„Szépítés helyett a megbocsátást javaslom” – Interjú Grecsó Krisztiánnal

Nemrég megjelent Vera című regényét mindenhol teltház előtt mutatja be. A legolvasottabb kortárs magyar szerzőink egyike. De nem csak regényei miatt ismerjük. Volt a Nők Lapja vezető szerkesztője, jelenleg az Élet és Irodalom munkatársa, láthatjuk, hallhatjuk gitárral a kezében, ahogy saját dalait énekli, és ő alkalmazta színpadra az utóbbi évek legnagyobb (víg)színházi sikerét, A Pál utcai fiúkat.

Régóta kísért, hogy interjút kell készítenem vele. Egy alföldi faluban nőtt fel, mint én. Budapesten ugyanabban a kerületben találtunk otthonra. A regényeiben olyan személyességgel és eleven őszinteséggel szól az alföldi létből Pestre kerülő életről, küzdelmekről, örömekről, amit nagyon közel érzek magamhoz. Pár hónapja összeszedtem a bátorságom, és írtam neki, de nem érkezett válasz. Eltűnt. Nem sokkal később tudtam meg, hogy nagy beteg: fej-nyaki rákja van. Újra írtam neki: imádkozom érte. Erre a levelemre hamar érkezett válasza: „Ha meggyógyulok, találkozhatunk. Addigra megjelenik az új könyvem is.” Nem sokkal azután, hogy hosszú kezeléseket követően végre negatív eredményt kapott orvosaitól, egy újlipótvárosi cukrászdában találkoztunk. Beszélgetésünk meg-megállították arra járó ismerősei, akik örömükben szinte a nyakába ugrottak. Nem bántam. A felé áradó szeretet egyre jobban megnyitotta. Ettől lett találkozásunk szokatlanul személyes és megrendítő. Betegségről, életről, az Alföldről és hitről mesélt nekünk.

„Beültem a tágas, nagy szürkeségbe, sok-sok szorongással a szívemben, hogy barátkozzam az új, ismeretlen arcommal.” Ezzel a kísérőszöveggel tetted fel az eddigi egyetlen fotót, ami gyógyulásod után készült. Milyennek látod most az arcod?
– Bár már javult egy kicsit, kevésbé ödémás, nagyon megváltozott. A betegség teljesen elvette a korábbi vonásaim. De ez nem baj. Alázatra szoktat.

Mi jellemezte őket?
– Az utóbbi időben tisztára apám voltam már. És ez most teljesen elmúlt. Már nem hasonlítunk. De nem is az viselt meg, hogy eltűnt az arcomról az apám – hiszen a szívemben tovább őrzöm őt –, inkább az, hogy kicsit olyan, mintha én is eltűntem volna. Belenézek a tükörbe, és egy ismeretlen valaki néz vissza, akiből nemcsak ő hunyt ki, hanem én is.

Mit jelentett számodra, hogy apádra hasonlítasz?
– Korábban az öcsém hasonlított rá, én meg anyukámra. Tudod, a kor különös játékot űz az emlékezéssel. A gének különböző korokban más-más embereket, hasonlóságokat hoznak elő, ami egészen démoni tud lenni. Sajnos az édesapám nem láthatott ilyennek, mert akkor kezdtek rajtam előjönni a vonásai, amikor ő már elment. És persze lehet, hogy ezzel mást üzent az Úr, talán erőt akart adni, mégis olyan jó lett volna. Ő mindig szerette volna viszontlátni magát a fiaiban, és nagy fájdalma volt, hogy ez nem adatik meg neki. Nekem ez a fájdalom jutott eszembe, ha tükörbe néztem.

Érdekes, hogy ezt mondod most, mert a betegséged előtti utolsó interjúban arról beszéltél, hogy fiatal felnőttként nem volt felhőtlen a kapcsolatotok. Ezek szerint ahogy eltűntek a vonásai az arcodról, a kapcsolatod is kisimult vele?
– Igen, talán ez is egyfajta megbékélés. Meg ez folyton alakul. És ha egyszer édesapa lehetek, akkor biztosan megint máshogy látom majd az ő szerepét, hiszen más fénytörésbe kerül, mire hogy reagált, amikor nekem is hasonló dolgokra kell reagálnom.

