Paititi, az inkák utolsó menedéke, az elveszett város, ahol a legendák szerint hegyekben áll az arany és az ezüst, ahol fennmaradtak az egykor hatalmas birodalom kulturális, szellemi kincsei, hiszen eddig még senki sem fedezte fel vagy fosztotta ki templomait – ez a név aktakukac történészek és merész kalandorok szívét egyaránt megdobogtatja. Létezéséről sokáig nem volt hiteles írásos bizonyíték, ám a XX. század végén és a XXI. század elején három olyan dokumentum is felbukkant, amely arra utal, hogy talán nem csak a képzelet szülte égbe törő falait és lélegzetelállító pompáját. Mindhárom irat a jezsuitáktól származik.
Francisco Pizarro 1532-ben harmadszor kísérelte meg az Inka Birodalom leigázását, ezúttal sikerrel. Cajamarcánál fogságba ejtette Atahualpa császárt, aki szabadságáért cserébe halomnyi aranyat és ezüstöt adott a spanyol hódítóknak. Pizarro és társai ezután becsületszavukkal nem törődve garrote-tal fojtották meg a nagy sapa inkát. A konkvisztádorok kegyetlen gyorsasággal foglalták el az őslakosok földjét, rabolták el kincseiket, sokakat rabszolgaságba taszítottak, a többiekkel pedig a behurcolt járványok végeztek. A bálványimádással vádolt inkák művészeti alkotásait a gyarmatosítók megsemmisítették, „írott” dokumentumaikat, a kipukat elégették, a múltjukról, emlékezetükről szóló feljegyzéseket betiltották.
Peruban a spanyol uralom a világi hatalom megszervezése mellett a katolikus egyház intézményeinek kiépülését is jelentette. A domonkosok és ferencesek tették le az alapokat, munkájukat később az ágostonosok segítették. A jezsuitákkal tulajdonképpen már Szent Ignác idejében is folytak tárgyalások arról, hogy a Társaság rendtagokat küldjön a Spanyol Indiákra. Erre végül Francisco de Borja generális atya idején került sor, aki Jerónimo Ruiz del Portillót nevezte ki a terület provinciálisává. A jezsuiták – négy pap és két segítőtestvér – 1568. április 1-jén érkeztek Limába.
Dél-Amerika térképe 1600 körül, középen a Mojos-síksággal
Forrás: Wikimedia Commons
Az Újvilág lelkipásztorai
Kezdetben főként a spanyol nyelvű katolikus lakosság pasztorálása és a szellemi elitképzés volt a fő feladatuk. A perui provincia – mely a XVII. és XVIII. század folyamán Új-Granada, Quito, Paraguay és Chile rendtartományok kiválása után a mai Peru és Bolívia területét foglalta magában – központja Lima volt két kollégiummal és professzusházzal. A provinciában további tizennégy kollégiumot alapítottak az atyák, valamint számos rezidenciát és missziós központot, úgynevezett redukciót. Cuzcóban volt a noviciátus, két szeminárium, a Titicaca-tó melletti Juliban pedig a missziós munkára készítették fel az ideérkezőket. Intenzív nyelvtanulás folyt itt, a leendő hithirdetők ajmara, kecsua és puquina nyelven beszélgettek egymással, prédikáltak, és memorizálták a katekizmust.
Az igen szélsőséges földrajzi és éghajlati viszonyok jellemezte perui provincia – melyhez a Csendes-óceán partvidéke, az Andokon átívelő forró, száraz sivatag és Mojos trópusi szavannákkal tarkított síksága is tartozott – mind fizikailag, mind szellemileg-lelkileg rendkívül nehéz terepnek számított. A dél-amerikai misszióba induló jezsuitának makkegészségesnek, erősnek, kötélidegzetűnek kellett lennie, több nyelven beszélt, köztük számos őshonos nyelvet, többnyire értett a térképészethez, a matematikához, az építészethez, a mezőgazdasághoz, és valamelyest tudott gyógyítani. Ráadásul a terepmunkát igen magas színvonalú képzés előzte meg (természetesen a filozófiai és teológiai tanulmányok mellett), a hittérítés vágyától fűtött ifjú először Cádizba vagy Sevillába érkezett, ahol – ha nem volt anyanyelvű – spanyolt tanult (a XVIII. századtól, emberhiány miatt engedélyezték a más provinciákból érkezők spanyol gyarmatokra utazását), és elsajátította számos kézművesmesterség és a földművelés alapjait (tudjuk, hogy például a közép-európai származású jezsuiták nagyon nagy része előkelő társadalmi rétegekhez tartozott), és gyakorolta a lelkigondozást. Majd hajóra szállt, átszelte az Atlanti-óceánt, Panamán keresztül Peru északi részére érkezett, ahonnan öszvérekkel vágott neki a „halál útjának” Limába (az extrém terep és klíma több áldozatot is követelt). A XVIII. századtól aztán a hosszabb, de biztonságosabb, Paraguayon átvezető útvonalon közlekedtek ökrös szekéren. Az utazás akár több mint egy évig is eltarthatott.
