől, frissült fel forrásvíztől, érezte virágok illatát vagy vett tiszta, nagy levegőt, az könnyedén össze tudja kapcsolni a boldogságot a teremtés gazdagságából való töltekezéssel. De létezik-e ugyanilyen kapcsolat a boldogság és a teremtés védelme között?
A válasz már csak azért sem egyértelmű, mert a jelen időjárási szélsőségeire és a jövő fenyegető kilátásaira természetesebb válasz szívünkben a klímaszorongás érzete, mint a mezők liliomainak és az ég madarainak gondtalan boldogsága. Mintha azáltal, hogy életünk terei aszfaltos utakon robogó autók közé vagy éppen jól szigetelő téglafalak ölelésébe szorultak, a teremtéssel való találkozás boldogsága annyira távol kerülne a hétköznapi élet valóságától, mint a vasárnapi szentmisék vallásossága a hét másik hat napjától. Az egymástól ily módon elvágott valóságokban emberi életterünk védelme csak a természet kárára történhet, a teremtésvédelem pedig csak kényelmünk és jólétünk feláldozása révén. Nem éppen boldogító perspektíva.
Mégis, ha fellapozzuk Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikáját, több fontos fordulóponton találkozunk a „boldog” jelzővel, valamint kifejezett utalással a boldogságra. Pedig a bevezető nem hallgatja el, mennyire fájdalmas az a kiáltás, amely a megkárosított és kizsigerelt teremtmények ajkáról felfakadva ér el bennünket, és nem ismeretlen számára az aggodalom sem, amely az egyre szélsőségesebb éghajlati jelenségek kapcsán tölti el az emberi szívet. Az „Ami közös otthonunkkal történik” címet viselő első fejezet szépítgetés nélkül állítja elénk e közös otthont, mely nem egyszerűen recseg-ropog, de egyenesen nagy sebességgel pusztul (61). Milyen boldogságot vetíthet előre egy ilyen rémisztő horizont? Az enciklika második fejezete örömhírrel: „a teremtés evangéliumával” válaszol a ránk törő reménytelenségre. Az újszerűségében életünket folyton megújító találkozás a műveiben felismerhető Teremtő tekintetével ad erőt ahhoz, hogy szembenézzünk saját felelősségünkkel, a „környezeti válság emberi gyökereivel” – érdekes módon az e címmel induló harmadik részben jelenik meg először a „boldogság” kifejezés, a környezeti válságot előidéző fogyasztói életstílus alternatíváinak sajátos jellemzőjeként. A szó leggyakrabban mégsem itt, hanem az „Ökológiai nevelés és lelkiség” címet viselő zárófejezetben fordul elő.
Fotók: iStock
Az enciklika befejező része a korábbiak fényében szinte érthetetlen optimizmust áraszt. Miből fakad ez az „öröm és béke”, amely Ferenc pápa szerint a teremtéssel való hitelesen keresztény viszony velejárója? Először is annak határozott tagadásából, hogy a „fogyasztás lehetőségeinek halmozása” (222) képes elhozni a vágyott boldogságot. Az enciklika ezzel az illúzióval szemben két erényt javasol: a mértéktartást és az alázatot. Ha első hallásra ezek a többre és a nagyobbra szóló vágyak ellentétének hangzanak is, egy ismételt rátekintés megmutatja a bennük rejlő termékenységet: készséget „az élet kínálta sokféle lehetőség megragadására” (223) és a „teremtéssel való derűs összhang helyreállítására” (225).
A mértéktartás és az alázat paradox egységbe foglalja a lemondás és a befogadás ellentétes gesztusait. Ez a kettősség, amely a boldog élet sarokköveként mutatkozik meg, nem véletlen: nem az élet értelmetlenségére, hanem annak misztérium voltára utal. A teremtés által felkínált javak tudatos és mértékletes élvezetének követelménye konkrét vetülete annak az ellentmondásosságnak, amely a boldogság sajátja. A filozófiai reflexió az alábbi paradoxonra vezeti vissza az ellentétpárban megmutatkozó feszültséget: egyik oldalról minden ember törekszik vágyainak kielégítésére, másik oldalról viszont megtapasztalja vágyai kimeríthetetlen végtelenségét. Az ember törekszik a boldogságra, de képtelen elérni. Nem meglepő tehát, hogy a boldogság kérdésére adott válasz sem lehet mentes az ellentmondásosság feszültségétől. Ha elütjük a feszültség élét azzal, hogy a kizárólagos kielégítést követelő zsigeri ingereket: a határtalan birtoklás vagy fogyasztás vágyát követjük, azzal mind az embernek, mind a többi teremtménynek ártunk. De épp ennyire járhatatlan az az út, amely a feszültség másik oldalát szünteti meg azáltal, hogy kioltja és elfojtja az emberi vágyakat. Az öröm és béke a feszültséggel való reményteli szembenézésben születik meg.
