Három kérdés, amely sokunkban megfogalmazódik, amikor próbáljuk saját életünkre, mindennapi helyzetekre vonatkoztatni az egyház tanítását. Olvasóink kérdéseire minden lapszámunkban más jezsuita válaszol: az ignáci lelkiség gazdag közös hagyományából merítve, de a maguk módján mutatnak utat, hogyan érdemes eljárnunk Jézust követve.
Válaszol: Hiba György SJ
„Mi a véleménye az életgyónásról? Volt olyan papunk, aki fölöslegesnek tartotta annak, aki rendszeresen jár gyónni. De vannak olyan közösségek, amelyekben kimondottan preferálják.”
Az életgyónásban a hívő ember nemcsak a közelmúlt eseményeit, hanem az egész életét nézi végig, arra figyelve, hogy hol sérültek a szeretetkapcsolatai. Mindezt a szentgyónásban megbánja, és így Isten eltörli, ami történt. Az életgyónás egyik klasszikus helye, amikor hosszú évek után valaki visszatalál az egyházba, és szeretné letenni az évek alatt rárakódott súlyokat, kiengeszteletlenséget, az elkövetett rossz cselekedeteket (bűnöket), a mulasztásokat, a szeretetkapcsolatok sérüléseit és mindezek következményeit. Amikor ezeket meggyónja, eltűnnek az életéből, és Isten irgalma, szeretete új erőt, reményt ad az életéhez, feladataihoz. Tehát ezeket nem kell újra meggyónni. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a rendszeressé váló imaélet következtében a korábban elkövetett és letett bűnök következménye jobban láthatóvá és érezhetővé válik. Az is előfordulhat, hogy egy meggyónt bűnnek új rétege tárul fel, sokkal mélyebben tudatosul és fáj. Ezt újra leteheti az ember a szentgyónásban. Amikor egy életállapot megváltozik (például szerzetesség, papság, házasság esetén), akkor is lehet helye az életgyónásnak.
„A közelmúltban egy református könyvesboltban jártam. Ismerem a hagyományos katolikus köszöntést: Dicsértessék a Jézus Krisztus! De hogyan köszöntsem református testvéreinket?”
A reformátusok hagyományosan így köszönnek: „Áldás, békesség.” A hivatalos válasz erre: „Istené a dicsőség.” Ugyanakkor gyakran egyszerűen megismétlik a köszöntést a válaszban. Mély emberi gesztus is van abban, ahogy egymásnak kívánjuk az Úr békéjét és áldását. Viszont a napszaknak megfelelő köszöntés is helyénvaló, ahogy Ferenc pápa is gyakran üdvözölte az embereket hétköznapi módon, vagy kívánt jó étvágyat nekik a vasárnapi Úrangyala elimádkozása után a Szent Péter téren.
„Egy idősek otthonában mise volt, és az egyik demens nénit nem áldoztatta meg a misén az atya, mert szerinte nincs tudatában, hogy Jézust veszi magához. Van erre szabály? Nem lehet, hogy a demens, idős ember is szeretne részesülni a szentáldozásban, csak nem tudja kifejezni? A szentáldozás kegyelme csak azokban működik, akik tudatuknál vannak?”
Papként megértem annak a lelkiismereti dilemmáját, hogyan szolgáltathatom ki az Urat méltóképpen. Lehetnek nagyon hétköznapi aggodalmak: Vajon le tudja-e nyelni a beteg a szentostyát? Felfogja-e azt, ami történik vele a szentáldozásban? Amikor görögkatolikus testvéreinknél megkeresztelik a gyermeket, a keresztséggel együtt a bérmálás szentségét is kiszolgáltatják, és meg is áldoztatják a frissen megkeresztelt kisbabát. Pedig ő sincs (még) tudatánál. A demenciával küzdő idős embernél valami hasonló történik: ő (már) nincs tudatánál. Egyfajta gyermeki állapot áll be. Isten és ember között a kommunikáció a szavaknál jóval mélyebb szinten zajlik. Ő a lelkéből adott nekem, hogy lehetőségem legyen mély, bensőséges kapcsolatban lenni vele. Akkor is, ha már nem vagyok értelmem birtokában. És ez nem látható, tapasztalható a földi érzékeinkkel. Ez a lélek és Isten titka. Azt hiszem, ez igazi szegénység, kiüresedés. Emlékszem, ahogy egy ismerősöm mesélt egy számára fontos rokonáról, aki már nem ismert meg senkit, és gyakorlatilag nem is kommunikált. Amikor viszont a Szentírásból olvasott fel neki, megelevenedett. Azt gondolom, érdemes megáldoztatni az ilyen betegeket is. Elég egy kis darab ostya, és az Úr így is megerősíti őket. És velük engem is, aki az ő eszközévé válok a szeretetszolgálatban.
Mire válaszoljunk a következő lapszámokban? Várjuk olvasóink kérdéseit a kerdesek@jezsuitakiado.hu címen!