Milyen embernek látod őt visszatekintve?
– Különleges figura volt. A szüleitől nagyon vallásos nevelést kapott. Őt is, meg a bátyját is papnak nevelték. Ehhez képest egész életükben önmagukat kereső, az egójukkal és a világgal harcoló hippik lettek. Aztán nem találták a helyüket sehol. Túl érzékenyek voltak, és nem tudtak szembenézni a leghétköznapibb kihívásokkal sem. Ebbe a kudarcsorozatba haltak bele mindketten ötvenéves koruk előtt. De apám kudarcai és csatái végül nem voltak tanulság nélkül valók. Sokat segítettek nekem és testvéremnek abban, hogy megtaláljuk az utunkat. Az öcsém kortársbalett-táncos, koreográfus lett, én meg író. Mindez egy szegény alföldi paraszti családból. Ehhez kellett az apánk, aki taposta nekünk az utat. Még ha kudarcosan is, de ő ment elöl.

Regényes. Ezért van akkor az, hogy nálad a család legtöbbször félelmetes titkok helye, és a felmenők kudarcainak felderítése fő témád? De tényleg így emlékszel rájuk?
– Azt gondolom, ha a szeretteink jellemét elkezdjük idealizálni, ha minden régi történet megszépül, és az eltávozott szeretteink szép lassan glóriát kapnak a fejükre, akkor az bizony a felejtés glóriája lesz.

Ha tényleg szeretsz valakit, akkor a szereteted ad elég erőt, hogy el is tudd fogadni olyannak, amilyen, vagy amilyen volt.

Ha képes vagy az empátiád segítségével felismerni a motivációit, a gyengéit, és megérteni a tévutakat az életében, azt is megtudod, a kudarcai miért kudarcok, és miért alakult úgy az élete, ahogy. Így tudsz kezdeni a sorsával valamit. Márpedig annak a sorsnak köze van a te sorsodhoz. Ezért nagy a felelősségünk abban, hogy tudjunk, tanuljunk emlékezni, és ne legyen bennünk az egyébként a nemzetre is jellemző folytonos szépítés, magamentegetés. Az nem jó semmire. Helyette a megbocsátást javaslom. Sokkal erősebb, igazabb dolog. Ez nem más, mint az őszinteség és a szeretet harca. És a harc természetesen idézőjeles, hiszen ez a valódi élő viszonyok folyamatos változása. Mindaddig alakul, lélegzik, amíg fontos számunkra. Nem valami vitrinbe tett dolog.

Mellettem elférsz című regényedben ezt írod: „szerencsétlenek az emberek arrafelé”. A vidék gyakran inkább negatív tónusú képként jelenik meg nálad. Mindig ott van benne az elköltözött ember magánya, akit nem fogadnak vissza a falujába. Igazából mit jelent számodra az Alföld?
– Ezzel nem értek egyet, de értem, miért mondod. Egyfelől az alföldi falvak mindegyike egy-egy külön univerzum a maga teljességével, védelmével. A teljességet úgy értem, hogy ha abban tényleg önazonos vagy, és be tudod lakni, akkor kitölti az életedet, teljesen a tiéd lehet. De ha kilógsz onnan, az problémás ügy. Másfelől pedig sokszor kemény és kegyetlen világ a falu. Ahol én felnőttem, sosem volt gazdag vidék. Mindig keményen kellett dolgozniuk az ottaniaknak. Persze lehetnek a szegénységnek irodalmi idealizálásai, amikor az valamiféle tisztasággal jár, és a létküzdelemnek lehetnek olyan pillanatai, amelyek megszépülnek, de összességében mégis egy rideg világ. A szegénység könnyen megkérgesíti a lelket. Én igyekszem ezt reálisan ábrázolni. Talán emiatt a realizmus miatt érezhetted úgy, mintha lenne valamiféle távolságtartásom. De épp ellenkezőleg.

Annyira odatartozónak gondolom magam, hogy megengedhetem, hogy igazul és őszintén mutassam meg, milyen ez a világ,

ne pedig az elszármazottak és ezzel távolra kerültek nosztalgikus mázával leöntve. Ettől még a falu mégiscsak a világ közepét jelenti nekem. Ez a létezésem alfája és ómegája. A családom jó része ma is ott él. Gyakran járok haza.

