A beszédtől a hallgatás felé

A Bánságban református lelkész, ötvenéves korában többek közt Visky András elismerő szavai indították el az irodalmi nyilvánosság felé. Ősztől kezünkbe vehetjük első itthon kiadott elbe­széléskötetét, mely az ember drámai mélységeibe és költői magasságaiba kalauzol.

– Most megjelent könyvét (Inkább az enyém, Jelenkor) a fülszövegben Visky András „lelkésznőregény­ként” kategorizálja. A lelkésznő ka­raktere sokszor éppen női mivoltá­ban kitettként jelenik meg benne, akit sok megkülönböztetés ér ezért. Ez saját tapasztalat?

– Persze, saját tapasztalatok. A szö­vegeimben az is megjelenik, hogy ez a közösség bizony kisebbségben él egy ortodox többség között. Egy or­todox hívő számára pedig a reformá­tusság is idegen, a női lelkész jelen­sége még inkább. A román nyelvű és ortodox testvérek általában kétféle­képpen viszonyulnak hozzám. Vagy teljes elutasítással, vagy pedig egyfaj­ta rácsodálkozással: milyen finom­ság van benne, milyen empatikusak a szolgálatai, hát mégiscsak nő. Szere­tik a prédikációim személyes jellegét, a protestáns istentiszteletek hangula­tát, amely nagyon különbözik az álta­luk megszokott liturgikus egyházétól. A Biblia és a bibliamagyarázat köz­ponti elhelyezkedése megérinti őket, számukra ez különleges és szokatlan, a bevonódásunk a bibliamagyarázat által, legalábbis ennek a lehetősége. Elsősorban a temetésekről beszélek, ugyanis ezek a szolgálatok mindig kétnyelvűek a közösségemben. Az általam leírt helyzetek fiktívek, még­is igazak. Sok esetben szándékosan túlzok, elviszem a szituációt a hatá­rig, ameddig csak lehetséges, a pon­tig, amely még nem kontraproduktív, de már rendesen beleszédülhetünk. Ilyen élesen tudok valami érvényeset mondani. A nyelvem sem hagyomá­nyos prózai nyelv, de a Biblia nyel­ve sem az, pláne a prófétai könyvek, ezek teljesen kizökkentenek a nyu­galmunkból, mégis tudjuk követni az állapotokat és üzeneteket.

Fotók: Vörös Szabolcs

– Amikor közösségének a tagjai találkoznak a könyvével, ők is fikci­óként olvassák, vagy előfordul, hogy önre vonatkoztatják?

– A gyülekezetem vezetősége úgy alakult – nem függetlenül attól, hogy én női lelkész vagyok –, hogy a pres­bitérium fele nő. És érdekes módon ők a legkíváncsibbak, nemcsak az én írásaimra, de úgy általában a szellemi termékekre. Többen megvásárolták már a kötetemet, többen már olvas­sák is. Vannak kérdéseik is, és nem­egyszer zavarban vannak, de elfogad­ják, hogy ennek a prózának a nyelve nem a prédikáció nyelve. Ez is én va­gyok, de egész más módon.

Ha kinyitjuk Habakuk vagy Jóel könyvét, hogy egy nagyon apokalip­tikus prófétát mondjak, azt érzékel­jük, hogy miközben élet-halál kérdé­sekről, egyszóval komoly dolgokról beszélnek és írnak, szinte agyament figurák. Nem engedik el a fülük mel­lett Isten szavait, ezért különböznek tőlünk. Olyan nyelven fogalmazzák meg a problémákat, az Istenhez tar­tozásukat és ennek a kínjait is, akár az Istentől való eltávolodást, hogy mind­ez egy olyan ember számára, aki in­kább a tájba simulást szereti, magya­rázat nélkül alig követhető.

– Tájba simulást?

– Hogy keresztény vagyok, de azért mindenkinek meg akarok felelni, egy­háznak is, világnak is, és folyamato­san kísérletet teszek nemcsak a kettő egymáshoz közelítésére, de az ellent­mondások letagadására is. Azokról a szinte természetesnek tűnő komp­romisszumokról beszélek, amelyeket mindannyian megkötünk, miközben azon agyalunk, hogy most ebben az élethelyzetben keresztény emberként nem így kellett volna viselkedni, nem ezt kellett volna mondani, na de hát nem ezt csinálja más is, és különben is, ott vannak a gyerekeim, a felada­taim és így tovább. Ezek a próféták viszont nem kötnek kompromis­szumot. És ezt tárják az emberek elé, megmutatják ezt az utat. Úgy érzem, a szövegeim ehhez a radikalitáshoz közelítenek.

