Sokan az ellentétek országának mondják, egyszerre utalva India fejlődő gazdaságára és katasztrofális társadalmi problémáira. Mások képzeletében a szegénység szimbólumai, a nyomortelepek jelennek meg. Ismét mások egzotikus turistacélpontként tekintenek rá, mint az elefántok, a Tádzs Mahal vagy a jóga hazájára.
Nem egyszerű megérteni egy idegen kultúrát, még kevésbé otthonossá válni benne. A kultúrák közti párbeszéd elősegítése mégis Jézus Társasága kezdeteitől fogva mind a mai napig a jezsuiták egyik fő munkaterületének számít. Ehhez szorosan kapcsolódik a béke előmozdítása. Talán éppen azért, mert az ismeretlen és az idegen természetes módon félelmet idéz elő, a félelem pedig bezárkózást és ellenállást eredményez, ami hosszabb vagy rövidebb távon békétlenséghez vezet. Megfordulva egy más kultúrkörben, akár Európán belül, magától értetődőnek hitt gesztusok könnyen félreértést vagy zavart kelthetnek. Ilyenkor talán csak a fáradságos türelem és a nyitott emberi kapcsolatok jelenthetnek megoldást, amelyek a kölcsönös megértéshez vezethetnek. Ugyanakkor a párbeszéd e formája, mely szorosan kötődik magához az európai mentalitáshoz, magában foglal egy dilemmát is: meddig lehet „elmenni” valaki más megértésében és elfogadásában, ha nincs kölcsönösségre törekvés? Az európai menekültválság kapcsán óhatatlanul ezek a gondolatok merülnek fel, noha úgy tűnik, manapság a párbeszéd gyakorlása magában Európában is válságban van. Ezeken töprengve Isztambulon keresztül, életemben először magam mögött hagytam az „öreg kontinenst”, hogy öt hétre India fővárosában, a több mint tizenkétmilliós Újdelhiben teológushallgató jezsuita rendtársaim mellé szegődjek ismerkedni az itteni jezsuiták munkáival és kihívásaival.
Fotó: Jancsó Árpád SJ
Keresztények kisebbségben
India a föld második legnépesebb országa: közel 1,3 milliárd ember lakik itt, akiknek a legnagyobb része hindu vallású. Második helyen az iszlám áll (a lakosság nagyjából tizenhárom százaléka), a harmadik pedig a kereszténység (az itt élőknek körülbelül a két százaléka). Mindez megközelítőleg huszonötmillió Krisztus-hívőt jelent (beleértve a protestáns felekezeteket is), ami önmagában is jelentős szám. Akkor értettem meg, mit is jelent nem keresztény kultúrkörben élni és dolgozni, amikor rájöttem, hiába mutatkozom be azzal, hogy jezsuita vagyok (noha közel háromezren dolgozunk Indiában, ami Jézus Társasága teljes létszámának mintegy negyedét teszi ki), ez nem mond semmit beszélgetőpartneremnek. Ennek ellenére a kereszténység nem teljesen idegen Indiában, csak kisebbségben van. A XX. században az egyik legjelentősebb hatást Teréz anya személye és munkássága érte el, amelyen keresztül széles tömegekhez került közelebb az evangélium tanítása. Teréz anya elismerését jól tükrözi, hogy még a hinduk szent városában, a Gangesz partján lévő Váránasziban is köztéri szobra van.
Békés együttélés és szélsőségek
A vallási sokszínűség és maga a vallásosság alapvetően természetes az itt élő emberek számára. Meglepő volt szembesülnöm azzal, hogy a jezsuita középiskolák diákjainak többsége hindu. A muszlim és keresztény diákok kisebbségben vannak, mégis együtt tanulnak, imádkoznak és nőnek fel, különösebb problémák nélkül! De a békés együttélésre volt jó példa számomra a delhi jezsuita főiskola egyik muszlim vallású könyvtárosa vagy a közeli mecset egyik imámjelöltje, aki jezsuita diák volt, és tisztelettel beszélt arról a jezsuita tanáráról, aki angolra tanította, és jelenleg is a vallások közötti párbeszéd területén dolgozik.
