Magyarországra való visszaköltözése előtt beszélgettünk Forrai Tamás jezsuitával. Hét évet töltött Kanadában, épp azt a néhány évet, amikor az észak-amerikai ország bevándorlási politikájának eredményeképp Torontóban többségbe kerültek a döntően ázsiai bevándorlók az európai gyökerekkel rendelkezőkkel szemben. Migráció, asszimiláció és integráció kérdéseit latolgatva kérdeztük Tamás atyát az „első nemzetként” emlegetett őslakosokról és természetesen a kanadai magyarok helyzetéről is.
– A nyáron volt szerencsém családostul pár hetet Kanadában tölteni, és az egyik első dolgunk érkezés után az volt, hogy szelfit készítsünk a gyakorlatilag minden ház előtt ott lobogó, piros juharleveles kanadai zászlóval. A szomszédunkén felirat is díszelgett: Together – stronger. Tényleg erősebbek együtt a sokféle nációból kanadaivá lett emberek ?
– Ez a remény. „Együtt erősek vagyunk” – ismerős az Osztrák–Magyar Monarchiából, ugye? Szeretnénk ezt itt is, de hidd el, máshogy nem is lehetséges. A kérdés tulajdonképpen az – és nemcsak Kanadában, hanem az Európai Unióban vagy a katolikus egyházban is –, hogy elhisszük-e, hogy a sokszínűség gazdagít. Ehhez persze szembe kell nézni azzal, hogy ehelyett miért fakad belőle mégis gyakorta inkább konfliktus. Valljuk be, hogy elég mélyen gyökerező félelem van az emberekben attól, hogy a sokféleség szembenálláshoz vezet. Ez ellen próbálnak hatni a mindenkori integrációs törekvések. Azt tapasztaltam, Kanada olyan ország, amely a multikulturalizmust központi jelszóvá tette, és nagyon sokat próbál tenni azért, hogy a gyakorlatban is működjön. Tehát ez egy hangsúlyozottan befogadó kultúra. Természetesen a valóságban ez sem tökéletes. Sok probléma fakad belőle – amennyire rálátok, nem utolsósorban azért, mert ez az irányvonal egy történelmi konfliktusból való előremenekülés eszköze volt.
– Az ország angol-francia kétnyelvűsége, kettős gyarmati múltja volna a gyújtópont?
– Így van. Az 1960–70-es évek fordulóján a québeci nacionalisták már ott tartottak, hogy terrorista akciókkal kiprovokálják a francia gyökerű tartomány kiválását az országból. Annak ellenére, hogy majd háromszáz éve, amióta az angol gyarmatosítók lerohanták a francia telepeseket és katonaságot, olyan erős önállóságuk volt, amit máig irigyelhetnek sok helyen. Az erőszakhullámot többek között azzal sikerült lecsendesíteni, hogy tovább szélesítették a francia kultúra védelmének kiváltságait. Nem sokkal később azonban ezt éppen azzal relativizálta a politika, hogy más kisebbségeknek is elkezdtek előjogokat biztosítani, és meghirdették a multikulturális célt. Ezzel csaknem egyidejűleg a kanadai föderális állam éles váltást hajtott végre a bevándorlási politikában. Hosszú időn keresztül alapvetően csak az egykori anyaországokból engedélyezték a bevándorlást. Érdekes, hogy éppen az ’56-os magyarok törték meg a jeget, hiszen ők voltak az első olyan (nem francia vagy angol nyelvű) menekültcsoport, akik nagy létszámban, egyszerre telepedhettek le. A még erősebb fordulat nem sokkal utánuk következett, és a máig érvényben lévő, nem európaiakat előnyben részesítő bevándorlási politika lett az eredménye. A kulturális közeg alig néhány évtized leforgása alatt gyökeresen megváltozott: képzeljük el, hogy amikor az 1956-os magyarok megérkeztek, Ontario (Kanada délkeleti, legsűrűbben lakott ipari és mezőgazdasági tartománya) szinte csak fehérek lakta, puritán, protestáns tartomány volt, Québec pedig fehér, tradicionalista, katolikus provincia. Ma pedig? A nagyvárosokban több helyen már többségbe kerültek a nem fehér és nem keresztény kanadai állampolgárok.
