Kovács Lehel, a Katona József Színház színésze és Mórocz Adrienn színésznő lassan egy évtizede alkotnak egy párt. Szerelmük gyümölcse két gyönyörű gyermek, akikkel Adrienn jelenleg otthon van. Vajon mit gondolnak a szülővé válásról, új szerepeikről az életben és a színházban? Van-e ideális kor a szülésre egy színésznőnek? Beszélgettünk még a „művésznő” megszólítás visszásságáról, a hírnév erejéről a XXI. században, és arról, hova tűntek a színpadról a műbajuszok.
Nagyon sok színésznő addig halogatja a gyermekvállalást a karrier kedvéért, ameddig csak lehet. Nálad tudatos döntés volt, hogy ilyen fiatalon szülj? És ráadásul egymás után két babát?
Adrienn: Inkább csak egy kósza gondolat volt, ami átfutott az agyamon. Azt éreztem, most már nem bánnám, és nem esnék kétségbe, ha kiderülne, hogy terhes vagyok, de egyáltalán nem volt tudatos döntés. Nem tudom, mikor lett volna gyerekünk, ha aszerint szülök, hogy mikor tudom higgadtan átgondolni, hogy színésznőként eljött a legalkalmasabb pillanat a gyermekvállalásra. Mindig lett volna még egy olyan előadás vagy szerep, amit még érdemes megvárni. Soha nincs olyan pont egy színésznő életében, ami tökéletes időpont lenne. Éppen amikor jött Emma, ment el a spórolt pénzünk az egyik pénzintézet botrányos összeomlásánál, de aztán megoldódott a helyzet. Egy ismerősöm mondta, hogy ahol gyerek jön, ott minden megoldódik, és ez szerintem is nagyon igaz.
Adrienn: Eddig csak fél évre mentem vissza dolgozni, de már a második előadásra kiderült, hogy újra babát várok. Az elején nagyon furcsa volt, mert én a szülést megelőzően soha nem féltem vagy izgultam a színpadra lépés előtt, de most igen. Aggódtam, hogy meg tudom-e csinálni ugyanazokat, amiket előtte könnyedén. Aztán egy pár előadás alatt kiderült, hogy semmi sem változott.
Lehel, a te színészi énedre hogyan hatott az apaság? Hogy érzed magad apaként?
Lehel: Az biztos, hogy minden jó benne. Megtapasztalható a soha meg nem szűnő szeretet és a soha meg nem szűnő aggodalom is. Színészként ide mindig lehet nyúlni, ez egy gazdag kút. Másrészről lazább is az ember, mert tudja, hogy otthon is helyt kell állnia ebben az újabb szerepében. Ha egyik nap elrontasz valamit élő adásban, és a másik nap is játszod azt a darabot, tudod, hogy nyugi, holnap javíthatsz. De onnantól, hogy gyereke lesz az embernek, az a legfontosabb, hogy otthon tudjon javítani. Nálunk csak most fog kezdődni a nevelés korszaka, itt azért már mások a tétek, mint a babázásnál. De egy színészt alapvetően szerintem jó irányba mozdít a gyermekvállalás. Persze az elején nagyon nehéz, amikor csak erre tudsz gondolni, hiszen mi is csak ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más ilyen helyzetben.
Hogy néz ki nálatok a ráhangolódás egy-egy előadás előtt? Mennyire megy nehezen vagy könnyen kiszakadni az otthoni dolgokból? Van valamilyen módszeretek, szertartás, ami segít?
Adrienn: Nálam soha nem volt nagy hangolódás, még a szöveget sem néztem át soha. Bár lehet, hogyha visszamegyek, akkor át fogom. (nevet)
Lehel: Nálam ez nagyon előadás függő. Ha kialakul valamiért egy előadás előtti rituálém, akkor azt tartom a későbbiekben is, amikor azt az előadást játsszuk. Ez jelentheti azt, hogy mindig ugyanazt az ételt eszem előtte vagy ugyanazt iszom. A Terror bemutatója előtt beteg voltam, és nagyon sok kalcium sandozt ittam. Azóta is azt iszom minden Terror előadás előtt, hiába vagyok már egészséges. Talán azért is lehet ezekhez a dolgokhoz ennyire ragaszkodni, mert félünk elengedni azt a módszert, ahogyan az már egyszer sikerült. De néha szeretek ezeken változtatni. Én szövegelmondós vagyok, de olykor nagyon jó nem elmondani a szöveget. Ha azt érzem egy előadásról, ami sokat megy, hogy ideje lenne másképp csinálni, akkor kifejezetten szeretem elhagyni előtte a szöveg átismétlését. Hátha valami váratlan dolog történik ezáltal az előadás közben.