Mindezzel ellentétben a vallások egymás mellett élése sok feszültséget és sebet is okozott India történelmében, és az országot ma is erőteljesen fenyegetik a szélsőséges megnyilvánulások. Annak ellenére, hogy a nyugati média szinte semmit nem ad hírül ezekből, a helyzet rendkívül súlyos. A jelenlegi miniszterelnök (akit az RSS nevű hindu fundamentalista mozgalom támogat) nagy békepolitikus elődjével, Mahátma Gandhival szemben a kizárólagos hinduizmust támogatja, s a vallás nevében muszlimok és keresztények elleni erőszakos cselekmények és gyilkosságok is előfordultak az elmúlt években. Ezzel ellentétben, a legelső tudományos előadáson, amelyen részt vettem Indiában (a jezsuita főiskola évnyitó díszelőadásán), a meghívott hindu professzor arról beszélt, hogy az erőszak egyik vallás tanításával sem egyeztethető össze, s a vallás nevében végrehajtott valamennyi szélsőséges fundamentalista megnyilvánulás valójában magát az adott vallást kompromittálja.
Megtérni – egy igazabb világért
A vallások közötti párbeszéd előmozdítására igen nagy hangsúlyt fektetnek az itteni jezsuiták. A konferenciák és beszélgetések nyilván nem oldják meg a hétköznapi együttélés problémáit, és nem foglalkoznak politikai kérdésekkel, de talán éppen annak tudatosítására adnak alkalmat, hogy felvilágosult gondolkodással, ha csak elméletben is, de különbséget tegyünk a vallás és a politika szférája között, és ebben segítségére legyünk másoknak is.
A jezsuiták, illetve az egész katolikus egyház egyik legfontosabb tevékenysége Indiában nem más, mint az oktatás-nevelés munkája, mert a józan és kiművelt értelem számára az egyik legértelmetlenebb dolog a békétlenség szítása.
Egyik rendtársam meghívására tartott előadást Michael Calabria amerikai ferences szerzetes, aki a Delhi Iszlám Kulturális Központban Ferenc pápa és a muszlimok kapcsolatáról beszélt. Fölhívta a figyelmet arra, hogy a pápa eddig már hét muzulmán országba látogatott el. Beszédeit idézve azt emelte ki, hogy valójában minden hívőnek a saját vallási tradícióján belül kellene megtérnie. Azt hiszem, ezek a szavak a nyugati, névleg keresztény világnak is szólnak. Meglepő volt továbbá egy amerikaitól hallani, hogy szerinte a mai világban az első számú „terrorizmus” az igazságtalan globális gazdasági rendszer. S valóban, Indiából nézve az az átlagos életszínvonal, amelyen Európában (és Magyarországon is) élünk, botrányosnak tekinthető.
A szegénységről, a nyomorról és a kilátástalanságról alkotott fogalmaink közelében sincsenek annak, mit jelent például tíz-tizenkét évesen, tanulás és megfelelő körülmények hiányában, a pénzszerzés vagy egy jobb élet reményében elkerülni vagy elmenekülni otthonról a nagyvárosokba. A társadalom legkiszolgáltatottabb részét az utcagyerekek jelentik. Betegségektől, visszaélésektől fenyegetve, az egészséges felnövekvéshez szükséges alapvető (érzelmi és anyagi) támogatás hiányától szenvedve élik mindennapjaikat. A jezsuiták által működtetett gyermekotthonban mégsem a reménytelenség légkörébe léptem be. Sokkal inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy az Istenbe vetett hit nélkül lehet-e bármit is elfogadni abból a valóságból, amelyben élünk.
Európában az individualizmus jegyében sokszor csak a saját egyéni jólétünket keressük, megfeledkezve és lenézve azt, akinek (még) nehezebb a sorsa. A lassan eluralkodó félelem pedig teljesen meggátolhat minket, hogy ne ideológiák mentén, hanem kreatívan és felelősen cselekedjünk napjaink kihívásaira válaszolva.
