Álarcról nem esik szó a Bibliában, Isten arcáról viszont nagyon fontos dolgokat mond a Szentírás. A legismertebb szöveg a Kivonulás könyvének egyik fejezetében található. A Sinai hegyen Mózes e kéréssel fordul Istenhez: „Mutasd meg dicsőségedet.”
Az Úr így válaszol: „Neked megmutatom egész jóságomat, és kimondom előtted az Úr nevét, mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik. Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. De, íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára! Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod!” (Kiv 33,18–23).
Isten arcát látni életveszélyes
Így kiált Gedeon, akinek megjelent Isten: „Jaj nekem, Uram Isten, mert színről színre (szó szerint fordítva: „arctól arcra”) láttam az Úr angyalát. (Az „Úr angyala” kifejezés a Biblia szóhasználata szerint itt magát Istent jelenti.) Ám az Úr azt mondta neki: „Béke veled! Ne félj, nem halsz meg” (Bír 6,22–23). A Jákob Istennel vívott harcát elbeszélő titokzatos jelenetben ugyanilyen megdöbbenés mutatkozik meg. A harc végén Jákob ezt mondja: „Színről színre (szó szerint fordítva ezúttal is „arctól arcra”) láttam itt Istent, mégis megmenekült az életem” (Ter 32,30). Ezért nevezi el Jákob ezt a helyet Penuelnek, vagyis „Isten arcának”. Ebből megértjük, hogy egészen rendkívüli kegyelem volt, hogy Mózes „szemtől szemben” beszélhetett Istennel, „úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni” (Kiv 33,10–11; vö. MTörv 5,4). A Mózes öt könyvét lezáró mondat ki is jelenti, hogy „olyan próféta nem támadt többé Izraelben, akit az Úr színről színre ismert volna” (MTörv 34,10). A többi próféta hallotta ugyan Isten szavát, de nem adatott meg nekik, hogy lássák Isten arcát.
Isten arcának keresése, elfordulása, ragyogása
A Szentírás gyakran buzdítja az izraelitákat, hogy keressék Isten arcát: „Keressétek az Urat és erejét, keressétek az arcát szüntelenül” (1Krón 16,11; Zsolt 105,4). „Ha népem megtér s könyörög hozzám, s keresi arcomat, megbocsátom bűneit” (2Krón 7,14). „Rólad mondja a szívem: a te arcodat keresem, Uram!” (Zsolt 27,8).
A zsoltárokban is többször elhangzik a kérés: „Ne fordítsd el tőlem arcodat, ne fordulj el haragodban szolgádtól” (Zsolt 27,9; 69,18; 102,3). Megszólal a panasz is: „Miért fordítod el arcodat, s felejted el ínségünket?” (Zsolt 44,25). „Miért taszítasz el engem, Uram, miért rejted el tőlem arcodat?” (Zsolt 88,15; 13,1). A próféták is így panaszkodnak: „Elrejtetted előlünk arcodat, és bűneink hatalmába adtál minket” (Iz 64,6). Isten irgalmas bocsánatáért pedig így könyörög a zsoltár: „Fordítsd el bűneimtől arcodat, töröld el minden gonoszságom!” (Zsolt 51,11). Erre a kérésre válaszolva így szól Isten: „S arcomat nem rejtem el többé előlük, mert kiöntöm lelkemet Izrael egész házára” (Ez 39,29; vö. Zsolt 22,25).
Isten arcát fényforrásként írja le a Biblia: „Ragyogtasd ránk jelként arcod fényességét!” (Zsolt 4,7). „Ragyogtasd fel szolgád fölött arcodat, szabadíts meg irgalmasságodban” (Zsolt 31,37; vö. 44,4; 67,2; 80,4.8). „Boldog az a nép, amely tud ünnepelni. Az ilyenek arcod világosságánál járnak, Uram” (Zsolt 86,16).
Feltűnő, hogy az izraeliták kérik ugyan, hogy Isten arca ragyogtassa rájuk fényességét, azt azonban nem merik kérni, hogy megláthassák Isten arcát. Úgy gondolták, hogy Isten arcát látni csak a legmagasabb rendű angyalok kiváltsága. Ezeket az angyalokat nevezték „az arc angyalainak”, és róluk mondja Jézus: „Ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van” (Mt 1,10).
Istenlátomások
A nagy próféták közül Izajás és Ezekiel a meghívásuknál történt látomások során látták ugyan a magas trónján ülő Urat (Iz 6,1), illetve láttak egy királyi székhez hasonló valami fölött „emberi alakhoz hasonló valamit” (Ez 1,26), de Isten arcának látásáról nem beszélnek.
Ezzel kapcsolatos a tízparancsolatban foglalt különleges parancs is, amely így szól: „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen” (Kiv 20,4). Nemcsak az egy igaz Istenen kívüli hamis „istenekről” tilos képet készíteni, hanem, amint az aranyborjúról szóló történet (Kiv 32,1–35) mutatja, Izrael Istenét sem szabad ábrázolni, még szimbolikus szoborral sem.
Csak az apokaliptikus irodalom hatására született művekben találunk olyan részleteket, amelyek konkrétabban merik leírni Isten alakját. Ezek közé tartozik Dániel könyve, amely a héber Bibliában (a görög Septuaginta fordítástól és a latin Vulgata fordítástól eltérően) nem az Ószövetség második részét képező „prófétai könyvek”, hanem a harmadik rész, vagyis az „Írások” közé van besorolva. Ebben olvasható a következő leírás: „Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú” (Dán 7,9). Isten arcának leírására azonban Dániel könyve sem vállalkozik.
Isten arcának megismerése Jézusban
Ha mindezeket figyelembe vesszük, megütközést kelt Fülöp apostol, aki János evangéliuma szerint ezt kéri Jézustól az utolsó vacsorán: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk” (Jn 14,8). Talán nem véletlen, hogy a görög eredetű nevet viselő Fülöp fordul ilyen kéréssel Jézushoz. A görögök vallásaiban ugyanis az istenségek ábrázolása természetes dolog volt.
Jézus válasza nem kevésbé meglepő: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem” (Jn 14, 9.11).
Ezzel a jézusi szóval az Isten arcát kereső ember alapvető vágyakozása egészen új irányt kapott. Isten Fiának megtestesülése által a transzcendens Isten immanenssé tette magát: e világi életünk során egy emberi arcban, Jézus arcában láthatjuk meg Isten arcát.
Mindezen felbátorodva meri Szent Pál megvallani hallatlan reményét: „A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek. Amikor eljön a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre (szó szerint fordítva: „arctól arcra”; 1Kor 13,8–12) „Mindnyájan életre fognak kelni. Aztán jön a vég, amikor majd Krisztus átadja az uralmat az Istennek s Atyjának. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben (vagy: „mindenkiben”; 1Kor 15,22–28).
Az egyházatyák figyelmeztetése: kerüljük az antropomorfizmust
A félreértések elkerülése végett még meg kell jegyezni, hogy amikor a Biblia Isten arcáról, kezéről, leheletéről stb. beszél, ezeket az antropomorf kifejezéseket az egyházatyák egybehangzó magyarázata szerint „Istenhez méltóan” kell értelmezni. Istennek ugyanis nincs anyagi teste, az ő valósága minden korlátozást felülmúló és kizáró transzcendens lét, amelyről csak analogikus fogalmakkal tudunk dadogva beszélni. Mindezek a bibliai képek és kifejezések azonban olyan igazságokat sejtetnek meg, amelyeket minden ember „titkon érző lelke ohajtva sejt”, bár beléjük nem tekinthet (Berzsenyi).