A hétköznapi életeteket mennyire határozza meg, hogy miket játszotok éppen?
Lehel: Én nem vettem észre, hogy hatna a személyiségemre, hogy éppen mit próbálok, mivel foglalkozom napi 4-6-8 órát. Adri viszont egyszer mondta egy bemutatóm megnézése után, hogy most értette meg, hogy az elmúlt pár hétben miért voltam olyan fura. Az egy nagyon dühös szerep volt, amit én nem éreztem, hogy bármennyire is hazahoznék, de ő mégis észrevett valamit ebből itthon. Én azért ezeket le tudom tenni egy-egy próba vagy előadás után, mert ha az ember sokat játszik, márpedig mi sokat játszunk a Katona József Színházban, akkor a munka máshogy nem működik. Ha az ember 24-et játszik egy hónapban, máshogy nem bírja.
Adrienn: Nálam ez inkább a partnertől függ. Amikor Bercsényi Péter kollégámmal játszottam együtt a Bábszínházban, minden alkalommal jobb kedvem lett az előadás után, mert együtt viccesek voltunk, (nevet) és nagyon jól is tudtunk együtt dolgozni. De azért a legtöbbször olyan előadásban játszom, amiben meghalni nem kell, ezért talán ez ilyen szempontból szerencsésebb, mert úgy érzem, nem nagyon van mit letenni, inkább csak az élvezet része marad meg.
Többségében gyerekeknek játszottál az elmúlt években. Milyen érzés nekik játszani?
Adrienn: Rendkívül hálás dolog, mert sokkal őszintébben reagálnak mint a felnőttek.
Mikor nem játszik egy színész? Sok ember fejében az a sztereotípia él, hogy egy színész bármikor tud és akar is “színészkedni” Mit gondoltok erről?
Lehel: Én vicces helyzetekben szoktam színésznek érezni magam néha, de inkább azt látom, hogy ez egy buta tévhit, hiszen aki emberekkel foglalkozik, pontosan látja, hogy az életben is szerepjátszás van mindenféle értelemben.
„az életben való színjátszás elsősorban nem a színészek problémája”
Így játszik a szomszédjával, azt csinálja a feleségével, vannak játszmák, amiben az ember hol ilyen, hol olyan arcát, álarcát használja. Sokszor annak megfelelően mutatjuk magunkat valamilyennek, hogy mit akarunk elérni. De az életben való színjátszás elsősorban nem a színészek problémája, sőt ma már a színpadi színjátszás arra tendál, hogy a színész minél természetesebb legyen, plasztikusan játsszon. Azaz olyan legyen, mint egy ember, akit az utcán vagy egy étteremben látunk. Nem hiszem, hogy ma ez még egy élő probléma lenne, hogy a színész az életben is olyan színészes marad. Ismerek azért olyan kollégát, aki valahogy nagyon színész az életében, de az rettentő nevetséges is egyszerre.
A nézők ezt az “új”, közvetlen színjátszási módot várják el?
Lehel: A nézők bonyolultak. Nem hiszem, hogy ez a folyamat tőlük indult volna, inkább a szakmától.
Miért bonyolultak a nézők?
Lehel: Ha azt nézem, hogy ma milyen színvonalú előadás telik meg milyen magas jegyárakon, akkor bonyolultnak érzem azt a problémakört, hogy mit szeretnek nézni az emberek, és azt is, vajon jut-e pénzük színházra. Egyes színházakba buszokkal jönnek az emberek vidékről, és nem kevés pénzt fizetnek azokért a nem túl színvonalas előadásokért.
Egy nagy siker után nem furcsa másnap reggel boltba menni parizerért? Hol vannak már azok az idők, amikor a művészek megkülönböztetett tagjai voltak a társadalomnak…
Lehel: Én nem az a kategóriájú színész vagyok, akit mindenütt felismernek, inkább az, akiről azt hiszik, hogy együtt jártak vele gimibe. (nevetünk) Tudják, hogy ismernek valahonnan, de hogy honnan? … Az Aranyéletből vagy a Munkaügyekből azért akadnak mostanában, akik odajönnek az utcán, színházból kevesen ismernek. Bár pont, amikor elkezdtem szidni, hogy mennyire nem járnak színházba az emberek, kiderült, hogy a szomszédom éppen onnan ismer.