– Akiknek az angol mellett franciául is meg kell tanulniuk…
– De csak körülbelül azon a szinten, mint annak idején nekünk oroszul. Rengeteg pénz megy el rá, mert a politikai kompromisszumnak a része, de a hatékonysága alacsony. Mindenki tanul, de kevesen beszélnek jól franciául.
– Cél egyáltalán, hogy mindenki beolvadjon? Pont egy nyelviskolában ütötte meg a szememet a következő feliratú plakát: „We celebrate everyone’s culture, ethnicity, orientation, religion, experiences, choices.” Azaz szabad fordításban: Mindenkinek szeretettel fogadjuk a kultúráját, az etnikumát, a szexuális irányultságát, a vallását, a tapasztalatait és az értékválasztásait.” Kanadában ezek szerint megvalósult a nyílt társadalom eszménye?
– Ez egy – látszólag – jól működő túlélési stratégia abban a helyzetben, amikor hirtelen elveszti a tartomány a kulturális gyökereit. A gyakorlat azt mutatja, hogy csak úgy lehet fenntartani a sokszínűség eszményét, ha igen erős toleranciát kényszerítünk mindenkire, és semmilyen formában nem szabad megkérdőjelezni, sőt megkérdezni sem a másik különbözőségének az eredetét. Ha az iskolában az anyuka rákérdez a gyereke osztálytársának az akcentusára, és hogy honnan is érkezett, az már rasszizmusnak számíthat.
– Pedig nem az volna a legnormálisabb módja a kapcsolatfelvételnek, a barátkozásnak, hogy elkezdünk beszélgetni róla, hú, nálatok odahaza milyen az időjárás, ugyanolyan ízűek-e az ételek stb.?
– De, igen, szerintem ez segítene. Mi a plébánián ezt próbáljuk megtenni. Bár a városban sok „etnikai” programot találhatsz, de szerintem sajnos kevés az igazi párbeszéd és reflexió mögötte. Ehelyett úgy leszünk jóban a kínai, a koreai, az indiai és a pakisztáni szomszédokkal, hogy a különböző gyökereinkről, hagyományainkról nemigen beszéltünk, mert ezek mindenkinek a háza falai közé tartozó magánügyei. Tehát távol vagyunk még attól, hogy a sokszínűség valódi gazdagodást jelentene. Márpedig ahhoz, hogy a gazdasági növekedés a kívánt ütemben pöröghessen, egyszerre kell növelni a bevándorlást, és közben mindenáron meg kell óvni a társadalom kényes egyensúlyát. A kanadai gazdaság dinamikája mögött ugyanis a hatalmas területből és a nyersanyagokból adódó potenciál mellett azok az évről évre bevándorló százezrek vannak, akik egyszerre dolgozni akaró munkaerő, fogyasztani akaró vásárlóerő, az építkezések motorjai, egyszóval akik a pénzpiacot hajtják. Ez azt is jelenti, hogy addig tart a növekedés, amíg konfliktusmentes a bevándorlók integrálása.
– Azaz voltaképpen nem integrálása, hiszen inkább egymás mellettként értendő ez az együtt, nem?
– Így van, mivel a hatalmas tervezett bevándorlás mellett annyira nem látható, hogy mi is tudna asszimilálni. Tulajdonképpen az is kérdéses már, hogy politikailag korrekt-e még itt asszimilációról beszélni… Korábban megvolt, különösen Torontóban, minden nációnak a maga negyede, volt magyar negyed, olasz negyed, portugál negyed, kínai negyed, amelyek egy természetes folyamat során lassan beolvadtak. Változás ma az, hogy a közelmúltban megjelentek monolit, több százezres indiai, kínai és más ázsiai hátterű városok, amelyekben angolul sem kell tudni, hogy az újonnan érkezők boldoguljanak és munkát találjanak. Ezért itt már boldog karácsonyt sem szabad kívánni, csak boldog ünnepeket… A mélyebb találkozás, a kibeszélés és a kiengesztelődés így sokszor elmarad.
A kínai negyed Torontóban (fotó: iStock)
– Említetted a belvárosi kínai negyedet – az ázsiai bevándorlási iránynak ezek szerint megvoltak a történelmi előzményei?