– Az is kompromisszum, ahogy a testi valóságot próbáljuk kihagy­ni a vallásosságból, vagy legalábbis nehezen tudunk mit kezdeni vele. Azzal, hogy a könyve erősen megjeleníti a testiséget, mintha ezzel is szembefordulna.

– Ez is fontos nekem. De valójában ez a testi jelenlét magától értetődő kellene hogy legyen. Tulajdonkép­pen két végletes állásfoglalás jellem­ző a református közösségekre. Az egyik véglet szerint kizárólag az em­ber lelke képes Istenhez kapcsolód­ni, a test mindenestől bűnös. Ebből a felfogásból egyenesen következhet az élet kettéválasztása vasárnapi és hétköznapi életre. Vasárnap elme­gyek a misére vagy istentiszteletre, ott történik valami, aztán kijövök, és élem tovább a hétköznapi életemet, testben. De következhet egy állan­dó, feloldhatatlan bűntudat is ebből: egységben szeretném élni az élete­met, és Istennek tetszően, miközben nem haladhatok, fejlődhetek, hiszen a test eleve nevelhetetlen. A másik felfogás szerint test és lélek összetar­tozik, a kettőnek egységben kell hívő életet élnie, és ez eddig rendben is volna, de ebből a mondatból szin­tén könnyen következik a test torzí­tása, hisz a testnek eszerint tökéletes­nek kell lennie – vagyis váljon szinte lélekké. Nem anyagként gondolunk rá, amely szenved, amelynek kiter­jedése, kívánságai vannak. A prob­lémákat elhallgatjuk, tabusítjuk, és ezáltal az életünkben kis aknákon lépkedünk.

– Isten is nagyon markánsan je­lenik meg a kötetben, emberközeli módon, elfogadva a testi dimenziót, például A kántor lánya című szöveg­ben. Ilyennek érzékeli ön is?

– Ott egy angyalszerű karak­ter áll a középpontban, aki egészen védtelen, mert teljes mértékben azt mondja és csinálja, amit gondol. Az, hogy Isten nagyon-nagyon hétköz­napi, akár furcsa határhelyzetekben is megnyilvánul, szerintem minden hívő ember tapasztalata. Alapvetően keresztény tapasztalat, nem? Hogy nem csak vasárnap van szükségünk rá, és nem csak a szószékről beszél hozzánk. A testünket is felkanalazza nemegyszer.

– Ez az első kötet, amely a magyar közönség számára szélesebb kör­ben megismerhetővé teszi íróként. Jelent-e ez valami új irányt az írói vagy akár a lelkészi pályáján?

– A lelkészi szolgálatomban nem hinném. Nem is szeretném. Íróként viszont remélem. Eleve azt érzem, hogy ezzel a kötettel válok íróvá. És ez azon is múlik, hogy miként nézek magamra. Sajnos mindig olyan em­ber voltam, akinek százszor el kellett mondani, ha valami tényleg jó abból, amit csinál, hogy végre elhiggye. Ez­zel a kötettel érzem azt, hogy talán el tudok számolni valamit abból a talen­tumból, amit a születésemkor kap­tam. Ha ilyen későn is, de mégiscsak megtörtént, és ezáltal megkaptam a lehetőséget, hogy íróként elindul­jak. Ez nagy ajándék. Nagyon várom az olvasói visszajelzéseket.

– Van már következő könyv, amin dolgozik?

– Egy regényen dolgozom nagyon régóta, még a csodaszerű írói elin­dulásom előtt kezdtem el. Nagy­mamaregény, Kibéd-regény, Bethá­nia-regény, szórványregény. Mindez egyszerre. Nehezen alakul, az elága­zások csak sokasodnak benne, és azt tapasztalom, hogy minél többet olva­sok az 1938 és 1945 közötti korszak­ról, és minél több konkrét történetre bukkanok, annál több fiktív tér nyílik meg előttem. Folyamatosan változik a szöveg. Az én drága nagymamám férje meghalt a Don-kanyarban, el­tűntté nyilvánították, így édesanyám apa nélkül nőtt fel, egy konzervatív, bethánista közösségben. Ezt szeret­ném megírni.

– Ez a történetszál a mostani kö­tetében is megjelenik egyfajta női genealógia részként. A női elődök a lelkészi hivatásában is fontosak, a dédnagymamáját és Antalné Já­rosi Margit lelkésznőt szokta emlí­teni. Mi volt meghatározó az ő pél­dájukban?

