Először is jó volna tudni, mit jelent, hátha hamarabb rátalálunk. Igen, a boldogságra. Így esett szó a kapcsolódást kereső Istenről, harmóniáról, a pozitív pszichológiáról, a keresztények tanulnivalóiról, a szolgálat buktatóiról, de még az irritáló boldogságról is, amikor Joób Máté evangélikus lelkésszel, lelkigondozóval, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének oktatójával beszélgettünk.
– Különböző hivatásai felől szemlélve, a teológia és a mentálhigiéné szakembereként s a kettő metszéspontjában mint lelkigondozó hogyan határozná meg, hogy az ön számára mit jelent a boldogság?
– Nem egy érzelmileg fokozott állapotot, „tíz centivel a föld fölött”, hanem talán éppen a teológiai dimenzió miatt is sokkal inkább olyat, amelyben kapcsolódom, harmóniát élek meg. Azt, hogy a helyemen vagyok, jól vagyok magammal, az embertársaimmal és az Istennel. A boldogság számomra sokkal inkább az identitáshoz fűződik, s nem egy érzés. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez utóbbit ne volna jó megélni, de a hajszolása kicsit felszínesnek tűnik számomra.
Vannak aztán nagyon konkrét élményeim, hogy mikor éreztem magam boldognak. Például eszembe jut egy olyan lelkigondozói beszélgetés, amelynek során végül egészen másfelé mentünk, mint amerre a kliensemmel terveztük vagy gondoltuk volna, de azt éreztük, hogy ebben a beszélgetésben vezetve vagyunk. És úgy tudtuk lezárni, hogy mindkettőnkben az volt: itt az történt, aminek történnie kellett. És ez nagyon felemelő érzés. De ezt nem tudom előre, hanem sokszor utólag születik a megajándékozottság élménye: de jó, hogy a másikkal együtt haladhattam, s egyszer csak megéreztük, hogy Isten jelen van, és hogy nem „én lelkigondozok”, hanem a lelkigondozás történik. Ezt persze a pozitív pszichológia nyelvén nevezhetnénk flow-állapotnak is, de én a teológia oldaláról közelítve azt mondom, ilyenkor az Isten Szentlelke vezet minket, és ez nagyfokú boldogságérzést ad. S ez történik akkor is, amikor mondjuk valamelyik gyerekemmel elmegyek egy jó sétára a Gellérthegyre, és azzal a megéléssel jövünk vissza, hogy én a helyemen tudtam lenni apaként, ő a helyén tudott lenni gyermekként, megosztottunk egymással valamit. És nem feltétlenül nagyon mély, magvas dolgokról beszélgettünk.
Fotók: ifj. Janka György
– Ez a felfogás azt is megengedi, hogy ha egyébként baj van, az ember nem egészséges, vagy egy nagy problémával küzd, ezeket a közelben tudva is megélhető a boldogság.
– Abszolút, vagy akkor, ha rossz passzban vagy nyűgös vagyok, és találkozom valakivel, aki ezt feloldja. Vagy ha meglátogatok egy beteget. Erre a helyzetre természetesen nem a boldogság megéléseként tekintek, de az, hogy valamilyen módon Isten reprezentánsa lehettem a másik számára, kapcsolódni tudtam hozzá, és így ő is az Úristenhez, ez utólag még egy ilyen nagyon szomorú, nehéz helyzetben is megajándékozhat a boldogság élményével, mert Isten az eszközeként tudott használni. Az evangéliumi boldogmondásokban is mindig megjelenik a kapcsolódás dimenziója. Nem érnek véget úgy, hogy például „boldogok a szomorkodók”, hanem ott áll utána, hogy „mert ők megvigasztaltatnak”. Tehát valamiért boldogok, akár embertársakkal, akár az Istennel, Isten ígéretével kapcsolódva.
– Ha van olyan kliense, aki nem hívő, akkor tulajdonképpen ugyanez megtörténik, csak ott az isteni dimenzió az ő részéről „csendben marad”. Ezt ön hogy éli meg?
