A munka a magyar parasztember életének legfőbb szervezőelve és rendtartó ereje volt. Világszemlélete, gondolkodása a földhöz és a földművelő munkákhoz kötötte: jobbágya volt a földnek és szolgája azoknak a munkáknak, melyeket a termelés éppen megkövetelt. A hagyományos paraszti társadalom pihenéséről, „szabadidő”-fogalmáról Szabó László néprajzkutató állítja, hogy vizsgálata „mesterséges problémafelvetés […] ölbe tett kéz nincs”. Megállapítása általában véve helytálló, mégis némi árnyalásra szorul.
„Jobb hiába dolgozni, mint hiába heverni.” E Szeged környéki szólásmondás arra enged következtetni, hogy a parasztember a „tökéletes pihenés” fogalmát, a teljes dologtalanság állapotát nem ismerte. A „heverés” csak a nagybetegek, a haldoklók és a címeres lusták sajátja volt. Bár Erdei Ferenc szerint a parasztember mindent az adott szituációhoz mérten ítélt bűnnek vagy erénynek, a lustasággal kapcsolatban egységes és kérlelhetetlen elveket vallott: a hibás, fogyatékos, értékcsökkent állapottal egyenértékűnek tartották, a közismerten lusta ember gúny és megvetés tárgyává lett.
Forrás: Fortepan/Kriss Géza
Fontos azonban megjegyezni, hogy – még ha jóformán „folyamatos” volt is – a korabeli paraszti munka tempóját, intenzitását kimértnek, alacsonynak kell elképzelnünk. Berzeviczy Gergely az 1800-as években renyhének és ravasznak írta le a magyar zselléreket és jobbágyokat, akik a nehéz, monoton munkavégzés jármába törve lomhán, közönyösen végezték kiszabott feladataikat. Fél évszázaddal később a saját kenyeréért és javaiért munkálkodó paraszt már önkizsákmányolóbb módon dolgozott, ugyanakkor a családi munkaközösség erejét célszerűen osztotta be. Folyamatosan, kis megszakításokkal, megfontolt tempóban látták el teendőiket, a nélkülözés és felhalmozás tengelyének középpontján egyensúlyozva.
Ez a mentalitás a XX. század közepén is tisztán tetten érhető volt. Fél Edit 1943-ban egy Komárom megyei parasztcsalád női tagjaival kapcsolatban írja: „Meg kell azonban jegyeznem, hogy polgári viszonylatban hihetetlen lassúsággal végzik a házimunkát. Egy krumplilevesből és túrós tésztából álló ebéd elkészítéséhez két asszonynak három és fél óra idő szükséges: de […] így vannak a takarítással vagy bármi más házimunkával [is].” A forrásokat olvasva elém dereng a felgyői tanyán ténykedő Kurucz nagyapám, aki a kilencvenes évek végén – az én gyermeki szemeimnek is feltűnő – lassú, biztos mozdulatokkal, szertartásosan kaszálta a lóherét, majd szépen betette a zsákba. Rácsodálkoztam, akkor még nem is sejtve, hogy az ő élete még ősei évszázados tempójában lüktetett.
„Egy pipafüstnyi” idő
A kora hajnalban elkezdett nagyobb mezőgazdasági munkákat, aratást, kaszálást kisebb szünetek, pihenők szakították meg. Ezeket „egy miatyánknyi”, „egy pipafüstnyi” időnek emlegették. Az ebéd utáni egy-két órás regenerálódás, a „delelés” természetes joga volt mind a családtagoknak, mind a fogadott munkásoknak.
A XX. század elején a magyar kubikosok időbeosztása a következőképpen alakult: a munkát reggel öt órakor kezdték, hétkor letelepedtek früstökölni, vagyis reggelizni. Fél nyolctól tíz óráig dolgoztak, majd negyedórás „pipahuja” következett. A pipázás után egy szűk órát töltöttek munkával, és pontosan délben elfogyasztották az ebédet. Az egyórás ebédszünetet a nap leghosszabb munkával töltött időszaka követte (délután egytől négy óráig). Ezután ismét félórás pipaszünetet iktattak be, majd este hétig-nyolcig dolgoztak. Ez napi kilenc-tíz óra munkát és három óra tizenöt perc pihenéssel töltött időt jelentett.
Éjjeli nyugodalom
A korabeli lakhatási körülmények csak a család egy része számára tették lehetővé este az ágyban pihenést. A gyerekek a sublót kihúzott alsó fiókjában, a kemencesutban, testvéreikkel egy ágyban vagy kihúzható „toliágyon” alhattak; az asszonyok, eladósorban lévő leányok és az öregek szintén ágyban feküdtek a konyhában vagy a kamrában. A férfiak, legények nyáron szívesen nyugodtak a tornácon, az istállóban, télen pedig a házban.