Adrienn: Meg az orvosunk asszisztense is…
És ettől, hogy ma már egy színész szereti megőrizni a civilségét, és nincsenek köztünk a hétköznapokban is a magassarkús, rúzsos dívák, legalábbis nem a színészek, művészek között találhatóak meg, ettől könnyebb színésznek lenni vagy valójában nehezebb?
Adrienn: Én zavarba is jövök mindig, amikor bemegyek a színházba és a portás úgy köszön, hogy “Jó reggelt, Művésznő!”. Ekkor én éppen egy Boribon és Annipannit megyek be játszani. Nem őt akarom megsérteni ezzel, hiszen ez nagyon kedves gesztus, csak én nem érzem magam “művésznőnek”.Lehel: Bár lehet, hogy egy ilyen országban néha jól jönne ez a fajta hozzáállás az emberek részéről… Lehet, hogy a gyerek könnyebben bekerülne a bölcsibe. Ez az egész még persze változhat, de egyelőre jó így békében élni.
Egymást mennyire tudjátok segíteni a színészetben?
Lehel: Most, hogy Adrinak lett egy kis ideje, a második gyerekünk születése előtt többször el tudott jönni színházba és meg tudta nézni azokat az előadásokat, amiket az elmúlt két évben próbáltam. Jól szólt hozzájuk nagyon. Azt éreztem, hogy sokkal jobban rálát most, hogy nincs benne, és sokkal bátrabban formál véleményt is.Adrienn: Igen, most más így nézni, hogy nem érint a dolog annyira. Nincs bennem vágy vagy féltékenység. Szerintem, ha megint benne leszek a színházi világ körforgásában, akkor majd újra nézni fogom, hogy a másik milyen és én miért nem vagyok olyan, és mit kellene ahhoz tennem, hogy az összejöjjön, ami neki olyan könnyen összejött.
Amikor még benne voltam ebben a mókuskerékben, és éppen át kellett adnom a szerepeimet a terhesség miatt, megpusztultam és azt éreztem, én nem bírom ezeket átadni másnak. Most itthonról már úgy érzem, így a kis nyugodt világunkban töltve a hétköznapokat, hogy felőlem bárki csinálhatja, nem is érdekel.
Miben volt a legjobb látni egymást színpadon? Melyik a kedvenc szerepetek a másiktól?
Lehel: Nekem a Centrál Színházban nagy élmény volt a Bozsik Yvette előadásaiban látni őt. De lehet pontosabb, ha azt mondom, hogy nekem jól esik, amikor Adri énekel, mert azt érzem, hogy olyankor ő jobban a helyén van, és halad előre. A Chicago című musical azért volt nagyon fontos, mert ott azt éreztem, hogy olyan nagy színészek mellett is – mint Stohl András vagy Kulka János – nagyon jónak tudom látni, mert jól is működött benne nagyon.Adrienn: Nekem ő mindenben tetszett eddig. Szerintem Lehel, mióta gyereke van, nyugodtabb színész lett, de általában a férfiaknak ez jót is szokott tenni.
A színésznőknek nem?
Lehel: A nőknek veszélyesebb, mert az egész irodalom úgy épül fel, hogy sokáig kislányt és hercegnőt kell játszania egy nőnek, aztán meg idősebb női szerepekkel van tele a paletta, de a kettő között elég sok lehet az üresjárat. És akkor jön a félelem, hogy mit fogok tudni játszani, ha az egyik szerepkörből már kiesek, de a másiknál még éppen nem tartok, mert nem is tarthatok. A férfiaknál vannak fiú, kamaszszerepek, férfiszerepek, és még férfibb szerepek, tehát a nőknek hálátlanabb helyzetük van.
Az álarcról mi jut eszébe egy 21. századi színésznek? Valaha ez a színészet nélkülözhetetlen kelléke volt.
Lehel: Sokáig őrizgettem egy színházi maszkot, mert olyan mitikusnak hatnak ezek a dolgok. Köt hozzájuk az ember valamit, de mint jelkép vagy filozófiai gondolat az álarc ma is érvényes, és ezen érdemes elgondolkodni. De a színházban manapság már nem igazán van szerepe még átvitt értelemben sem, mert a színház most arra ad, hogy belülről önmagadat használva játssz el egy szerepet, és ne ilyen külsőséges dolgokhoz ragaszkodva, műbajusszal legyél Hamlet.