A vatikáni kertek árnyékában nőtt fel, majd csaknem három évtizeden át gondozta a Castel Gandolfó-i pápai palota birtokait. Ma Pécsett él a családjával, kertjében gránátalmát nevel, olaszos derűvel, mediterrán ízekkel és hatalmas kertészeti szakértelemmel gazdagítja környezetét.
-Castel Gandolfo közeléből származik, így földrajzilag rövid, a valóságban viszont izgalmas út vezetett a pápai nyári palota kertjeinek gondozásáig.
Rómától nem messze, Albanóban éltem, ez szinte egybenőtt Castel Gandolfo városkájával. Huszonnégy éves koromban, nagyjából egy kilométerre a pápai palotáktól itt volt egy faiskolám, amit nagyon szerettem. Ismertem már korábban is ezeket a gyönyörű, történelmi parkokat, Domitianus császár római villájának alapjain. Egyszer egy bíboros jött el hozzám szobanövényt vásárolni. Elmondtam neki, hogyan gondozza, és azt is, hogy egy kis idő múlva majd felkeresem, és megnézem a növényt. Mintegy húsz nap elteltével valóban elmentem ellenőrizni, hogyan fejlődik a növény, minden rendben van-e – ezen egészen elámult. Ekkor tette fel a kérdést: szeretnék-e a Vatikánban dolgozni? Akkor nem éltem a lehetőséggel, ott volt nekem a faiskola. Aztán egy évvel később Olaszországban válságosabb lett a gazdasági helyzet, nekem is nehezebben ment az eladás. Felhívtam a bíborost, elmondtam, ki vagyok, rögtön emlékezett is rám. A bíborosok mindenre emlékeznek (nevet). Néhány hónap elteltével Rómába hívtak, a gyakorlati vizsgára. Három napig tartott a felvételi: az első napon kertészeti munkákat kellett bemutatni, a második napon a növényvédelemről, betegségekről volt szó, a harmadik napon pedig a vallással, a Bibliával, a pápákkal kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolni. A vizsga után vártam, vártam, aztán egy napon telefonáltak, hogy szeptember 15-én mehetek dolgozni Castel Gandolfóba. Ez 1992-ben történt. Ott aztán még két év próbaidő vette kezdetét.
-Mi indította el ezen a pályán?
Mielőtt kertész lettem, számos szakmában kipróbáltam magam, de valahogy egyiket sem éreztem igazán a magaménak. Amikor először belekóstoltam a kertészkedésbe, egyből éreztem, hogy ez lesz az én utam.
-Milyen érzés volt megérkezni Castel Gandolfóba? Hogyan emlékezik vissza az első napokra?
Nagyon nehéz volt a kezdet. Amikor megérkeztem, összesen tizenegyen kezdtünk, mind fiatal fiúk. Egyfajta generációváltás volt ekkor, így nem volt könnyű együtt dolgozni az idősebb kollégákkal. Más élettapasztalatok, más szemlélet, másfajta erőnlét. Az első napomon körbejártunk egy kocsin három idősebb kollégával. Minden óriásinak tűnt nekem. Ezeréves olajfák, hatalmas gránátalmafák, toszkán ciprusok. Aztán elkezdtünk dolgozni, számos eszközt, szerszámot itt láttam életemben először. Minden nagyon jól felszerelt volt.
És persze az első napok egyik legmeghatározóbb pillanata az volt, amikor az egyik délelőtt egy idősebb kollégám egyszer csak szólt munka közben: „Vigyázz, most jön a pápa!” Azt hittem, hogy viccel. De valóban jött: ez volt az első találkozásom II. János Pállal.
-Hogyan alakultak a feladatai az évek során?
Castel Gandolfóhoz nemcsak hatalmas és látványos díszpark tartozik, összesen ötvenöt hektárnyi területen, hanem kiterjedt, huszonöt hektáros gazdaság is, zöldség- és gyümölcstermesztéssel, állattartással, sőt méhészettel. Ez tulajdonképpen a pápa majorsága. Minden száz százalékig bio, ez az alapelv. Hagyományosan itt termelnek meg mindent a Vatikán ellátására. Ez rengeteg feladatot ad az itt dolgozó mintegy ötven főnek. A hagyományos kertészek két, egyenként tíz-húsz fős csoportban dolgoznak: az egyik az alacsonyabb növényeket és a pázsitot, a másik a magasabb fákat, sövényeket gondozza. Az évek alatt minden feladatkörben tevékenykedtem a kertészetben és a gazdaságban, metszettem a csaknem tizenhét méter magas toszkán ciprusokat, elvégeztem mindent, amit kellett, sőt, főztem is a pápáknak. Az utolsó öt évemben pedig az egész birtok igazgatója lettem. Ekkor boltot is nyitottunk a park bejáratánál, ahol a helyiek vásárolhattak tőlünk zöldséget, gyümölcsöt, tojást, húsokat.