– Mindenekelőtt talán az önazo­nosságuk. A dédmamámat nem is­mertem, de édesanyám mintha az ő újratestesülése lenne, legalábbis an­nak alapján, ahogy ő emlékszik rá, és mesél róla. Egy borzasztóan szegény környezetben, a két világháború kö­zött és a második világháború idején is hihetetlenül önazonosan volt ke­resztény. A Bethánia közösségbe tar­tozott, annak egyik kulcsembere volt. Ez egy intenzíven befelé, ugyanakkor ezzel egy időben másokra is figyelő, szolgáló közösség volt, árvákat vet­tek gondozásba, támogatták a szász­városi árvaházat a harmincas évek­ben, a református kórház építését, a helyi szegény gyermekeknek füze­teket vásároltak. Egy olyan korban, amikor nagy volt a nyomorúság, kö­zösségi szinten is. A református egy­ház minden tulajdonát elveszítette, egyedül a hívekre támaszkodhatott. A közösséghez tartozó nők fantasz­tikusan felvették a kesztyűt, köztük az én dédanyám is. Az áldozatválla­lás megerősítette és hitvallóbbá tette a közösséget.

Járosi Margit néni pedig a Ceauşes­cu-korszakban, egy nagyon sötét vi­lágban volt lelkésznő, ráadásul az ötvenes években végezte a teológiai tanulmányait. Én a nyolcvanas évek­ben ismertem meg, amikor az volt a tökéletes lelkész, aki vegetált. Min­den mondatra oda kellett figyelni, ezt már gyermekként megtanultuk a szü­leinktől, hogy mit mondunk és mit gondolunk, mert az is kiül az ártatlan ábrázatunkra. Margit néni a lelkében mégis kiharcolta a szabadságot. Vagy megharcolta. Az édesapját, Járosi An­dort, aki teológiai professzorként zsi­dó embereket mentett Kolozsváron, elhurcolták és megölték az oroszok. A férjét pedig letartóztatták 56-ban, hat évet ült, miközben Margit néni az édesanyjával és két gyermekükkel nyomorgott. Ráadásul nem kívánt munkaerő volt a református egyház­ban, evangélikus teológiát végzett, de református lelkészhez ment férjhez, és áttért a református hitre, ugyanakkor nő volt, és ez utóbbi jelentette a ko­molyabb nehézséget. Szórványban volt segédlelkész, a legnehezebb gyülekezeteket kapta, de szinte derűvel mesélt ezekről az évekről is. Élvezet volt hallgatni, mennyi szép dolog tör­tént vele, aztán otthon esett le a tan­tusz, hogy hoppá, de miket is mesélt, téli gyaloglások, házi istentiszteletek, és szórványban, magyarul nem tudó emberek között?! Rajta is az önazo­nosságot éreztem, de persze ezt utólag okoskodom ki, mert akkor, tizenéve­sen csak azt tudtam, hogy nem min­dennapi asszony, sugárzik, és jó a kö­zelében lenni.

– Biztatta önt a lelkészi pályára?

– A gyülekezetben Margit néni volt a lelkigondozónk, a problémák­kal, örömökkel hozzá fordultunk, és nagyon örültünk, amikor ő tartotta a bibliaórát meg az ifit. De a fonto­sabb döntéseknél háttérbe húzódott, inkább Sándor bácsi, a férje hozta meg ezeket. Utólag úgy érzem, túlsá­gosan érzékenynek ítéltek engem eh­hez a pályához. Ráadásul ehhez való­ban elhívás szükséges, és ez a felfelé és befelé figyelésről szól. Ezekben a dön­tésekben nehezen szólalhat meg egy harmadik személy.

– A képzés felkészítette azokra a kihívásokra, amelyekkel egy szór­ványban élő gyülekezet vezetése jár?

Úgy általában elmondható, hogy konkrét, gyakorlati dolgokra nem ké­szítettek fel. Arra, hogy milyen egy et­nikai vagy vallási szórvány, és milyen egy olyan gyülekezetben szolgálni, ahol például probléma az, hogy női lelkész vagy. A könyvelést, az admi­nisztrációs munkát egyáltalán nem oktatták, fogalmunk sem volt ezek­ről a kérdésekről, miközben nem fel­tétlenül segédlelkészként kerültünk ki az első gyülekezetünkbe, egy princi­pális mellé, aki mellett megtanulhat­tuk volna ezeket a dolgokat, hanem egyből önálló lelkészként szolgál­tunk. Óriási volt a lelkészhiány, a ve­zetőségnek nem volt mozgástere. De ezzel együtt állítom, hogy ilyen fia­talon nem szabad egy lelkészt önálló­an gyülekezetbe helyezni. A képzés­re viszatérve: az elméleti ismereteket megkaptuk, és utóvégre egy teológiai intézménynek ez a fontosabb felada­ta. Az elméleti vagy teológiai tudás, amellyel az első gyülekezetembe kike­rültem, számomra csak arra volt elég, hogy elhiggyék, valóban lelkész va­gyok, viszont a gyülekezet elsősorban a gyakorlati ügyek intézését várta tő­lem. Tetőfedés, kerítésjavítás, az egy­házfenntartói járulék megállapítása. Huszonnégy éves voltam, és azelőtt egy napig sem tartózkodtam a spi­ritualitást ilyen mértékben nélkü­löző közösségben, ráadásul férfi lel­készt vártak. Utólag már meg tudom érteni őket: mindig olyan lelkészeik voltak, akik mezőgazdasággal foglal­koztak, ugyanúgy szántottak, vetet­tek, mint ők, s inkább a lelkipásztor kezdett hasonlítani a gyülekezetre, és nem fordítva.