A szabadság telepei, a redukciók
Ha a dél-amerikai jezsuitákra gondolunk, óhatatlanul egy redukciót képzelünk magunk elé, egy olyan missziós telepet, ahol a kizsákmányoló és gyarmatosító európai uralommal ellentétben egyfajta utópisztikus, a közös munkán és a javak egyenlő elosztásán alapuló társadalmi rend érvényesült. A jezsuita missziók középpontját a gyönyörű barokk templom uralta. A pompásan díszített, értékes kegy- és műtárgyakkal, orgonával felszerelt épület a vallásos rítusok legfőbb helyszíne volt. A vallásgyakorlatok fontos szerepet töltöttek be a redukciók életében, a zenés körmenetek (legtöbb helyen volt zenekar), a vallásos események színjátékokkal való megjelenítése az indiánok nyelvén, a szentségimádások, az Eucharisztia tisztelete, a lelkigyakorlatok jelentették azt a spirituális hátteret, amely a közösségek működési szabályait, a morális elvárásokat meghatározta. A védőszentek kultusza, a rítusok rengeteg azonosulási pontot kínáltak az őslakosoknak, akik könnyen megtalálták helyüket az egyetemes egyházban.
A szabályosan kialakított, fehér homokkal leszórt utcák mentén épültek a lakosok takaros, tornácos házai, de volt itt mindenféle műhely, iskola, közösségi konyha, csinos kertek, menedékhely az öregeknek, betegeknek, fogyatékkal élőknek. A missziókhoz szépen megművelt termőföldek, ültetvények tartoztak, az istállókban igen gazdag volt az állatállomány, és a jezsuiták nagy, szabadon legelő állatcsordákat is tartottak.
A redukciókban a páterek vezetésével zajlott az élet, ők szervezték meg a termelést, kezelték a munkaeszközöket, elosztották az élelmiszert, kiosztották a családoknak a földeket, és megszabták a közösség ültetvényein végzett munka menetét, támogatták az özvegyeket, betegeket, befogadták az újonnan érkezőket, félretettek a szűkös esztendőkre. Munkájukat az őslakosok közül választott tisztviselők segítették, a törzsek szerint csoportosuló indiánokat pedig vezetőik, a kacikák irányították. A redukciók nemcsak önellátásra, hanem exportra is termeltek, dohányt, matéteát, gyapotot, kukoricát, mogyorót, rizst, nádcukrot, kakaót és lenvásznat szállítottak Európába. A településeket szárazföldi és vízi úthálózat kötötte össze.
San Ignacio de Moxos temploma
Forrás: Wikimedia Commons
Gazdagságuk hamar felkeltette a portugál bandeiranték érdeklődését, akik fő foglalkozásuknak az indiánok összefogdosását és rabszolgaként való értékesítését tekintették. Mivel a spanyol államhatalom nem tudta vagy nem akarta oltalmazni indián alattvalóit, a jezsuiták maguk szervezték meg a védekezést. Sok helyen a missziók lakói királyi engedéllyel kaptak fegyvereket, s a napi gyakorlatozás hamarosan életük részévé vált. A Santa Maria Magdalena redukcióban – amelynek akkor a magyar Reiter József volt a vezetője – történt például, hogy az 1742-ben odalátogató Manuel Felix Lima portugál kalandort és felfedezőt nagyszabású csatajelenettel szórakoztatták, hogy soha ne jusson eszébe fegyveres csapattal visszatérni.
A perui rendtartományban a jezsuiták a Mojos-síkságon alapítottak redukciókat, szám szerint huszonötöt (ezek közül több is rövid életű volt). A százezer négyzetkilométeren elterülő síkságot három folyó szeli át: a Beni, a Guaporé és a Mamoré ma Bolívia északkeleti részén található, Beni és Santa Cruz megyében. A spanyolok Gran Moxosnak hívták, de volt egy másik neve is: Gran Paititi.
Paititi, a titokzatos királyság
A spanyolok a XVII–XVIII. században igen sokáig és kitartóan keresgélték azt a királyságot, ahová a mendemondák szerint az inkák a hódítóik elől menekültek. Egy gazdag országról képzelődtek, amely bővelkedik nemesfémekben, éghajlata egészséges, szép, nagy városokban élő lakói békések, és központosított államhatalom, fejlett mezőgazdaság jellemzi. Számos expedíciót szerveztek a Beni alsó folyásának környékére és a Mojos-síkság északi részére Paititi után kutatva. Ezek mind hatalmas emberveszteséggel és kudarccal végződtek. Az egyik ilyen felfedezőúton, 1595-ben Jerónimó de Andión jezsuita is részt vett, de a Társaságnak csak a XVII. század második felében sikerült megvetnie a lábát a területen. 1668-ban Juan de Soto testvért maguk az indiánok hívták meg falvaikba. Soto betegápoló volt, és sebesülteket kellett ellátnia. Missziós telepet ekkor még nem szervezhetett, az első redukció, Loreto megalapítására majdnem húsz évvel később került sor a Mojoson.