Fotó: Földházi Árpád
-Milyen volt a kapcsolatuk a Vatikánnal?
Volt egyfajta szakmai kapcsolattartás az ottani pápai kertekkel. Hasonlóan gyönyörű a környezet ott is, mégis egészen más a klíma, mások a földrajzi adottságok. Amikor igazgató lettem, gyakran cseréltünk tapasztalatot a növényvédelemről, gazdálkodásról.
És persze a rendszeres ellátás mellett az egyházi ünnepek is nagy feladatot adtak. Ilyenkor minden bíborosnak hatalmas ajándékkosarat készítettünk, virágokkal, terményekkel, igen gondosan és ízlésesen összeválogatva. De például húsvétra is mi készítettük elő az olívaágakat a Szent Péter térre, hatvanötezer ágacskát minden évben. Minden olajág, amit a hívők, zarándokok ilyenkor a kezükben tartanak, Castel Gandolfóból érkezik.
-Miben változott a birtok arculata az évtizedek alatt?
Aki az 1930-as években a mai formában kialakította ezeket a kerteket, zseniális ember lehetett. Itt találkozik a természet, a művészet és a történelem. A pápai villa Domitianus római császár egykori rezidenciájának romjain épült fel, több különböző stílusú – antik, olasz, francia – kertrésszel. Pontos, szabályos és gyönyörű volt minden. Az évek alatt ez
eléggé elburjánzott, túlzottan felnőttek a növények, mindenhonnan érkeztek új fajok. Egészen benőtték például a római villa falait, az utakat, szökőkutakat. Volt itt római színház, ókori fürdő, százhúsz éves gránátalmafa. Nagyon fontosnak tartottam ezeket láthatóvá tenni. Gyakran kaptunk, diplomáciai ajándékként, a Föld minden tájáról növényeket, ez már mintegy százéves hagyomány. Jelentős kihívást jelentett megfelelően elhelyezni ezeket: próbáltuk egy csoportba, egy helyre telepíteni őket, hogy ne legyen annyira eklektikus az összkép. Igazgatóként is arra törekedtem, hogy visszaállítsuk Castel Gandolfót az eredeti, egységes állapotába.
-Volt olyan hely a birtokon, amely különösen kedves az ön számára?
Igen, a Barberini-kert olajfái. Az út két oldalán ezer-ezerkétszáz éves olívafák állnak, valóságos katedrálisok. A mai napig szüretelik is őket. Lenyűgöző, egészen különleges hangulatú hely.
Fotó: Alessandro Reali archívuma
-Három pápát is megismerhetett az itt töltött huszonhét év alatt.
Sőt, igazából négyet. Amikor gyerek voltam, még VI. Pál pápával is találkozhattam. Később, mikor Castel Gandolfóban dolgoztam, mindhárom pápával személyes kapcsolatunk volt. Általában négy hónapot pihentek itt a pápák, június közepétől október közepéig. „Pihentek”, de persze itt is dolgoztak, mégis ezek nyugalmasabb időszakok voltak számukra, mint a Vatikánban, ahol minden fél órában történt valamilyen fontos esemény, audiencia, találkozó. Az az érdekes, hogy akik Rómában dolgoznak, szinte sosem találkoznak a pápával. Mi Castel Gandolfóban gyakorlatilag mindennap. Szemmel láthatóan mindig örültek annak, hogy civil emberekkel találkoznak, a családjaikkal, gyerekekkel, és egy kicsit elengedhették magukat. Látni engedték a nagyon is emberi arcukat.
A legmélyebb, legközvetlenebb kapcsolatom Benedek pápával alakult ki. Vele találkoztam a legtöbbször. Ferenc pápával pedig a legritkábban, hiszen ő nem is nagyon tartózkodott Castel Gandolfóban. Emlékszem, milyen nagyhatású és szürreális volt az az alkalom, amikor a két pápa egyszerre volt jelen a nyári rezidencián. Mindketten fehér ruhában, az egyik jött, a másik ment.
Ezer és ezer kedves és személyes történetem kötődik hozzájuk. Benedek pápával több alkalommal kirándultunk szűkebb körben, voltaképpen titokban a környékbeli hegyekben, kicsit elszökve a nyilvánosság elől. A német lelkének bizonyosan sok volt és fárasztó az olaszos nyüzsgés és temperamentum.
