Pontosan négy hónapi gyaloglással, május 1-jén indult, és augusztus 31-én érkezett meg Santiago de Compostelába Szádeczky-Kardoss Géza. Nem a sportteljesítmény és nem is a Camino legendája vonzotta, egyszerűen csak meghallotta – és némi hezitálás után – elfogadta a hívást. A jezsuitákhoz sok szállal kötődő zenetanár a gyakorlati részletekről és lelki útjáról is mesélt.
Akik régebb óta ismerik, tudják, sok mindenre képes, de hogy egy hirtelen ötlet nyomán és gyakorlatilag felkészülés nélkül induljon neki a Budapesttől Compostelába vezető jó háromezer-ötszáz kilométernek, azt talán senki sem hitte volna. Sőt, egy jó ideig ő maga sem vette komolyan, merthogy az indulásig csaknem egy év telt el – párbeszédben, alkudozásban a Jóistennel.
„…ne feledd, hogy milyen feladattal bíztalak meg téged!”
A meghívást az útra még tavaly nyáron kapta, amikor kollégáival végigjárta a Jakab-út magyarországi szakaszát Tihanytól Bakonybélig. Az utolsó napon magányosan gyalogolt, és ekkor szólította meg a benső hang: „Gyere tovább! Menj végig a háromezer-ötszáz kilométeren! Csak bátran, úgy, ahogy vagy, négynapi cuccal, kis hátizsákkal!” Elsőre őrültségnek és minden szempontból lehetetlennek tűnt számára, de azért továbbment, igaz, csak egy hétvégényit. A lelkiismeret-furdalás viszont ott maradt benne. „Meghívtak, és nem mentem. Vagyis gondolatban mentem tovább: egész sokáig mindennap néztem a térképen, hol járnék” – emlékezik vissza Géza. A rákövetkező vasárnapon Illésnek azok a szavai ütötték szíven, amelyeket a prófétai küldetés elfogadása előtt szüleitől elköszönni vágyó Elizeushoz intézett: „Menj csak, de térj vissza! És ne feledd, hogy milyen feladattal bíztalak meg téged!” (1Kir 19,20).
Álmait továbbszövögetve valamennyire utánaolvasott a Caminóval kapcsolatos tudnivalóknak, majd kapcsolatba lépett két olyan magyar zarándokkal, akik korábban végigjárták az utat Budapesttől Santiagóig, s megbizonyosodott róla, hogy a dolog nem lehetetlen. Végül a Jóisten akaratára bízva magát úgy döntött, idén májusban elindul, de azt már magának sem merte ígérni, hogy végig is megy. „A hivatalos szálláshelyek árait elnézve úgy számoltam, hogy abból, amennyit egy év alatt félre tudok tenni, Svájcig sem jutok el. Úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy amíg ő nyitja nekem a kapukat, én megyek.” A döntés megpecsételéseképp februárban megvette a bevásárlólista első két elemét, a bakancsot és a hátizsákot. Aztán kitört a járvány.
„Úgy értelmeztem, hogy ezek szerint a Jóisten meggondolta magát, és a karanténban, nagyvárosi remeteként fogom azt a lelki utat átelmélkedni, amit zarándokként terveztem megtenni. Az eredetileg kitűzött időpont előtt pár nappal kezdett csak foglalkoztatni a gondolat, miért ne indulhatnék el mégis. Felhívtam a Covid-zöldszámot, ahol azt mondták, hogy nyugodtan menjek csak többnapos egészségügyi sétára. Úgyhogy gyorsan beszéltem a főnökömmel, és egy hét szabadságot kértem. A szomszéd néninek azt mondtam, jövő vasárnap jövök vissza, de ha mégsem, ne aggódjon miattam, mert legkésőbb akkor visszafordulok, ha elérem az Atlanti-óceánt. Szóval hiába halasztottam el egy évvel az indulást, a Jóisten mégis úgy intézte, hogy hirtelen döntés nyomán és szinte pont ugyanolyan felkészületlenül induljak el, mint amikor először hívott meg.”
Vendégfogadás járványos időkben
Az indulás könnyen ment, az első néhány hivatalos szálláshely tárt karokkal fogadta Gézát, mert mindenhol ő volt az idei első vendég. Aztán Pannonhalmától kezdődtek a gondok: az érettségi miatt nem fogadta a zarándokszállás, Győrben csak sokadik próbálkozásra sikerült elvégeztetnie a határátlépéshez elvileg szükséges Covid-tesztet, és nem tudta kideríteni, hogy Ausztriában tényleg érvényben van-e még a vendégfogadásra vonatkozó tiltás. A határhoz közeledve az Úr kegyelmébe ajánlotta magát: ha átjut, megy tovább, ha nem, felül a vonatra, és lelkében megbékélve hazatér. Végül fennakadás nélkül sikerült átmennie Ausztriába, és akkora kő esett le a szívéről, mintha épp disszidált volna. És akkor az első osztrák faluban jött a hideg zuhany: május végéig hivatalosan nem lehetett volna sehol megszállni. Géza már arra gondolt, felhívja bécsi barátait, és aztán tényleg vonatra ül, de végül megkönyörültek rajta, és a faluház klubhelyiségében megalhatott a földön. Ez lett az első ingyen töltött éjszakája, s ekkor még sejtelme sem volt arról, hogy szállásra innentől alig-alig fog költeni.
Másnap felkereste a Bécs környéki zarándokközpont vezetőjét, aki szívélyesen fogadta, és megerősítette, hogy ne adja fel, csak felejtse el a hivatalos zarándokszállásokat, helyette bátran kéredzkedjen be bármelyik plébániára – ha valahol visszautasítanák, majd befogadják a következőn. Így is lett, és Ausztriát plébániáról plébániára zarándokolta végig Géza. „Ez több szempontból kegyelem volt: egyrészt rengeteg éjszakába nyúló, mély beszélgetésben volt részem, másrészt a legtöbb helyen nem engedték, hogy fizessek, sőt olyan is volt, hogy még ők nyomtak a kezembe húsz–ötven eurót, mondván, nekem több szükségem lesz rá. Az osztrák szakaszon több mint háromszáz euró adományt kaptam. Nem gondoltam volna, hogy máig hagyománya van a világban, hogy a zarándokot illik megsegíteni.” Az egyik tiroli plébánián meggyőzték, hogy meg se próbálkozzon Svájcban a megfizethetetlenül drága zarándokszállásokkal, inkább vettek neki egy sátrat. Géza úgy érezte, innentől a bizalmatlanság jeleként cipeli a hátán a másfél kilós „kutyaólt”, mintha csak azt mondaná, nem fog neki szállást adni az Úr.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Szádeczky-Kardoss Géza
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