A jezsuiták a XVII. század végén, a Mamoré-síkság őslakosainak evangelizálása során találkoztak a cayubaba törzzsel, és feljegyezték, hogy a népcsoport vezetőjét Paititinek hívják. Vera Tyuleneva archeológus szerint társadalmuk sok szempontból megfelelt annak a leírásnak, amelyet a spanyolok a menekült inkák gazdag országára alkalmaztak, egyet kivéve: sem aranyuk, sem ezüstjük nem volt. Viszont kereskedelmi és politikai kapcsolatokat ápolhattak az Inka Birodalommal. A tudósok szerint a misszionáriusok érkezésekor vagy azt megelőzően már járványok tizedelték a cayubabákat, véget vetve civilizációjuknak, de elképzelhető, hogy a jezsuiták missziós tevékenységük során egy fejlett kultúrával találkoztak a Mojoson. A legújabb, ultrahangos technológiát alkalmazó kutatások a síkság egy másik pontján, a Casarabe-kultúra régészeti lelőhelyein két impozáns várost is megtaláltak piramisokkal, komoly infrastruktúrával, mesterséges platókon folytatott, kiválóan szervezett mezőgazdasággal. Ez a civilizáció a konkvisztádorok érkezése előtt lehanyatlott, de a felfedezés arra hívja fel a figyelmet, hogy a Mojos-síkság fejlett társadalmaknak adott otthont. Nem egy esetben a redukciók korábban is létező településeken jöttek létre.
A legyőzöttek hangja
2001-ben a Társaság római levéltárában Mario Polia történész megtalálta Andrés López jezsuita atya beszámolóját valószínűleg 1585-ből, amelyben elmeséli, miként tért meg az arannyal-ezüsttel-drágagyönggyel dekorált Paititi nevű város uralkodója, miután meglátott egy keresztet, és arról az Úr – fejét felemelve – rátekintett. López atya José de Acosta és Diego Martinez páterekkel együtt érkezett Peruba 1572-ben. A három jezsuita kardinális szerepet játszott a Juliban kidolgozott missziós doktrína összeállításában és elfogadtatásában. Megfogalmazták, hogy a Társaság támogatja a meszticek felvételét és papi hivatását, akik hídként kapcsolják össze az európai és az indián kultúrát, elköteleződik az őshonos nyelveken való evangelizáció mellett, és missziós tevékenységét kiterjeszti a még feltáratlan keleti területekre. Acosta atya – perui provinciálisként – támogatta mesztic rendtársát, Blas Valerát, aki az Inka Birodalomban élő ősei szellemi, kulturális hagyatékának, történeti emlékezetének megőrzésén fáradozott. 1996-ban Laura Laurencich Minelli olasz archeológus két olyan titkos dokumentumot tárt fel Nápolyban, amelyek Valera atyának tulajdoníthatók, és arra utalnak, hogy tulajdonképpen ő a szerzője a kecsua krónikás, Felipe Guamán Poma El primer nueva corónica y buen gobierno [Az első új krónika és a jó kormányzás] című munkájának, amely az őslakosok szemszögéből írja le a spanyol hódítást, és máig a legfontosabb írott forrás Peru prekolumbián múltjáról. A Nueva corónica második része tiltakozás az ellen, hogy a spanyolok kirabolták és megsemmisítették az andoki kultúrát, és lendületesen érvel amellett, hogy a leigázott indiánok korábbi szabadságát és méltóságát vissza kell állítani. A nápolyi dokumentumok arra világítanak rá, hogy Blas Valera atya és az őt támogató rendtársak tulajdonképpen egy egész projektet dolgoztak ki, hogy az őslakosok civilizációját életben tartsák, és Krisztusban újraélesszék. Egy keresztény inka királyság megvalósításáról van szó, egy gazdag, békés és szabad országról, melynek neve Valera atya titkos dokumentumaiban Paititi, és amely koncepcióját tekintve nagyon hasonlít egy jezsuita redukcióra. Lehet, hogy a dél-amerikai missziós modell struktúráját és ideológiáját tekintve mélyebben gyökerezik az őshonos kultúrákban, mint gondolnánk?
