Az olimpia után a jótékony célra fordított pénzjutalma miatt emlegették a hírekben. Mi nem csak a nemes gesztusa hátteréről kérdeztük a fiatal sportolót: beszélt a család iránti szeretetéről, arról, hogy mi mindent köszönhet az édesapjának, mit gondol a hitéről és a birkózószőnyegen felvett személyiségről, mi ér többet még a bajnoki címeknél is, és hogy megeheti-e büntetlenül a karácsonyi töltött káposztát.
– Az Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör Labdarúgó Egyesület önálló birkózószakosztályának sportkomplexumában vagyunk. Ahogy bejöttünk, lelkes fogadtatást tapasztaltam: odajöttek hozzád a kicsik, nyújtották a kezüket.
– Nem csak most van ez így. A tisztelettudás, a köszönés nálunk mindig nagyon fontos. Én is tudtam ezt már kisgyerekként is. Ha ez nincs, akkor akár jó birkózó is lehet a gyerek, a munkánk nem teljes, valamit rosszul csináltunk. Úgyhogy azt szoktuk mondani, hogy birkózókat akarunk nevelni, de elsősorban jó embereket. Én is itt töltöttem a gyermekkorom nagy részét, de most már a válogatottban edzek. Reméljük, a jövő bajnokait itt neveljük ki.
Fotók: Merényi Zita
– De neked több kötődésed is van ehhez az épülethez, mint egy átlagos birkózónak, aki itt edz.
– Igen, a sportcsarnok melletti általános iskolába jártam. Olyan, mintha hatéves korom óta itt élnék. Nyilván benne van az is, hogy édesapám építtette ezt a csarnokot 2011-ben. Valóban van egy családi vagy talán annál is mélyebb kötődésem ehhez a helyhez.
– Hamar a hírek középpontjába kerültél, amikor kiderült, hogy tizenhatmillió forintra kerekítve jótékony célokra szánod az olimpiai szereplésedért kapott pénzjutalmat.
– Pedig egyáltalán nem ezért csináltam. Olyan korban élünk, amikor azzal lehet bekerülni a hírekbe, ha minél hülyébb vagy. Én a jósággal akartam példát mutatni, ennyi. Nem lettem volna se több, se kevesebb ezzel a pénzösszeggel, mert tényleg megvan mindenem, úgy élem az életemet, ahogy szeretném, és azt csinálom, amit szeretek, és ebből hál’ Istennek meg is tudok élni. Meg szerencsére jó a családi hátterem is, biztonságban érezhetem magam. Persze voltak, akik azt mondták, hogy majd megbánod, de nem így lett.
Losonczi Dávid olimpiai ötödik helyezett és világbajnok birkózó 2000-ben született Budapesten. Édesapja, Losonczi Ottó alapította újra 2006-ban az ESMTK birkózószakosztályát, ahol mindhárom Losonczi fiú elsajátította a sportág alapjait. A család évek óta bőkezűen támogatja Pesterzsébetet, többek között a helyi templomok felújítását, egy fitt park létrehozását és a helyi nyugdíjasokat, illetve azt, hogy felépült a sportcsarnok, ahol az ESMTK birkózói edzenek. Társadalmi felelősségvállalásáért Losonczi Ottó 1997-ben megkapta a Pesterzsébet díszpolgára címet.
– Azt is emlegették ezzel kapcsolatban rólad, hogy szerencsére nem szálltál el a sikereidtől.
– Engem úgy neveltek, hogy ne higgyem el magamról, hogy akkor én most „lettem valaki”. Amikor nyertem az utánpótlás érmeket, amikor világbajnok lettem, amikor kint voltam az Eb-n, az olimpián, nem azt éreztem, hogy „na, akkor megvagyok”, hanem hogy még több melót kell belerakni. Apa se jött hozzám oda soha, hogy „jaj, kisfiam, te vagy itt a legjobb birkózó”, pont ellenkezőleg, inkább vissza akart fogni. Nem engedte, hogy elszálljak. Én pedig hálás vagyok neki, nélküle száz százalék, hogy nem itt tartanék, semmilyen szempontból sem. Ő a semmiből építette fel magát, miután tizennégy éves korára elvesztette a szüleit. Sokan irigylik tőle, amije van, de azt mondanám nekik, hogy csak egy napját csinálják utána.
– Édesapáddal rendkívüli a kapcsolatod.
– Igen, tizennégy éves koromig ő volt az edzőm is. Sokan ezt úgy képzelik, biztos megsajnált, és azt mondta, „kisfiam, ma nem kell annyit edzeni”, de ez közel sem volt így, nagyon keményen fogott. Ennek köszönhető, hogy utánpótlás birkózóként öt évig veretlen tudtam maradni, amit, ha jól tudom, azóta se tudott más elérni.
– Nem érzed néha nagy tehernek is, hogy édesapád ennyi mindent követelt tőled? – Azt mondom, nélküle tényleg nem sikerült volna. S amit itt látunk, az is mind neki köszönhető. Nagyon nagy hatással volt és van az életemre, olyan módon, amit egyszerűen nem lehet elmondani. Néha nyilván teher volt, hogy mindig mellettem van, hisz így az edzésben és a tanulásban is nagyon komoly elvárások voltak felém, végig négyes-ötös tanulónak kellett lennem, de utólag ezekért is nagyon hálás vagyok.
– A Nemzeti Közszolgálati Egyetem is így jött be a képbe?
– Igen. Nyilván rendes az egyetem meg a tanárok, egyéni tanrendem van, nem kell bejárnom az órákra, de azért a zárthelyiken, vizsgákon természetesen számonkérnek, és a könyvek nem olvassák el magukat. De mindenki nagyon segítőkész.