Egy másik szép emlékem, amikor egy nyári délután, a szokásos ellenőrző sétám során elhaladtam Benedek pápa lakosztálya előtt, és a nyitott ablakon át hallottam, ahogyan zongorázik. Csend volt, szieszta, csodálatos panoráma, és csak azt lehetett hallani, ahogyan a pápa zongorázik. Nagyon különleges, felemelő élmény volt. Benedek pápa igen bölcs volt, nagyon jó ember, mindig jó volt hallgatni. Az emberek talán nem annyira ismerték ezt a közvetlen oldalát; visszahúzódó, gondolkozó ember volt.
-Ferenc pápához számos változás köthető, amely az önök életét, munkáját is közvetlenül érintette.
Valóban, sok minden megváltozott. Ferenc pápa nem használta a nyári rezidenciát a klasszikus módon, nem jött el Castel Gandolfóba nyaralni. Szó szerint nyitott a világ és a szegények felé. 2014-ben kitárta a kapukat az egész világ előtt, láthatóvá, látogathatóvá tette a kerteket. Úgy szervezte meg, hogy a belépők, sőt a bolt bevétele is mind a szegények javát szolgálja. Ez fontos szemléletváltás volt: azelőtt ez a pápa kertje, az ő rezidenciája volt, neki dolgoztunk, utána pedig tulajdonképpen a világnak.
Amikor a nyilvánosság számára is nyitottá váltak a pápai rezidencia kertjei, összesen tizenhárman voltunk kertészek, mindent mi csináltunk. Ez a változás nagyon nehéz volt. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Amíg csak a pápa használta a kerteket, az általa látogatott és kedvelt helyek rendbetétele volt a prioritás, 2014 után azonban minden sarkot hibátlan állapotban kellett tartani. Egy alkalommal a szlovén nagykövet magával hozta a ljubljanai arborétum vezetőjét, aki mellett három-négy hektár területen kilencven ember dolgozik, hogy példaként megmutassa neki a pápai kerteket. Jöttek fontos vezetők és persze rengeteg turista is.
-Mivel kapcsolatban tanult a legtöbbet az itt töltött évek alatt?
Tulajdonképpen itt nőttem fel. Huszonévesen kerültem be, és majdnem harminc évet töltöttem itt. Ez az idő rengeteg tapasztalatot, fejlődést, fantasztikus felfedezést hozott. Nagyon sokat tanultam az emberi kapcsolatok terén tiszteletről, párbeszédről és a természet iránti felelősségről. Az emberek gyakran csak rombolnak, nem tisztelik a természetet, kihasználják, kizsákmányolják. Felégetik maguk körül. Az alatt az öt év alatt, amíg igazgató voltam, egyetlen fát sem vágtak ki. Segíteni, építeni, gyógyítani akartunk, alázattal, türelemmel.
-Ha nem is Olaszországban, de a mediterrán vidéken ismerkedtek meg a feleségével is.
Majdnem minden évben Horvátországba mentünk nyaralni a barátainkkal. Egy augusztusi délutánon egyedül autóztam a melegben, és megláttam két stoppoló lányt az út mellett. Azt gondoltam, őrült dolog egyedül stoppolni ebben a hőségben. Felvettem őket, és elkezdtünk angolul beszélgetni. Másnap elvittem őket motorcsónakozni. Nagyon boldog idők voltak. Aztán decemberben egyszer csak kaptam egy nagyon szép levelet Magyarországról – a téli szabadságom alatt el is indultam Pécsre. Gyönyörű karácsony volt, hatalmas volt a hó. Korábban pár napot töltöttem már Budapesten, de akkor jártam először a magyar vidéken. A kapcsolatunk aztán kivirágzott, az esküvőnk Pécsett volt a Piusz-templomban, a polgári házasságkötés pedig Olaszországban.
-Több évig éltek a két gyermekükkel Olaszországban. Hogyan hozták meg a döntést, hogy Magyarországra költöznek?
Tulajdonképpen hosszú folyamat volt. A gyerekek Magyarországon születtek, aztán kimentünk Olaszországba, a nagyfiunk ott végezte el az alsó tagozatot. De valahogy sem a feleségem, sem a gyerekek nem nagyon tudtak beilleszkedni az intézményekbe, a kinti társaságba. Ők hárman sokat jártak haza Magyarországra, előbb haza is költöztek, 2015 környékén. Én öt nehéz és mozgalmas év után, 2020-ban csatlakoztam hozzájuk végleg. Ez már a Covid idején történt. Átjöttem Magyarországra, és egy hét múlva lezárták a határokat.