– Amikor a lelkigondozói képzésünkön a hallgatóink már nagyjából elsajátítják a segítőbeszélgetés „technikáját”, hogy mit jelent hallgatni, érzéseket tükrözni, akkor rendszerint megkérdezik, hogy „hogyan vigyem be Istent a beszélgetésbe?”. Számomra ez nagyon idegen, hiszen nem az a célom, hogy „bevigyem oda Istent”, hiszen ő ott van. Lelkigondozóként talán pont arra vagyok hivatva, hogy egyszerűen rámutassak, a lelkigondozott élettörténetében hol volt jelen Isten. De nem úgy, hogy egy bibliai igével odaráncigálom a beszélgetésbe, vagy azt mondom, hogy na jó, eddig beszélgettünk életkérdésekről, de azért most már Istent is illene szóba hozni. Amikor beszűkült állapotban, egy problémára koncentrálva megérkezik hozzánk egy segítséget kérő ember, sokszor elhomályosodik, hogy az életében egyébként hogyan volt jelen az Isten. Lelkigondozóként számomra ennek a dimenziónak a felvillantása vagy kiszélesítése az egyik izgalmas feladat. A legtöbb esetben Jézus sem csak beszélt az Atyáról, hanem az Atya szeretete rajta keresztül vált nyilvánvalóvá. És az itt a kérdés, hogy lelkigondozóként hogyan tudom megjeleníteni, megélni ezt a fajta isteni reprezentációt. Közel áll a szívemhez Zakeus története: ő is azért változik meg, mert Jézussal kapcsolatba kerülve valami mást él meg, mint az emberekkel. Jézus felnéz a bűnösre, nevén szólítja, s azt mondja neki, hogy „figyelj, ma este nálad szeretnék lenni”. Nem kezdett el teológiai diszkussziót az Atyáról, hanem megjelenítette azt a mást, ahogyan az Atya gondol az emberre. A bűnbeesés történetében az első emberpár elrejtőzik szégyenében. És a szentíró azt mondja, hogy Isten szalad Ádám és Éva után: „Gyerekek, hol vagytok? Kapcsolódni akarok hozzátok. Hova tűntetek?” Lelkivezetőként, lelkigondozóként, hívő segítő szakemberként ezt kellene lehetővé tennem: hogy a másik ne csak velem találkozzon, hanem megélje Isten hívását, jelenlétét. Nem az a lényeg, hogy a kliens mennyire hívő vagy nem hívő, meg hogy is van ő a hitével, hanem én engedem-e, hogy segítőként rajtam keresztül is jelen legyen az Isten. Tudok-e úgy figyelni a másik emberre, olyan irgalmas lenni hozzá, olyan szeretettel gondolni rá?
– S a direkt vallási nyelvezet, a „prédikálás” ebben nem biztos, hogy segít…
– Például eljön hozzám egy gyászoló, aki elveszítette egy közeli hozzátartozóját, és azt érzi, hogy nincs tovább élet, semminek nincs értelme, nem fogja bírni… Akkor jöhetek én azzal, hogy „testvérem, van feltámadás, nem kell aggódni”… Vagy ott lehetek olyan lelkülettel, hogy megtartom őt, nem esem össze, és ezáltal megéli, hogy van élet. Az együttérzés latinul compassio, ami szó szerint azt jelenti: együtt szenvedés. Ha tudok a másikkal együtt szenvedni, ha elbírom az ő szenvedését, akkor is, ha a rokonainak már elegük van abból, hogy ő még nem tud továbblépni, akkor ezzel azt hozom be, hogy igenis lehet folytatni az életet. Megtapasztalhatja a kapcsolódást az élethez, az emberekhez. Egy gyászoló sokszor nagyon egyedül érzi magát, nem érti, mások hogy tudnak önfeledten létezni, vagy akár nevetni. Ha én vele találkozva szintén összeesnék, akkor az kapna igazolást benne, hogy tényleg nincs folytatása az életnek. Az együttérző, megtartó jelenlét sokkal erősebb, mint egy kívülről odarángatott, mégoly szent mondat. Más a helyzet persze, ha egy bibliai párhuzam vagy egy szentírási vers felkínálja magát, és valamilyen egészen különös módon részesévé válik a vigasztalásnak vagy a bátorításnak.
– Említette a pozitív pszichológiát, amely még csak jó három évtizede szökött szárba. Addig elsősorban a negatív, kóros jelenségekből, betegségekből indult ki a lélektan, azokat próbálta kezelni. A pozitív pszichológiának azonban a boldogság, annak alkotóelemei, feltételei is a fontos témái közé tartoznak. A közelmúlt óta már az egyházak is sokszor egyre befogadóbban tekintenek a korábban nemegyszer ellenséges pszichológiai iskolákra, sok gyümölcse van már az együttműködésnek ezen a téren. De vajon az újabb, alapból barátságosabb pozitív szemlélet megihlette-e a kereszténységet?