A „boldog mértéktartás” (223) azonban amennyire vonzó, annyira nehezen megvalósítható. A vonatkozó pszichológiai kutatások két akadályozó tényezőt azonosítanak: az első az igények azonnali kielégítésének ösztöne, a második pedig a csak önmagunk javát láttató szűkkeblűség. A ténylegesen boldog emberek viszont arról számolnak be, hogy az azonnaliság kultúrájával szemben képesek távlatokban gondolkodni, az önzéssel ellentétesen pedig mások javára munkálkodni. Ha ezeket a tényezőket a teremtésvédelem összefüggésében értelmezzük, az lesz a természettel való örömteli és harmonikus viszony előfeltétele, hogy szemünk előtt kell tartanunk egyrészt az utánunk következő nemzedékek érdekeit, másrészt mindazokat a teremtményeket, amelyekkel együtt népesítjük be közös otthonunkat.
Különös hangsúlyt kap ebben a kontextusban a Szent Ignác-i lelkiség iránytűje és sarokköve, a Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvébe foglalt „vezérelv és alapigazság”. Eszerint az ember arra van teremtve, hogy teremtő Istenével szeretetkapcsolatban éljen, őt dicsérje és szolgálja. Minden egyéb a föld színén pedig azért van, hogy az embert ebben a céljában segítse. Figyelemre méltó, hogy az „ember – minden egyéb” szembeállítás hátterében mély egységtapasztalat húzódik meg: eredetét tekintve mindkettő teremtmény. Az alapvető közösség kiemelése mellett ugyanakkor mindkettőnek sajátos jelentése és a másikra nem ruházható feladata van, az istendicséret és -szolgálat célja szerint. Ebből következik, hogy a teremtés védelmével nem egyszerűen az életfeltételeinket megadó környezeti rendszer biztonságát védjük, hanem igent mondunk a helyünkre abban a szövevényes kapcsolati hálóban, amelyet nem mi alkottunk, de amely létünk céljához, a már most megízlelhető örök boldogsághoz hivatott közelebb segíteni bennünket.
Szent Ignác gondolatai az enciklika már említett fejezetének címében szereplő „ökológiai lelkiség” értelmét is jobban megvilágítják. Az ökológia és a lelkiség távoli fogalmainak összekapcsolását nem a teremtett világ istenítésének tévedése motiválja, hanem az az Istennel való találkozás tapasztalatából fakadó belső igény, hogy meglássuk a Teremtőt minden teremtményében. Ha igaz az, hogy „minden teremtmény kimondottan szentháromságos szerkezetet hordoz magában” (239), akkor a velük való egészen hétköznapi találkozások mind-mind lehetőséget adnak arra, hogy elővételezzük a színről színre látás boldogságát — ha csak tükör által, homályosan is. Akkor az Urat dicsőítő és a fájdalomtól sóhajtozó teremtett valóság megtapasztalása folyton újra felhangzó meghívás arra a mindennapi megtérésre, amely az evangéliumi boldogság csírája és előfeltétele.
A megtérés követelménye ugyanakkor magában rejti azt a veszélyt, hogy figyelmünk elsősorban magunkra irányul, és ezért az ignáci vezérelvet félreértjük. Nem arra biztat-e Szent Ignác, hogy örök célunk miatt használjuk ki gátlástalanul azokat a teremtményeket, amelyek végső soron az emberért vannak? És nem szünteti-e meg teljes egészében a jelen teremtés önértékét az a keresztény remény, amellyel „új eget és új földet várunk” (2Pt 3,13)? A választ alighanem az adja meg, ha komolyan számot vetünk az örökkévalóság perspektívájával, elidőzve egy percre az utolsó ítélet evangéliumi képénél (vö. Mt 25,31–46). Jézus példabeszédének kulcsa a meglepetés, amely az öröklétre és a kárhozatra kerülők közös élménye: „Uram, mikor láttunk téged?”, amire az Emberfia ugyanazt a választ adja: a legkisebb testvéreimben. Hasonló meglepetés visszhangzik az első keresztények tapasztalatában, amikor azt hallják, hogy Jézus Isten létére nem szégyelli testvéreinek nevezni az embereket (vö. Zsid 2,11). De ha az örök Ige ennyire mélyen azonosul teremtett mivoltunkkal, akkor a Megtestesülés meglepetése nem terjedhet-e egész odáig, hogy a többi teremtményt is a „legkisebb testvérek” közé számítsa?
Ebben a kérdésben új színt kap az utolsó ítélet örömhíre. Mert ha a dicsőségében eljövő Emberfia elé pontosan az kísér el bennünket, amit a legkisebbek közül egynek is tettünk, akkor a teremtmények családjában kisebb testvéreinkre fordított gondos figyelem is az azzal való együttműködés útjává válik, aki ígérete szerint újjáteremt mindent (vö. Jel 21,5). Mi más kellhet még a boldogsághoz?
Források
Ferenc pápa: Laudato si’ kezdetű enciklika
Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok
Giovanni Cucci SJ: L’arte di vivere – Educare alla felicità, Ancora, Milano, 2019.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. április
1500 Ft