Ezt a távolságtartást még egy területen látom nálad. Feltűnő a kritikus hangvételed az egyházzal szemben, holott úgy tűnik, a család, az Alföld mellett ez is nagyon fontos neked.
– Az, hogy katolikus vagyok, nekem nemcsak a vallásom, a hitem, hanem a származásom is. Nem tudok más lenni, mint amilyen ember a falumban lettem, és nem tudom másként látni a világot, mint ahogy egy magyar katolikus nézi. Egy háromgenerációs családban nőttem fel. Ma is felnézek a nagyszüleim, különösen Juszti mamám hitére. Redőzött, komoly, iskolázatlanul is különösen összetett hite volt. Ugyanakkor nem gondolom, hogy amikor azt látom, ez a világ, ami nekem fontos, súlyos hibákat vét, akkor azokat valamiféle félreértelmezett lojalitás vagy jobbító szándék mentén el kellene titkolnunk. A külvilág felé sem akkor felelünk meg jobban, ha azokat szőnyeg alá söpörjük. Magamtól is elvárom, hogy tiszta legyen a hitem. Ugyanúgy, ahogy a saját hitemmel kapcsolatban sincs értelme nem beismernem magamnak, ha kétségeim vannak, azt gondolom,

akkor tudok megfelelő nyitottsággal fordulni az egyházam felé, ha ott tisztaságot látok,

és azokat az értékeket, amelyek mentén elvileg felépül. De hogy lenne másként? Ha őszinte vagy, akkor ebben is őszinte vagy. Sok jó folyamat van. Sok különleges sziget, ahol ezt meg lehet találni. Például a bakonybéli bencés közösség, ahol magamra találtam.

Hogy kerültél oda?
– A közösség egyik tagja, János testvér szorgalmazta, hogy a lelkigyakorlatokon legyenek irodalmi programok, ahol olyan szerzőkkel találkozhatnak a hívők, akiknek a hittel való viszonyuk, még ha problémás is, folyamatosan előkerül az életükben. Így aztán meghívtak, hogy töltsem ott a nagyhetet és húsvétot. Nálunk a húsvét hagyományos családi program, ezért ezt nem tudtam vállalni, ám egy másik alkalommal elmentünk a feleségemmel. Sokat jelentett nekünk az ő hihetetlen nyitottságuk és az ottani élmények. A közös esti, reggeli éneklések, az imák és a misék. Közel áll hozzám a bencés filozófia. Azok a néha végletes helyzeteket teremtő alapelvek, amelyek mentén megszabják a saját életüket, sokszor engem is elkísérnek. Csak én nem vagyok ilyen szigorú magammal. És rendkívül sokat jelentett az az empátia és törődés, amivel Baán Izsák atya megtisztelt engem nemrég. Mivel beteg voltam, nem tudtam elmenni Bakonybélbe. Ő viszont meglátogatott. Épp mélyponton voltam. Tudod, a betegség ideje alatt olyan szakaszokat él meg az ember, mint a gyász fázisai. Én a vádaskodó harag fázisában voltam, ami a legkeményebb mind közül. Olyankor egy harcias álláspontba kerülsz, és a hited ekkor gyengül meg leginkább. Ekkor jönnek azok a kérdések, hogy miért jár ez nekem. Mivel érdemeltem ki? Emlékszem, Izsák atya éppen egy nagy útra készült, egy szellemi kalandra, amitől éterien boldog volt. Sugárzott belőle ez az öröm. Mégis türelmes volt, és azt hangsúlyozta, a haragomra nem válaszol haraggal az Úr, és túl fogok jutni ezen. Ez fontos volt számomra.

Egy ilyen betegségnél nemcsak belülről, hanem a kívülállók részéről is az a kérdés vetődik fel elsőként, hogy vajon miért kaptad.
– A test-lélek viszony értelmezésének és a hitnek egy felszínes, korai szintjén valóban az a legkézenfekvőbb válasz, ha betegség éri az embert, hogy biztos elrontott valamit: helytelenül élt, vagy hajtotta magát.