– Nagyon fontos számodra a családod, ezért különösen nehéz lehetett, hogy a bátyád balesetet szenvedett az olimpia előtt.
– Hihetetlenül csalódott voltam, amikor az olimpián csak ötödik lettem, most is bennem van, hogy nem ezért mentem ki, de így utólag sokszor belegondolok: ha a baleset után elém raknak egy papírt, hogy ezért cserébe a testvérem felgyógyul, és kint szurkol nekem, akkor aláírom. Nagyon nehéz önmérsékletet tartani, mert ahogy egyre több dolgot érünk el, egyre több dolgunk van, még többet akarunk… Értékelni kell azt, amink van, és néha kicsit meg kell állni, körül kell nézni, s realizálni, hogy egészséges vagyok, és a családom is az. És nincs az a világbajnoki vagy olimpiai cím, ami ennél többet érne.
– Utaltál rá többször is, hogy ha most olimpiai bajnok lettél volna, akkor visszavonulsz. Azért ezt nehéz elhinni, hisz aki nem ért hozzá, az is látja, hogy még jó pár év van előtted…
– A birkózók harmincéves koruk körül érik el a csúcsformájukat. Ezt én is megvárom, mert olimpiai cím nélkül semmiképpen nem akarok visszavonulni. Nyilván gondoltam arra, hogy abbahagyom, de annyira szeretem ezt csinálni, meg annyira ettől vagyok az, aki vagyok, ez tesz engem teljes emberré. Ilyen fiatalon a csúcson sem hagytam volna abba, így meg pláne nem. Ez a szerelem még tart.
– És ha egyszer mégis abbahagyod, hogy látod, mivel foglalkoznál?
– Terveim szerencsére bőven vannak. A klubot is kellene majd valakinek irányítania, meg egy napon szeretnénk majd, ha apa is leadná a vállalkozást, és nyugdíjba menne anyával, és csak pihennének, hogy azt a sok munkát, amit belénk fektettek, tudják kicsit élvezni is, mert megérdemlik. De apa most is napi százhúsz telefont bonyolít, egyszerűen nem tud pihenni, pedig már akkor is meglenne élete végéig, ha egész nap csak feküdne a kanapén. Ő ilyen, de ez kellett ahhoz, hogy mindaz, amit alkotott, létrejöjjön. Úgyhogy egyelőre marad a birkózás.
– Tehát akkor gyakorlatilag augusztus 9. óta Los Angeles van a célkeresztben.
– Hát igen, bár volt egy térdműtétem, szóval most pihenni kellett. Apró célokban kell gondolkozni, tavasszal kell majd csinálni egy jó alapozást, aztán jó versenyeket, vb, Eb, bekerülni az olimpiai keretbe. Mert ha mindennap Los Angelesszel kelek-fekszem, akkor egyszerűen elvész a fókusz.
– Köztudott rólad, hogy hívő katolikus vagy. De ha rád nézek, inkább gondolnám, hogy kidobóember vagy egy szórakozóhelyen, mint azt, hogy a vasárnapi tízes misén mormogod a Hiszekegyet.
– (Nevet.) Mindig elmondom, hogy ha olyan lennék a birkózószőnyegen, mint amilyen valójában vagyok, akkor nagy bajban lennék, mert azért oda kevés lennék. Ott a túl jó gyerekeket agyonvernék, tehát a sportolásnál a ruhával együtt felveszek egy másik személyiséget, ami nem olyan, mint amilyen én vagyok. Tudom, az nem egy szép látvány, nem is akarok ilyen lenni, de ez a sport megköveteli. Viszont nincs tervben, hogy kidobó legyek, meg hogy nagyon megismerjem az éjszakai életet, szóval maradok a vasárnapi misénél és a Hiszekegynél. Viszont azt beismerem, hogy az év 365 napjából kettőn kijön ez a rossz személyiség a magánéletemben is, de hát mindenkinek vannak rossz dolgai és napjai. Én próbálok mindig pozitív maradni.
– Volt fordulópontja az életednek a hiteddel kapcsolatban?
– Erre meg kell érni. Nem is fordulópontnak mondanám, inkább visszacsatolásnak, amitől megerősödtem. Ez pedig akkor volt, amikor tavaly Belgrádban először nem adták meg a világbajnoki címet, aztán egy hónappal rá mégis megkaptam. Az óriási megerősítés volt számomra, hogy a munkának bizony megvan a gyümölcse, s hogy a Jóistennek terve van velem. Szóval csináljuk, legyen, ahogy akarja.
– Mi várható karácsonykor a Losonczi családban?
– Az a fontos, hogy együtt legyünk, szeretetben, békességben. Régebben vettünk ajándékot is, ma már csak esetleg valami kézzel készített apróságot adunk egymásnak. A személyesebb részét fogjuk meg. Néha az éjféli misére is elmegyünk. Az egyik testvérem már házas, és van egy gyereke is, a kisembernek a tavalyi volt az első karácsonya.
– És egy olyan sportolónak, aki súlycsoportokhoz kötve versenyez, ilyenkor patikamérlegen adagolják a bejglit?
– Még csak az kéne! Ilyenkor én is nekiesek a töltött káposztának, és ez így is van rendjén. Aki egész évben figyel az egészségére, annak ennyi belefér. Hívő emberként különösen fontosnak gondolom, hogy karácsonykor egyszerűen ki kell kapcsolnunk, vissza kell vennünk a hétköznapi pörgésből, és az ünneplésnek meg kell adni a módját.
