„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!”

A harag üzenete, hogy nem kell elfogadnunk a rosszat, hogy tehetünk magunkért, amikor a szabadságunkat, az életünket fenyegeti valami vagy valaki. A szerzetes atyák szerint indulatunkat azért kaptuk Istentől, hogy a valódi jóért tudjunk küzdeni, és meg tudjuk magunkat védeni attól, ami örök sorsunkat veszélyezteti. Érdemes és fontos tehát megkeresni magunkban és megélni a haragot, de nem mindegy, hogyan.

„A düh nagyon hirtelen fellobbanó indulat. Valóban azt mondják, a düh a hirtelen harag forrongása, s olyasvalaki ellen irányuló indulat, aki velünk szemben igazságtalanságot követett el, vagy akiről azt gondoljuk, hogy ezt tette.” Egy IV. századi szerzetes, Evagriosz Pontikosz határozza meg így a dühnek azt a tapasztalatát, amelyet mindannyian jól ismerünk. Elég visszagondolni a tömegközlekedésben, a budapesti forgalmi helyzetekben vagy a túlterhelt egészségügyi rendszerben szerzett friss élményeinkre, a legutóbbi családi veszekedésre vagy egy közösségi portálon elfajult kommentelésre: a harag hirtelen jön, s felforr, fellobban vagy robban bennünk valami, ami nehezen tartható kontroll alatt. Megszólal az igazságérzetünk, beindulnak védelmi mechanizmusaink, és szólunk, cselekszünk, írunk, sokszor olyasmit, amire később nem vagyunk büszkék. Lehet-e kezdeni valamit a haraggal? Krisztus tanítványaiként milyen eszközeink vannak, ha szeretnénk szelídséget tanulni, vagy Pál apostolnak a címben idézett tanácsát (Ef 4,26) megfogadva legalábbis úgy szeretnénk megélni a haragunkat, hogy az ne vezessen bennünket a bűn aknamezőjére?

A régi szerzetesek egyik alapszabálya a váratlan „hangulatokkal”, lélekállapotokkal kapcsolatban az volt, hogy próbáljuk tudatosítani, mi történik velünk, beazonosítani, milyen gondolatok cikáznak a fejünkben. Az indulat esetében tehát mindenekelőtt az a dolgunk, hogy felismerjük és beismerjük, hogy haragszunk. Fontos minél hamarabb észrevennünk, hogy dühösek vagyunk, és ennek megfelelően kezelnünk magunkat és a helyzetet. A tanács banálisnak tűnik, hiszen a vörös fejjel, remegve ordító ember csak tudja magáról, hogy dühös – gondolhatjuk joggal, de a dolog nem ilyen egyszerű. Sokfélék vagyunk, és az életünk során elsajátított megküzdési technikáink is változók. Amiben azonban hasonlítunk, hogy egyikünk sem szeret „rossz” lenni, s mivel a haragot és az azzal járó lelkiállapotot, a felemelt hangot, a remegő ajkakat rossznak, vállalhatatlannak, szégyenteljesnek gondoljuk, ezerféle módon távolítjuk, fojtjuk vissza, racionalizáljuk. Sokan a haragjukat szomorúságba fordítják át: ha igazságtalanság éri őket, elnémulva inkább sírni kezdenek. A megsértődés szintén a harag egy csendes, passzív megélési formája. Gyakran órákon vagy akár napokon át folytatunk képzeletbeli, belső párbeszédet valakivel, aki miatt nehéz helyzetbe kerültünk, vagy másokkal róla, s végtelenített észérveket sorakoztatunk fel újra meg újra saját igazunk mellett, miközben igazából nagyon dühösek vagyunk, csak ezt nem tudjuk bevallani. Érdemes hát résen lenni, és nyakon csípni a rejtőzködő haragot.

Mint minden érzelmi állapot, a düh is, amennyiben emberi természetünkhöz tartozik, hordoz magában üzenetet, szerepe van az üdvösség útján. A harag üzenete, hogy nem kell elfogadnunk a rosszat, hogy tehetünk magunkért, amikor a szabadságunkat, az életünket fenyegeti valami vagy valaki. A szerzetes atyák szerint indulatunkat azért kaptuk Istentől, hogy a valódi jóért tudjunk küzdeni, és meg tudjuk magunkat védeni attól, ami örök sorsunkat veszélyezteti. Érdemes és fontos tehát megkeresni magunkban, és megélni a haragot, de nem mindegy, hogyan.