Egy kisgyerek sírása, egy beteg köhögése vagy egy álmatlan öregember ténykedése a teljes nagycsalád nyugalmát felboríthatta. A csecsemőket rendszerint az anyjuk mellé fektették, és sűrűn szoptatták őket; a nagyobbakat teknőbe, bölcsőbe helyezve ringatták, és mákteafőzettel, rongyba kötözött, pálinkával átitatott kockacukorral csendesítették. Az éjjeli nyugalom legkisebb felborítása, megtörése rosszallást, megszólást váltott ki. Meister Sándor patikus feleségének barátnője, a csongrádi Virter Lajos plébános édesanyja számtalanszor panaszkodott férje rossz éjszakai szokásaira: „Tessék elhinni, kedves komám asszony, olyan a mi házunk [tudniillik a plébánia], mint a kocsma. Akárkit hoz az ördög Csongrádra, csak állít be hozzánk ebédre. Aztán még ha legalább éjszaka kipihenhetné magát az ember. De az a víny ember is [ezen a férjét értette] már reggel négy órakor fölbatramoskodik, gyün-mén, csapkodja az ajtókat, hogy az embernek még éjjel sincs nyugodalma.”
Nyári dologidőben a tanyák népe hónapokig alig látta a szobát. A makói tanyákon élők ilyenkor összesen három-négy órát aludtak, „ki a kazal tövében, ki az üres kocsin, esetleg az eresz alatt, a pitvar vagy az istálló küszöbére hajtva fáradt fejüket” – írja H. Szabó Imre. Az éjjeli szállásokon, csűrökben meghúzódó summások a szállás kényelmetlenségeit meséléssel, anekdotákkal felejtették el. Ha a mesélő a mondandója közepébe tűzte: „csont”, és erre legfeljebb kevés válasz érkezett, az azt jelentette, hogy a mesének vége, a munkások nagy része elaludt. A kubikosok, pásztorok pihenését pipázás, kártyázás és borfogyasztás előzte meg, így könnyebben volt viselhető a hevenyészett kunyhók rongypokrócos, subás világa.
Pihenés és imádság
Váry Gellért piarista szerzetes gyermekkori emlékeit idézve ír édesapja, Meister patikus pihenési szokásairól, az 1840-es évekből: „Ezen a bőr kanapén szokott boldogult édesapám esténként a napi fáradalmakat pihenve (mert huszonöt évig minden segéd nélkül maga szolgálta Csongrád városát) üldögélni, és magában holmi franczia háború korabeli áriákat dúdolni, míg mi, gyerekek meg játszadoztunk a szoba földjére terített pokróczon.” Míg az édesapa világi énekekkel mulattatta magát, felesége délutánonként – ugyanezen a kanapén ülve – varrogatott, és vallásos énekeket énekelt. „Még most is eszembe jut egy éneknek a kezdete – írja Váry –, mit én a lábai alatt levő zsámolyon ülve, ölébe hajtott fővel hallgattam, és így kezdődött: »Oh kegyelmes nagy Úristen! Irgalmazz híveidnek, kik a kínos tisztulóban Bűneinkért szenvednek.«” A család estéje ugyanilyen békében, imádsággal telt. Amikor a gyermekek már ágyban feküdtek, Meister patikus széplelkű felesége egy kerek zsámolyon térdelve imádkozott. A faggyúgyertya fényében ájtatoskodó anya képe az esti lefekvés mindennapi, természetes látványa és biztonságot, lelki békét hozó epizódja volt.
A nők – különösen az idősebb asszonyok – pihenése a magánájtatoskodás lehetőségét jelentette. Mivel az imádkozás a család lelki-spirituális értelemben vett általános jóllétét hivatott szolgálni, egyfajta szeretetmunkálkodásként értelmezhető. Népünk szóhasználata gyönyörűen megmutatja az imádság szerepét a mindennapi életben: ahogy a munkát, akképpen az imádságot is „végezzük”: de facto a szeretteinkért „dolgozunk”. A fizikai munkaképesség apadásának ellenpontjaként ott találjuk a megerősödött hitéletet: az öregasszonyt, az öregembert, aki fohászkodik azokért, akiknek erre kevesebb idejük és lehetőségük adódik. A rózsafüzért morzsolgató idősek voltak a nagycsalád csendesen őrlő imamalmai.
Forrás: Fortepan/ Magyar Földrajzi Múzeum
Ünnepek és pihenés
Az ünnepek elválaszthatatlan része a nyugalom pontos, rendes betartása, a pihenés kvázi törvényi szintre emelkedése. Fontosabb egyházi ünnepeken előfordult, hogy csendőrök őrizték a határt, és hazafordították az „ünneprontó” parasztokat. Hisz a dologtilalom megtörésének büntetését a néphit kollektív formában képzelte el, és természeti katasztrófákat (jégverés, aszály stb.) helyezett kilátásba. Csak olyan munkát végeztek tehát, amely nélkülözhetetlen volt a gazdaság napi fenntartásához.