A jezsuiták elüldözése után
A dél-amerikai jezsuita missziók története természetesen tele van számos kudarccal és újrakezdéssel, rengeteg kérdőjellel, és nem egy kritika megfogalmazódott az indiánokat paternalisztikus módon kezelő, kultúrájukat, nyelvüket egységesítő páterekkel szemben. Összességében mégsem vitatja ma senki, hogy a spanyol és portugál fennhatóság alatt nagy autonómiával rendelkező redukcióhálózatok a szabadság és egyenlőség jegyében próbáltak működni, és hogy szellemi-kulturális örökségük értéke felbecsülhetetlen.
Ichapekene Piesta, vagyis Szent Ignác ünnepe San Ignacio de Moxosban. A jezsuiták idején kialakult, az őslakos kultúra számos elemét őrző fesztivál ma az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség része
Forrás: Minculturas.gob.bo
A spanyol és portugál államhatalomtól független missziók egyfajta „jezsuita államként” működtek, ami elkerülhetetlen konfliktushoz vezetett az alárendeltséget és kizsákmányolást preferáló gyarmatosítókkal, így a Társaságot 1759-ben Portugáliából, 1767-ben pedig a spanyol korona területeiről utasították ki. Redukcióik romba dőltek, az indiánok elmenekültek vagy rabszolgasorsra jutottak. A rendtagokat visszatoloncolták Európába, számosan meghaltak útközben, sokan pedig börtönbe kerültek. Mégsem tűnt el nyomtalanul az, amit megvalósítottak: vannak kutatók, akik a gyarmati uralmat lerázó XIX. század eleji háborúkat a redukciók szabadságeszményére vezetik vissza.
Magyar jezsuiták Peruban
A perui rendtartományba nyolc hullámban indultak Közép-Európából származó jezsuiták. 1724-ben és 1751-ben az osztrák provinciából is érkeztek rendtagok, köztük magyarok: korábban Reiter József és Rér János, később Éder Ferenc és Zachariás János. Reiter és Éder a mojosi missziókban hittérítőként működött, Rér építészként, Zachariás tanárként is bizonyított.
Rér János 1691-ben született felvidéki családban. Nagyszombatban tanult, Brünnben lépett be a Társaságba. A rendi képzés befejezése után indult Peruba, itt elöljárói a San Borja-redukcióba küldték. A misszióban dolgozott 1747-ig, amikor a limai földrengés okozta károk helyreállítására a rendtartomány központjába hívták. Kiváló építész volt és matematikus, a leomlott Santiago de Surcó-i székesegyházat a népi építészetre jellemző tapasztott sövényfonatú boronafalakkal építette újjá. A templom ma is áll, homlokzata őrzi Rér János nevét. Nem is engedték vissza indiánjai közé, a limai San Marcos Egyetem matematika tanszékét bízták rá, ami királyi csillagászi pozícióval is járt. Ebben a minőségben haláláig, 1756-ig ő adta ki az El conocimiento de los tiempos [Az idők ismerete] című csillagászati naptárat.
Reiter József 1696-ban született. Nagyszombatban lépett be a Társaságba 1712-ben. Grazi teológiai tanulmányait megszakítva utazott Peruba, a rendi képzést ott fejezte be. A Santa Maria Magdalena-redukciót vezette, egy virágzó kis paradicsomot, melynek lakói a fegyverforgatáshoz is értettek. 1767-ben a Mojos-missziók vicesuperiorjává nevezték ki. Amikor a jezsuitákat ugyanebben az évben kiutasították a spanyol gyarmatokról, éppen beteg volt, mégis utazásra kényszerítették. Valahol a tengeren halt meg 1769-ben.
Zachariás János Gyöngyösön született 1719-ben. Húszévesen Trencsénben kezdte meg a noviciátust. Nagyszombati teológiai tanulmányai alatt, másod- vagy harmadévesen küldték Peruba. A teológiát Limában fejezte be. 1754-ben indult a Mojos-misszióba, a Szent Ignác-redukcióba küldték, de négy év múlva visszahívták Limába, hogy a Szent Márton-kollégium középiskolájában tanítson. Hazatérésének körülményeiről semmit sem tudunk. 1770-től Komáromban volt lelkipásztor és könyvtáros két évvel később bekövetkezett haláláig.
Éder Xavér Ferenc Selmecbányán született 1727-ben. Trencsénben lépett be a Társaságba. Teológiai tanulmányait Spanyolországban kezdte meg, és Limában fejezte be. 1750-ben misszióba indult, Loretóba küldték. A rend kiutasításáig hittérítőként dolgozott, közben megfigyeléseit gondosan dokumentálta, leírta a Mojos-síkság élővilágát, az őslakos népcsoportok életmódját, szokásait, Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano [A Perui Királyságban lévő Moxitarum-tartomány leírása] című munkája felbecsülhetetlen értékű kordokumentum.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. szeptember
1500 Ft