– Én úgy látom, hogy a tudományosabb művek szintjén még a pszichológusok körében sem terjedt el annyira. Az átlagfogyasztók körében sokkal inkább, elég megnézni a könyvesboltok ilyen témájú kínálatát. Először Abraham Maslow amerikai pszichológus használta a pozitív pszichológia fogalmát, már 1954-ben, épp arra, hogy ne pusztán a negatív dolgokra, a betegségekre vagy lelki zavarokra fókuszáljunk, hanem azon is gondolkozzunk, azt is vizsgáljuk, hogy például az öröm, a boldogság, a különböző pozitív érzések hogyan tudják alakítani, megváltoztatni az ember életét. Az egyházakon belül is nagy szükség volna erre a szemléletre. Protestáns közegben még mindig valahogy a bűn van a középpontban, s mögötte egy negatív emberkép. Még ma is a problémákra összpontosítunk. Nehezebb beszélni az örömökről. Az mintha már gyanús lenne. De miért nehéz kimondani, hogy „testvér, jó most neked? De jó, mert akkor nekem is. Veled együtt örülök.” Valahogy ez az attitűd hiányzik.
Vagy gondoljunk arra, hogyan viselkedünk például a templomban, akár áldozás, úrvacsora-közösség után. Ilyenkor a legfantasztikusabb dolog történik velünk, de mintha lefagynánk. És úgy „kell” visszamenni a padokba, hogy ezt a komor képet közvetítsük. Vagy amikor a gyerekünkkel bemegyünk a templomba, az első reakciónk az, hogy rászólunk: „Legyél csöndben!” Ahelyett, hogy arra biztatnánk: „Figyelj, mondd a Jóistennek, hogy itt vagyok, csinálj velem, amit akarsz!” A mi kontextusunkban szerintem azért tűnik veszélyesnek ez a szemlélet, mert vannak olyan egyházi megközelítések is, amelyek ezt az egész bűn- és szenvedéskérdést teljesen eltolták maguktól, merthogy az már ódivatú, azzal ne foglalkozzunk. Meg kellene találni a jó egyensúlyt. Több öröm, kapcsolódás, harmónia és felszabadultság egészen biztos, hogy jó lenne egyházi körökben is. Ha felmérnénk, hogy nem hívők mit gondolnak rólunk, vajon az derülne ki, hogy boldog, felszabadult embereknek látnak bennünket, keresztényeket?
– Évekkel ezelőtt tragikusan végződő lelkészi életutak súlyosan hívták fel a figyelmet arra, hogy többet kellene foglalkozni azzal, miképpen lehetne segíteni az egyházi szolgálattevőket is, hogy kiegyensúlyozottabb, megelégedettebb, teljesebb életet éljenek. Sikerült-e beindítani ezt a megújulási folyamatot?
– Azt látom, hogy az egyházainkban még csak ott tartunk, hogy ha már bajban van egy pap, keressük, hogyan tudnánk segíteni neki. Van egy kis prevenció is, de például a pozitív visszajelzések kultúrája még nem érvényesül. Akár úgy, hogy egy püspök így szólítaná meg a papját: „Nagyon klassz, amit csinálsz! Mit tudnék tenni, hogy még jobb legyen? Mi kellene ahhoz, hogy még jobban legyél? Mire lenne szükséged? Mi esne jól?”
– A kereszténység egyik központi eleme a szolgálat. Jézusnál is ezt látjuk, és nem azt, hogy a saját megelégedettségét kereste volna. Ugyanakkor a csak a másik emberre fókuszálás egyoldalúságában sokan kiégnek, és nem azt sugározzák, hogy boldogok lennének. Félreértünk valamit ezzel kapcsolatban?