A vasárnap rendszeresen ismétlődő pihenőnapnak számított. Bárth János néprajzkutató nagyapja, az illancsi tanyavilág ismert előénekese, Rózsa Balázs és családja már szombaton elkezdte a felkészülést: ezen a napon csak délig dolgoztak a határban, délután már nem arattak, nem kaszáltak, nem szállítottak terményeket, inkább a ház körül tevékenykedtek. Takarmányt vágtak az állatoknak, kukoricát daráltak, gondoskodtak a tűzifáról. A lányok, asszonyok takarítottak, főztek, ruhát vasaltak. Rózsa Balázs vasárnap délelőtt a nagymisére ment, a délutánt pedig nyugalomban töltötte: pipázgatott a házban vagy a ház előtt, sétálgatott a birtokán, megnézte a gyümölcsfákat. Ha kedve úgy hozta, énekesfüzetébe írogatott, vendégeket fogadott. Rózsa Balázsné a reggeli kismisét látogatta, hogy hazaérkezve nekifoghasson a vasárnapi ebéd főzésének. Délután a lányaival és pajtásaikkal beszélgetett, fogadta a vendégeskedő sógorasszonyokat. Olykor maga is átment valamelyik szomszédos tanyára beszélgetni, más alkalommal pedig otthon maradt, és régi vallásos könyveit olvasgatta.
Téli kényszerpihenő
Amikor a természet pihent, az ember is így tett. Az állatok ellátása, a fahordás, a trágya kivitele a mezőre már kényelmesebb feladatnak számított. A hosszúra nyúlt estéket a férfiak kártyázással, pipázással, kocsmázással ütötték el; az asszonyok, leányok varrtak, a fonóba jártak. Egymás meglátogatása, a leányok, asszonyok beszélgetése sem telhetett egészen öncélúan, dologtalanul. Az egymáshoz áttelepedő női rokonok és barátnék rendszerint kisebb kézimunkát is vittek magukkal, és társalgás, pletykálkodás közben hímeztek, varrogattak. „A nénéimnek a barátnői, Rácz Julcsa, Kádár Lotti, Ujfalusy Etel és Jolán szinte többször megfordultak nálunk, holmi kis női munkát hozva magukkal, mikor is egy-egy délutánt az őket érdeklő dolgokról elbeszélgettek” – írja visszaemlékezésében Váry Gellért.
Farsangra megsavanyodott a káposzta, leölték a disznót, kifőzték a pálinkát, és a bor is kiforrt, vagyis rendelkezésre álltak a téli mulatságok, maszkos alakoskodások, lakodalmak, falusi bálak vendégváró ételei. Az évszak sötét, hideg, tétlenségre ítélő arcát meghitt egyházi ünnepek, mulattató népszokások és zajos esküvők szépítették.
A föld nélküli idénymunkások, kevés jószággal bíró szegény emberek számára a kényszerű téli pihenő egyet jelentett a pénzszerzés lehetőségének kiesésével, a megnövekedett gondokkal. A szorongással teli napokba olykor tényleges unalom is vegyült. Szabó Zoltán írja a nyomorgó tardi idénymunkások mindennapjairól „…télen, mikor kevés a munka, és szinte terhesen sok és hosszú a pihenés, mikor a sár szinte gátakat emel az egyes házak közé, tizedszer is elolvassák a háznál található foszladozott, zsíros szélű könyvet, a vallásos ponyvát.”
Az értékrend változása – a pihenés, a szabadidő és a szórakozás fogalmai
A XX. században fontos mentalitás- és életmódbeli átalakulás ment végbe. A pihenéssel egybekötött szórakozás már egyre kevésbé volt a jómódúak kiváltsága. Miközben a városban élők, kisiparosok, kereskedők a fizetett szabadság és a nyaralás örömeivel ismerkedtek, a falusi, tanyai parasztokat otthonukban tartotta a háztáji jószág, a korlátozott anyagi lehetőségek és ami mindennél előbbre való: az örökölt kulturális reflexeik. Az 1945 utáni időszakban két alapvető mentalitáselem kiformálódásának lehetünk szemtanúi: míg a saját földhöz jutó parasztok teljes erővel vetették alá magukat a természet megkövetelte munkáknak, a kötött munkaidő keretébe lépő téeszdolgozóknak, gyári munkásoknak volt központilag meghatározott, „kényszerű” szabadidejük, amelyet a „háztáji” munkával és „fusizással”, majd – az ötvenes évek közepétől – a televízió nézésével töltöttek ki. Az üdülés kultúráját csak néhány évtizeddel később, a jutalomüdülések, munkahelyi-szervezeti nyaralások tömegessé válásának korában ismerték meg a fiatalok és a középkorosztály.