Szeretnénk hinni, hogy az Úr nem tesz ránk ilyen nagy keresztet minden ok nélkül, és ez velünk nem történhet meg. De én nem tudok mást mondani, mint azt a szomorú hírt, hogy de, megtörténhet, bármikor.

A fizikai fájdalom és szenvedés azonban közelebb visz az Úrhoz, ez sajnos tény. Azért sajnos, mert jobban örülnék, ha nem így lenne. Ennek ellenére nem gondolom, hogy mindenkinek testi szenvedésen keresztül kellene megtalálnia a helyes utat. De ahogy velem megtörtént, ugyanúgy mással is megtörténhet, bármikor. És megtörténik kisgyermekekkel is, akik igazán nem szolgáltak rá olyan bűnökkel, mint amilyen mondjuk a lelked elhasználása vagy a kiégés.

Egy ilyen kisgyermekről szól a Negyvennégyes című novellád.
– Döbbenetes élményem volt a sugárkezelések alatt minden alkalommal látni egy kisfiút távozni. Nyaki szondával jött, azon keresztül etették, és teljesen kopasz volt. Mikor kijött, az anyukája mindig rászólt, hogy tegye fel a maszkot. A maszknak az lett volna az értelme, hogy amikor elmegy közöttünk, megóvja magát a fertőzéstől. Ezért volt a nyakában. De ő sohasem tette fel. Úgy nem tudott volna ránk mosolyogni. Ott senki nem mosolygott. Az nem az a hely. De abban a pillanatban, amikor ő végigsétált a folyosón, mindenki érezte, hogy ott van az Isten. Teljesen elnémult olyankor a folyosó. Szakrális élmény volt, amit mindenki a maga szintjén és nyitottságával fogadott.

Miután kimondtad, hogy nem te vagy a hibás, és elfogadtad a szenvedést, még messze volt a vége. Hogy tudtál továbblépni?
– Sok mélyponttal, visszaeséssel. Ami azt illeti, ez olyan mérhetetlenül nagy szenvedés és küzdelem volt, hogy össze kellett kapnom magam. Itt bizony a legkisebb hiszti vagy elengedés sem fért bele. Annyira a szakadék szélén táncoltam, hogy a legkisebb gyengeség is a teljes leesést jelentette volna. De tudod, mindig akkor engeded el magad, amikor el lehet. Akkor leszel náthás, amikor túl vagy egy nehézségen. Pontosan ez volt velem is. Mikor kicsit javult a helyzet, mikor már enyhült, akkor kapott el a depresszió. És az a legnehezebb, amikor sok elvétel után picit ad az Úr. De te nem picit vársz, hanem azt akarod, hogy olyan legyen minden, mint régen. Ezért a kicsit olyankor nehéz elfogadni.

Nagyon sokan gondoltak rád, imádkoztak érted ez idő alatt. A Facebook-oldalad is tele volt jókívánságokkal. A felépülésed óta adott egyetlen interjúdban mégis azt mondtad, nehéz volt ezekkel mit kezdeni.
– A szeretetet elfogadni nem mindig könnyű. Még a családtól sem. Ez is egy küzdelem, csak magaddal szemben. Le kell győznöd a kevélységed, a büszkeséged, és beismerni, hogy rászorulsz. Én tizennégy éves korom óta önálló vagyok. Most teljesen fel kellett adnom abbéli hitem, hogy a saját lábamon állok. Ha nem kapok segítséget a feleségemtől és az öcsémtől, nem tudom ezt végigcsinálni. De ez is akkor volt a legnehezebb, amikor a harag fázisában voltam. Ilyenkor a „gondolok rád”, „imádkozom érted” mondatok azt jelentik számodra – hiszen egy torz nézőpontból látod a világot –, hogy ők egészségesek, te meg nem vagy az. Rád mért egy csapást az Úr, adott egy keresztet, míg mások – akkor úgy látod – kisebb keresztet visznek. És ez olyan, mintha egy újabb fricska lenne az orrod alá.

És akkor jött az ezer daru.
– Igen. Egy nyugdíjas pedagógus Tamásiból, Kovács Zsuzsa, akivel soha életemben nem találkoztam addig, hajtogatott nekem ezer darut. Ez egy távol-keleti legendához kapcsolódó kifejezése a rákos beteg felé irányuló törődésnek. Amíg az illető ezeket hajtogatja, addig a beteg gyógyulására gondol. Ezer darab daru hatásosan néz ki. És ez a roppant erős szeretet egy ismeretlentől átlökte a küzdelmemet a holtponton. Leomlott bennem a fal, és a borzalmas harag, ami bennem tombolt, eltűnt.