– A szolgálat szó azért veszélyes, mert sok mindent ki lehet kerülni vele. Ugyanakkor meg pont a boldogság szempontjából van egy olyan dimenziója, amelyet kevésbé hangsúlyozunk: hogy a szolgálat azt is jelenti, hogy egy nagyobb egységnek, Isten országa építésének vagyok a részese. És ez sokkal mélyebb boldogsággal tölthet el, mint ha csak a magam munkájára, ügyességére gondolva tekintenék rá. Ezt persze könnyű kijátszani azzal, hogy „tudod, Krisztus is meghalt a kereszten a szolgálatban, hát akkor ne panaszkodj, meg ne égjél ki, hanem vezesd ezt a három plébániát is, amit hozzád csapunk”. Nagyon veszélyes, hogy ha a szolgálat szó előkerül, akkor már nem illik ellentmondani vagy kihátrálni. Katolikus feleségem mondta el évekkel később, hogy eleinte nem volt könnyű megtalálnia a családi igények és a szolgálat közötti jó egyensúlyt Ezzel persze nem volt egyedül, hiszen más „kezdő” protestáns lelkészfeleségek kérdése is ez, de azért mi egy kicsit nehezített pályán voltunk, mert ő kevésbé látott személyes mintákat erre, nekem meg talán túl erősek voltak a saját mintáim. Én olyan egyházi és családi hagyományból jöttem, hogy a szolgálat „egy polccal magasabban van”. Nehezen tudtam fogadni, ha ő esetleg arra utalt, hogy egy adott helyzetben mérlegeljek egy családi program vagy egy nem szükségszerűen elvállalandó szolgálat között. A szolgálat sokszor „mindent vitt”. Én abba az örökségbe nőttem bele, hogy a sok munkának van értelme. Ha felkérnek valamilyen szolgálatra, jó lelkiismerettel nem mondhatok nemet, mert akkor Isten ügyének mondanék nemet. A feleségem sokat segített azzal, hogy ezt néha megkérdőjelezte: „Édesem, az is szolgálat, ha te a családdal vagy.” Vagy amikor aggódva látta, hogy már nagyon elfáradtam, és megkérdezte, mi volna, ha nemet mondanék egy felkérésre. Még mindig messze vagyok az optimálistól, de talán pont az ő világi megközelítésének köszönhetően már könnyebben mondok nemet, vagy tudom jobban rendszerszinten gondolni azt, hogy a megállásra, a pihenésre épp azért is szükség van, mert így jobban tudom végezni a munkám. A mentálhigiénés lelkigondozói képzésben is előkerül ez a probléma: hogyan tudunk nemet mondani magunk és végső soron mások érdekében? A segítőhivatásban dolgozók számára ez azért nehéz, mert erősen érvényesül bennük az altruizmus szelleme.
– Lehet túl sok a boldogság?
– Az evangélikus házassági liturgiában, az eskü szövegében az szerepel, hogy „holtáig el nem hagyom sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában”. Eltartott egy ideig, mire ezt megértettem. Mert az oké, hogy betegségében, bánatában nem hagyom el, de egészségében, örömében? Mi a fene? Pedig bizony adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor a házaspár egyik tagjának nagyon jól alakul a karrierje, épp repes a boldogságtól, a másik viszont nem, és e különbség miatt eltávolodhatnak egymástól. S ha borzasztóan irritál a társam boldogsága, akkor keresek valakit, aki cirógat meg babusgat a boldogtalanságomban. És az eskü épp arra szólít, hogy akkor se hagyjam el a társam, ha akár idegesít vagy rosszul érint a boldogsága. Nagyon érdekes, hogy ilyen értelemben a pozitív állapot is lehet veszélyes. S ilyenkor az a kérdés, hogy ha a pozitív meg a negatív nagyon nagy távolságot vesz, tudok-e dolgozni azon, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
– Sok ember boldognak tudja mondani magát akkor is, ha a körülményei nem adottak ehhez. Említette Maslow-t, akinek ismert a „piramisa” az ember alapvető szükségleteiről, melyek közül a legalapvetőbbek a fizikai szükségletek és a biztonság igénye. Ha ezek nem elégülnek ki, nehéz kapcsolatba kerülni az élet mélyebb jelentésével, így a boldogsággal is. Van-e alapfeltétele ennek?
– Nehéz abszolút, objektív mércét felállítani erre vonatkozóan. Inkább személyes szinten közelítve így tenném fel a kérdést: „Tudod-e, te mitől vagy boldog? Meg tudod-e határozni a magad számára, hogy neked mi jelentene boldogságot? Tisztában vagy-e a saját boldogságtérképeddel, és ki tudod-e mondani, hogy nekem erre vagy arra van szükségem, hogy megéljem a boldogságot? És képes vagy-e következetesen kitartani emellett?” Nem lehet megspórolni ezeket a kérdéseket, s a válaszokat mindenkinek magának kell megtalálnia. Mivel könnyen választunk magunknak valamilyen idealisztikus énképet, amely akár független bizonyos nagyon egyszerű földi boldogságélményektől, ezekről a hétköznapi örömforrásokról hajlamosak lehetünk megfeledkezni. Fontos, hogy tudok-e ilyen értelemben egy picit a saját magam lelkigondozója, mentálhigiénés szakembere lenni. És akkor innen már csak egy lépés, hogy például a társamnak is azt mondjam: „Egyébként te mitől vagy boldog, és én hogy tudok ahhoz hozzájárulni?” Vagy hányszor szoktunk ilyet kérdezni a gyerekünktől: „Figyelj, van egy szabad órám. Mi esne most jól neked? Séta? Fagyi? Közös legózás?” Pedig mekkora boldogság születhet abban a nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi helyzetben…
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. április
1500 Ft