– Hogyan találta meg a helyét eb­ben?

– Nem találtam meg. Rosszul érez­tem magam amiatt is, hogy fiatalként hogy is tudnék tanácsot adni egy idős embernek bizonyos helyzetekben. Másrészt belterjes világból érkeztem, és nem voltam kész arra, hogy kilép­jek belőle. Nem csak a gyülekezet sara volt, hogy nem találtunk egymás­ra. Azóta rengeteget változtam, sok hangsúlyeltolódást éltem meg. Na­gyon nehéz helyzetekbe kerültem, és mindezek közelebb vittek az embe­rekhez. Mintha a beszédtől a hallga­tás felé tolódtam volna el, folyama­tosan és egyre inkább. A dolgomat, a feladataimat máshol látom már. És ha belegondolok, a mostani gyüleke­zetem, ahol már húsz éve szolgálok, semmivel sem kevésbé problémás, mint az a régi.

– Újmosnicán, az említett ro­mán ortodox többségű községben. Itt a vallási közösségépítésen túl az etnikaira is figyelnie kell? Az a ta­pasztalatom, hogy a kisebbségben élő közösségekben gyakran össze­fonódik a kettő.

– A kisebbségi létben ezek való­ban összeérnek, és sok esetben szét­választhatatlanok is. Amikor olyan mértékű kisebbségben él egy csoport, hogy eljelentéktelenedik a többség szempontjából, mint például a mold­vai csángók, a vallás marad meg utol­só fogódzóként, a nemzeti öntudat és a nyelv hamarább eltűnik. Persze nem mondhatom, hogy az én gyüle­kezetemben nem fontos a magyarság megélése, mindenesetre egyre nehe­zebb. Amikor egy vegyes házasság­ban felvetődik a magyar református fél identitása, akkor inkább a refor­mátusság kerül előtérbe, aminek én örülök is. Viszont a kettő valóban nehezen szétszálazható ilyen közös­ségekben. Ha valaki református, és fontos számára a hite, akkor auto­matikusan bevonzódik egy többnyi­re magyar református gyülekezetbe, hiszen a hitoktatás, a konfirmáció­ra való felkészítés is magyarul zajlik. De igyekszem arra is figyelni, hogy azok se érezzék kirekesztve magukat, akiknek hiányos a magyar nyelvtu­dásuk, velük románul foglalkozom. Gyakoriak a kétnyelvű istentisztele­tek, a temetések minden alkalommal, a keresztelők és a házasságkötések is egyre gyakrabban románul és magya­rul zajlanak.

Amikor a férjemmel, aki Temes­váron lelkész, megérkeztünk ide, a Bánságba, mindkettőnknek nehéz volt azonosulnia az itteni magyarok­kal. Tömb magyar vidékről szárma­zunk mindketten, magától értetődő volt a magyar nyelv és kultúra. Az ele­jén nagyon nagy hangsúlyt fektettem arra, például családlátogatások során, hogy a vegyes házasságokban próbál­jam erősíteni a magyar vonalat, ami­kor a gyermeket iskolába kellett adni, a magyar tannyelvű iskola mellett ér­veltem, magyar nyelvkurzust tartot­tam gyermekeknek és fiataloknak. Mostanra elfogadtam ezt a speciális helyzetet, amelyben él a gyülekeze­tem, és megértettem, hogy az én dol­gom elsősorban a misszió. Próbálok segíteni, például lehetőségeket terem­teni a kétnyelvűségre, vonzóvá tenni az alkalmainkat, de mindig a hit a hí­vószó. Jobban ráhangolódom az ér­zékenységekre, a vegyes házasságban élők problémáira. Elfogadóbb lettem.