Azzal kezdtük, hogy kívülről miben változtál. A belső vonásaid is átalakultak?
– Sok minden maradt még a betegségből, amivel nehéz gazdálkodnom. Ennek csak egy része, hogy ez most egy egész más test. De lelkileg valami gyökeresen megváltozott bennem. Jóval több annál, hogy jobban megbecsülöm az életet, és örülök, hogy élek. Bár az sem lenne szégyen, ha ezt mondanám. Mégis ennél többről van szó. Ki tudtam nyitni magam lelkileg azokra az energiákra, amik eddig is jöttek felém, mégsem tudtam igazán befogadni őket. Eddig sok feladatot, helyzetet csak le akartam tudni. Mivel feladatként fogtam fel ezeket, úgy éreztem, nekem kell energiát tennem beléjük, azaz elvesznek tőlem. Ehhez képest most egy gyökeresen más szemlélet jellemző rám, amit nagyon szeretek, és amit kifejezetten vágytam elérni annak idején is, csak nem tudtam. Nemcsak a felém áradó szeretetet tanultam meg elfogadni, hanem az élet különböző helyzeteit is meg tudom élni úgy, hogy azok adjanak, ne elvegyenek tőlem. Ez egy adomány a Jóistentől. Jó lenne, ha tudnék rá vigyázni, el tudnám mélyíteni úgy, hogy tartósan az enyém maradhasson, ne kopjon ki belőlem.

Nemrég jelent meg legújabb regényed, a Vera. A történet egy örökbe fogadott kislány története, ami megint egy téged nagyon mélyen érintő téma.
– A feleségemmel elgondolkodtunk azon, hogy ha a jelek szerint a Jóisten úgy gondolja, elindulunk az örökbefogadás felé. Elvégeztünk egy tanfolyamot, ami érdekes tapasztalat volt. Különböző területekről érkező, eltérő iskolai végzettségű, világszemléletű emberek teljesen véletlenszerűen sodródtak egymás mellé. Volt ott biológus, portás, roma, magyar. Ebben a különleges olvasztótégelyben ült tíz-tizenöt pár, és négy napon keresztül folyamatosan együtt gondolkodtunk, mint egy lelkigyakorlaton. Különböző helyzetekről beszélgettünk, arról, mit jelent egy élet, ami feléd tart, amiért felelsz. Szép és sok erőt adó beszélgetések voltak ezek. Több konfliktushelyzetet vettünk végig, ami adott egy szülői nézőpontot. Ezért lett ez a regény kiindulópontja.

És a regény szokás szerint a titkok felderítése.
– Valóban. Aki eddig olvasta a könyveimet, most elmosolyodhat, hogy ez is ugyanarról szól, mint az eddigiek. A mániáim még mindig ugyanazok: család, a családhoz való kötődés, az identitás, a múlttal való szembenézés, titkok, elhallgatások és azok felderítése. A maga módján tényleg így van, hiszen „ugyanazt” írom mindig. Csak most más formában, hiszen tizenegy éves kislány még soha nem voltam. A regénybeli Verának váratlanul felborul az élete, amikor megtudja: örökbe fogadták. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy nem is az a lényeg, hogy ez derül ki, hanem az, ahogyan. A történet azt fedi fel, miként kerül napvilágra a rejtély, borulnak ki a családi titkok és ezzel együtt más elhallgatások, és hogyan nő fel Vera ahhoz a feladathoz, ami egy felnőtt számára is nagyon nehéz lenne. Egyfelől új fejezet az életemben, másfelől mégiscsak ugyanabban a könyvben egy új fejezet. Ha szabad ilyen primitíven metaforikusnak lennem. Remélem, hogy azoknak is jó folytatás lesz, akik eddig jöttek velem. Azoknak pedig, akik a falusi mítoszokat, egyéni történeteket kevésbé tudták elfogadni, talán hoz egy új világot.

Az interjú A Szív Jezsuita Magazin márciusi számában olvasható