– Igen, ehhez egészen az 1800-as évek végéig kell visszamenni. Kanada, ha tetszik, mint az Egyesült Államok kistestvére jött létre, és fennállása óta küzd egy fura érzéssel. Sokáig rettegett attól, hogy mikor kebelezi be az USA – hiszen sokáig egy hatalmas, de lényegében lakatlan országról beszélünk. Ezért volt olyan hangsúlyos a kezdetben Európa felől kezdődő betelepítés, és ezzel párhuzamosan indult el erőltetett tempóban a vasútépítés, hiszen e nélkül a keleti parttól távolabbi vidékek benépesítése, gazdaságba való bekapcsolása és persze kellően hatékony katonai védelme lehetetlen lett volna. A kelet–nyugati transzkanadai vasútvonalat pedig lényegében kínai munkások építették meg. Ők voltak az első nem európai vendégmunkások az országban, és akik túlélték a kegyetlen építkezést, itt is maradtak. Egy ilyen korai kínai negyed szorította ki a régi helyéről a torontói magyar közösséget.
– A jezsuiták által vezetett Szent Erzsébet-plébánia és a vasárnapi iskola részben épp e célból működik, hogy legalább a templomban hallják és használják a már itt született gyerekek és unokák a magyar nyelvet. Mi a helyzet a világ legnagyobb magyar diaszpóraközösségének számító kanadai magyarokkal a beolvadás tekintetében?
– A kanadai magyarság körében az asszimiláció ugyanolyan gyorsan zajlik, mint a többi európai közösségben. Az igazság az, hogy az általad idézett befogadó szlogen ellenére a hozott kultúra megőrzését, a hagyományok ápolását állami részről nem támogatják programok, sőt hallom, hogy az óvodákban és iskolákban kifejezetten helytelenítik, ha a szülők az anyanyelvükön beszélnek otthon a gyerekekkel. Igaz, legalább már nem büntetik, ha két testvér mondjuk magyarul beszél egymással – a nyolcvanas években az idősebbek elmondása szerint helyenként még így volt. Ennek ellenére megvannak azok a családok, amelyek következetesen magyarul beszélnek, igénylik a magyar szentmisét, és veszik a fáradságot, hogy eljöjjenek akár száz kilométer távolságból a hagyományőrző programokra, a hétvégi iskolába vagy a misére. E hősies munka ellenére a valóság az, hogy ha a gyerekek a többségi nyelven kezdik az óvodát vagy az iskolát, akkor gyorsan az angol lesz számukra az elsődleges nyelv. A kérdés az, hogy a szülők mennyire tartják fontosnak, hogy legalább második nyelvként, valamilyen szinten beszéljék a gyerekek az anyanyelvüket.
– Mi a magyarral, kínaival stb. szemben az a kanadai identitás, amit az asszimilálódók a magukénak vallhatnak? Ki számít kanadainak, és mitől?
– Ha ezt kérdeztem, akkor a válasz rendszerint az, hogy a kedvesség, a „nice” hozzáállás. Hogy mi van e mögött? Újra az USA-tól való félelemhez kell visszatekintenünk: az említett kistestvéri érzés átalakult az Államoktól való tudatos megkülönböztetési kényszerré. A kanadai „kedvesség” talán a vadnyugati „faragatlansághoz” képest értendő. Ha ennél mélyebbre megyünk, akkor az itteniek méltán büszkék néhány olyan dologra, ami valóban más, mint az USA-ban. Például Kanadában jelentős létszámú őslakos népesség él. A gyarmati idők óta a brit, európai jogrend van életben, így a gyarmatosítók itt nem üldözték el a bennszülötteket. A korai földhasználati szerződések máig érvényben vannak. Újabban a nyilvános események előtt el kell hangoznia egy köszönetnek az „első nemzetet” alkotó törzs felé, amely az adott tájegységet annak idején eladta. Másrészt itt a szociális és egészségügyi ellátórendszer sokkal inkább emlékeztet az európaira, és a gondoskodó állam eszménye erősen él benne. Harmadrészt Kanadában nyoma sincs annak az erő- és hatalomközpontú birodalmi egónak, ami az USA-t a függetlenségéért harcoló gyarmatból a világ csendőrévé változtatta. Ennek éppen egyfajta ellenpontja az itteni „mozaikideológia” és a „kedvesség”. Más kérdés, hogy ez a „kedvesség” lehet felszínes, ha tetszik, hideg és távolságtartó, hiszen a másik tyúkszemét még csak észrevenni sem szabad, nemhogy véletlenül rálépni.