A harag spontán feltörő impulzusáért nem vagyunk felelősek, a düh önmagában nem bűn. A felelősségünk ott kezdődik, amikor a harag gyökeret ver bennünk, bántó szavak vagy cselekedetek származnak belőle. Szent Benedek azt a tanácsot adja szerzeteseinek, hogy a haragot ne engedjék kitörni. De vajon mi segíthet ebben? A szerzetes atyák szerint a düh természetét illetően tudatosítanunk kell, hogy alapvetően irracionális jelenségről van szó. Ez nem csupán azt jelenti, hogy sokszor valódi ok nélkül „száll el az agyunk”, vagy legalábbis nem az a valódi ok, amit gondolunk. Olyan értelemben is értelem nélküli, hogy a düh elhomályosítja a lélek tisztánlátását, a vélt vagy valós sérelem kiszorít minden mást belső horizontunkról, s a figyelmünk központjában az elszenvedett rossz és az azt okozó ember van. Emiatt az első aranyszabály a megélésünk fenntartással való kezelése. Miközben észreveszem, hogy dühös vagyok, tudnom kell, hogy most nem látom jól sem a helyzetet, sem a benne szereplő másik embert. Ilyenkor az egyik feladat, hogy teret, utat engedjek az indulatnak, a másik pedig, hogy védjem tőle azokat, akiket szeretek vagy akiket szeretnem kellene, beleértve magamat is. Előbbiben segít, ha van bejáratott „levezetési” módszerünk. Például a párnába kiabálás, az intenzív mozgás (vidéken élőknek nagyon ajánlom a fahasogatást) vagy lázas rendrakás igen jó eredménnyel kecsegtet. Utóbbihoz, azaz a védelemhez pedig hasznos, ha egy kicsit „kivonjuk magunkat a forgalomból”, azaz megvárjuk, míg a felhő elvonul, és ismét képesek vagyunk az üdvösség fényében látni a dolgok jelentőségét. Heves vitáknak, válogatott sértéseknek lehetne elejét venni azzal az egyszerű mondattal, hogy „most dühös vagyok, időre van szükségem, hogy megértsem, mi történt közöttünk”.

A harag kezelésében – éppen mivel a lélek mélyen irracionális mozdulásáról van szó – nem igazán vannak segítségünkre az okos érvek és boncolgatások. Gyakran választott zsákutca az „igazam van, tehát joggal haragszom rád” mentsége. Nagyon találó képpel ragadja meg ezt az állapotot a IV–V. században élt Johannes Cassianus szerzetes atya, aki a „jogos haragról” azt tanítja, hogy ha egyszer a lelki szemünk elől egy gerenda eltakarja a napot, akkor az már teljesen mindegy, hogy ólomból, ezüstből vagy aranyból van-e, ugyanúgy elveszi a lélektől a tisztánlátást.

Ha az azonnali impulzus távolodik, a belsőnkben lévő zavar csillapul, a homály pedig derengeni kezd, általában rájövünk, hogy a haragunkért mi vagyunk a felelősek. A kísértő műve, hogy sebezhetőségünk, billenékenységünk nehéz tapasztalatát mások számlájára szeretnénk írni, pedig a harag gyökere valahol mindig önmagunkban keresendő. S talán azt is kijelenthetjük, hogy végső soron önmagunkra haragszunk. A sivatagi szerzetes atyák is ismerték azt a könnyűnek tűnő megoldást, hogy a harag elől az embernek késztetése van magányba menekülni. Kinek ne volna ismerős a „mindenki hagyjon békén!” vagy az „elmennék egy lakatlan szigetre” lélekállapot… De a pusztába vonuló haragos szerzetesek nagyon hamar rájöttek, hogy dühük oda is utánuk megy. Az egyik magányban élő szerzetes atya például, amikor háromszor egymás után felborult a vizeskorsója, földhöz vágva összetörte az edényt, amiben az életadó vizet tárolta. A történtekből tanulva azután inkább visszament a kolostorába, hogy az együttélésből tanuljon türelmet és szelídséget.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!