Fotó: Alessandro Reali archívuma
-Hogyan élte meg a költözést, az elválást Olaszországtól ennyi idő után?
Mindent rendben hagytam magam után, ilyen szempontból is lezártnak éreztem, egy életszakasz végének. Ekkoriban veszítettem el mindkét szülőmet, néhány nap eltéréssel. Visszagondolva talán ez is megkönnyítette az elindulást és az új otthonra találást. Nyilván hiányzik a mediterrán kert, a Castel Gandolfó-i környezet, az egész légkör, de itt is nagyon szépek a növények, és van is mit tenni körülöttük.
-Mi, magyarok előszeretettel nevezzük Pécset „mediterrán városnak”. Ön ezt hogy látja egy valóban mediterrán föld szülöttjeként? Otthon érzi itt magát?
Tényleg van egyfajta mediterrán hangulata a városnak, még ha az éghajlata nem is minden tekintetben az. A nyarak ugyanolyan forrók itt is. Hamar megszerettem Pécset, most pedig itt van a családom, természetesen már itt érzem otthon magam. És talán kicsit amiatt is, hogy ez a város is római alapítású (mosolyog). Találtam itt egy kis olasz kolóniát is, akikkel rendszeresen összejárunk, tartjuk a kapcsolatot. A legjobban talán a nyugalmat szeretem itt, Olaszországgal szemben, ahol rengeteg az ember, sok az autó, hatalmas a forgalom és nagy a nyüzsgés. Ott eléggé nehéz félrevonulni vagy kicsit befelé fordulni.
-Mivel foglalkozik mostanában?
Miután Magyarországra költöztünk, egy ideig folytattam a kertészkedést, de az egészségi állapotom miatt egy idő után már felhagytam vele. Jelenleg főleg tanácsadással foglalkozom a kertépítés, növényvédelem, tervezés terén. Elhelyezkedtem egy cégnél, ahol egy gazdaságot kell kicsit rendbe tenni, irányítani. Szabadidőmben pedig nagyon szeretek főzni, otthon kísérletezni. Itt teljesen szabadnak érzem magam.
-Hogy boldogul a magyar nyelvvel?
Úgy hiszem, elég jó nyelvérzékem van, beszélek spanyolul, portugálul, angolul, a fejemben van nagyon sok növény latin neve. De ahogy elkezdtem a magyart, egyszerre mintha minden összekeveredne a fejemben (nevet). Ezt a nyelvet nem nagyon lehet kötni semmihez. Nagyon nehéz megtanulni, különösen ennyi idősen.
Fotó: Földházi Árpád
-Olaszországról szinte azonnal eszünkbe jut az itáliai konyha megannyi íze, illata. Mit gondol olaszként a magyar konyháról?
Nagyon megszerettem, igaz, meglehetősen húsközpontú. A tészta Magyarországon is alapétel, bár az itteni változatokhoz képest is millióféleképpen el lehet készíteni. Olaszországnak azért sokkal szélesebb a palettája, akár a zöldségfélék, akár a mediterrán gyümölcsök vagy a tenger gyümölcsei tekintetében. Ott városonként vagy inkább kilométerenként vannak új specialitások, sajátosságok, eredeti receptek.
-Mi hiányzik önnek leginkább? Mi az, ami Magyarországon nagyon más?
Sok minden eltérő, például a vallási életben is. Amikor itt misére megyünk, errefelé sokkal kevesebb családot látunk. Ott ez valahogy sokkal természetesebb, szinte minden gyerek elsőáldozó. Olaszországban egy keresztelő vagy egy elsőáldozás akkora esemény, olyan nagy családi ünnep, mint egy kisebb esküvő.
Ami leginkább hiányzik? Szeretek nagyon korán kelni. Az az élmény jut eszembe, amikor kora reggel kilépek az utcára, és mindenütt egyszerre megszólalnak a harangok. Pirkad, épp kel fel a nap, még nyugalmasak az utcák. A vasárnapi mise után betérünk a kávézóba, isszuk a kávét, beszélgetünk. Ezek az illatok, a meleg, ez a különleges hangulat, ez talán csak Olaszországban van meg.
-Mi a benyomása az új pápáról?
Most már nem követem olyan közelről a vatikáni életet. Nem irigylem az új pápát. Olyan bonyolult, kaotikus események zajlanak a világban, minden olyan gyorsan változik. Nagyon nehéz mesterség most pápának lenni, tisztán látni, irányt mutatni, vezetni, és jobbá tenni az embereket ebben a felfordulásban.