– Az őslakosok autonómiája és előjogai jelentősen meghaladják minden más etnikai csoportéit, hiszen a rezervátumok nemcsak területi önállóságot, hanem biztos bevételt is jelentenek nekik, ugye?
– A társadalmi feszültség forrása ez esetben az, hogy amikor a máig érvényes földhasználati szerződéseket az 1800-as évek második felében megkötötték, senki nem gondolt arra, hogy a kietlen és lakhatatlannak ítélt északi és nyugati területeken keresztül majd egyszer autópályákat meg kőolajvezetékeket kellene építeni. Az őslakosok ki is használják az alkuhelyzetüket. Csakhogy a területeik érinthetetlensége egyet jelent az elszigetelődéssel és a leszakadással, s a rezervátumokból szegregátumok lettek. A helyzet bizonyos szempontból a leszakadó kistelepülésekre beszorult magyarországi cigányságéra emlékeztet. Vagy eszünkbe juthatnak a történelemből a röghöz kötött jobbágyok is: mivel az előjogaik a földterületeikhez kötődnek, lényegében ki vannak zárva a belső migráció és ezzel az asszimiláció, a gazdasági-társadalmi felemelkedés lehetőségéből. Ezt egyébként már az 1970-es évek elején belátta az akkori föderális kormányzat, és letettek egy nagyon komoly anyagot az asztalra, amely kimondta, hogy a rezervátumi rendszer újratermeli a szegénységet, az alkoholizmust, a szégyenteljesen rossz életminőséget, és hogy ezeken a meglévő keretek között nem lehet javítani. Készült egy komoly, több évtizedre szóló fejlesztési-felzárkóztatási-integrálási terv is, de a döntéshozók nem mertek belevágni, éppen a beszélgetésünk elején említett québeci autonómiatörekvések miatt. A kormányzat nem merte vállalni a kétfrontos polgárháború kockázatát, és így elszalasztott egy történelmi lehetőséget.
Ifjúsági szentmise a torontói Szent Erzsébet-plébániatemplomban
– Ami mára, ahogy rámutattál, elkezdte kitermelni a maga új rezervátumait. Csak félve kérdezem: a kínai és az indiai bevándorlóvárosok mellett nem mutatják a – legalábbis kulturális – rezervátumosodás jeleit az olyan hagyományőrző etnikai közösségek, mint amilyen a torontói magyar plébánia?
– A veszély kétségtelen. Érdekes, hogy már a nagy ’56-os generációból is voltak olyan elkötelezett katolikusok, akik nem a magyar templomba jártak, mert azt mondták, a magyar nyelvre és kultúrára ők maguk meg tudják tanítani a gyerekeiket, és inkább keresnek olyan egyházközséget, amit a lelkiség és nem a közös főzések tartanak össze. Tény, hogy az étkezéseknek közösségépítő funkciójuk van, hogy a konyhát őrizzük meg legtovább egy nemzeti kultúrából, még akkor is, amikor már a nyelvet is elfelejtettük, és hogy hívogatóbb egy pörköltvacsora-meghívás, mint egy nagyböjti lelkigyakorlat. Mégis úgy gondolom, hogy ha az ünnepi étkezések, vásárok és adománygyűjtő bálok mellett nincs aktív hitélet és markáns lelkiség, akkor az csak egy magyar közösségi ház, de még nem egy keresztény közösség. Amikor hét évvel ezelőtt Torontóba kerültem magyar plébánosnak, első dolgom volt, hogy „meghintsem szenteltvízzel” a korábban erősen kulináriaközpontú programokat. Később, hosszabb tervezési és megkülönböztetési folyamat eredményeképpen – alapvetően a vegyes házasságban élő, magyarul már egyre kevésbé beszélő második és harmadik generációsokra gondolva – elindítottuk az angol nyelvű miséket, és nyitottunk a környék más katolikus családjai felé. Így most már van egy olyan őszi találkozásunk, amikor a magyar ételek mellett helyet kapnak a haiti, koreai, filippínó és sok más nemzet specialitásai is, és az asztal körül elindult a beszélgetés, az ismerkedés. Ha úgy tetszik, kitártuk a mi kulturális „rezervátumunk” ajtaját. Hiszem, hogy így alakulhat ki egy közösség, amely egyszerre büszke a kulturális gyökereire, és közben vágyik arra, hogy az Úr asztalát üljük körül, hogy együtt imádkozzunk és elmélkedjünk evangéliumról.