Neuhaus atya Dél-Afrikában született az apartheid idején, de élete nagy részét Izraelben élte le, és izraeli állampolgár. Éles szemű politikai megfigyelő, a Héber Egyetemen szerzett doktori címet politikatudományból. A jezsuitákhoz 1992-ben csatlakozott, és 2000- ben szentelték pappá. Biblikus tanulmányait Rómában végezte, és sok éven át tanított a Betlehemi Latin Katolikus Patriarchátus szemináriumában, valamint más izraeli és palesztinai tudományos intézményekben. 2023. október 11-én Jeruzsálemből adott interjút az America című jezsuita magazin johannesburgi tudósítójának. A cikket Szigeti-Cseke Zsuzsa fordította.
David Neuhaus SJ a Szentföldön (Fotó: AED/ACN)
– A közel-keleti konfliktus bonyolult, kialakulásának hosszú története van. Hogyan lehet a legjobban megérteni azokat a kérdéseket, amelyek az elkerülhetetlennek tűnő konfliktushoz vezettek?
– A konfliktus azokban az eseményekben gyökerezik, amelyek a XIX. század végén kezdtek kibontakozni, amikor egyes európai zsidók biztonságos menedéket kerestek az európai antiszemitizmus növekvő mozgalmai elől, ami országaikban marginalizálódáshoz és üldöztetéshez vezetett. Megoldásként egyesek azt javasolták, hogy térjenek vissza a sokak által ősi hazájuknak tekintett területre, hogy ott hozzanak létre saját államot. Ez az elképzelés elnyerte az első világháború után Palesztinát uralni kezdő Nagy-Britannia egyes köreinek elsöprő támogatását. A szélsőséges nemzeti mozgalmak európai térnyerésével – amely a nácik felemelkedésével tetőzött – a Palesztinába irányuló zsidó bevándorlás vékony erecskéje áradattá vált. Sem az érkező zsidók, sem az országot irányító britek nem vették komolyan azt a tényt, hogy Palesztinában őslakosok élnek. Nagy-Britanniának a zsidók bevándorlását támogató politikája egyszerűen nem számolt a palesztinokkal. A második világháború után, amikor a zsidók soá alatti szenvedésének képei egy egész nemzedék gondolkodását meghatározták, a zsidók „hazatérésre” és biztonságos életre vonatkozó feltételezett joga elnyomta a palesztinokkal szemben megnyilvánuló igazságosság kérdését. Izrael állam 1948-as megalapítását tekintették a zsidó túlélés egyetlen lehetséges biztosítékának, és ez a palesztinokat a jog és otthon nélküli menekültek státuszába taszította.
– Meglepő a politikusok viselkedése, amely a legutóbbi válsághoz vezetett. Úgy tűnik, felelőtlen retorikával szítják a konfliktus tüzét. Vajon mennyire köszönhető ez a válság a vezetés hiányának helyi és nemzetközi szinten?
– A jelenlegi katonai összecsapásokat a Szentföldön a közvélemény ellenőrzésére irányuló háború kíséri itthon és külföldön. A mindkét oldalon használt retorika alapvetően tagadja a másik fél emberségét. Ennek a háborúnak a kegyetlenségében nincsenek civilek. Nincsenek ártatlan szemlélők. A Hamász fegyveresei több száz izraelit mészároltak le, köztük több mint kétszázötven fiatalt egy zenei fesztiválon, valamint több tucat férfit és nőt, időseket és csecsemőket egy határ menti kisvárosban. Izraeliek százait rabolták el és hurcolták Gázába. A Hamász számára minden izraeli része az elnyomás és a megszállás gépezetének, amely megtagadja a palesztinoktól a napfényt, és a Gázai övezet börtönébe zárta őket. E túlnépesedett területen a lakosok többsége azokról a területekről származik, amelyek ma Izrael déli részét alkotják, ahonnan elűzték őket. Nagyon sok izraeli számára a Hamász és támogatói (a Gázai övezet minden lakójára kiterjedően) nácik, az ISIS, Irán gonosz birodalmának bábjai, és el kell törölni őket a föld színéről. A vezetők nem vezetnek, hanem népük legrosszabb félelmeire és legmélyebb gyűlöletére játszanak rá, és ezt kihasználva próbálják kiirtani a másik oldalt.
– Hogyan reagál az egyház?
– Az egyháznak nincs hadserege, és csekély a politikai befolyása, de van egy rendkívül fontos eszköze: a szó. Az izraeliek és palesztinok közötti konfliktus hosszú évtizedei alatt olyan beszédmódot alakított ki, amely a gyűlölettől egészen eltérő horizontot nyit meg. Az egyház 1917 óta szorosan nyomon követi az eseményeket, és különösen a II. vatikáni zsinat óta egyértelműen az igazságosság, a béke, a megbékélés és a tisztelet nyelvén szólal meg. Támogatja a zsidók és a muszlimok méltóságát, az izraeliek és a palesztinok jogait, és kitart amellett, hogy a Szentföldnek különleges szimbolikus státusza van, amelyet tiszteletben kell tartani. 2014-ben, amikor elkezdődött a Gázai övezetre összpontosító konfliktus újabb fordulója, a Szentföldi Katolikus Ordináriusok Közgyűlésének Igazságosság és Béke Bizottsága így nyilatkozott: „A mi feladatunk vallási vezetőként az, hogy olyan prófétai nyelvet beszéljünk, amely megmutatja a gyűlölet és az erőszak körforgásán túli alternatívákat. Ez a beszédmód elutasítja, hogy Isten gyermekei közül bárkinek is ellenséges státuszt tulajdonítsunk; ez olyan nyelv, amely megnyitja annak lehetőségét, hogy mindenkit testvérnek tekintsünk… A vallási vezetőket arra kérjük, hogy felelősségteljesen használják a nyelvet, hogy eszközzé váljék a világnak a sötétség és a halál pusztaságából az élet virágzó kertjévé való átalakításához.”
Gázai menekültek a háborús zónától délre fekvő Rafah városában, egy iskolaudvarán 2023. novemberében (fotó: AFP/Mohammed Zaanoun)
– Ön szerint mit kellene tennie a nemzetközi közösségnek, hogy véget vessen ennek a válságnak? Eleget tesznek-e a helyzet deeszkalálássáért?
– Jelenleg szinte semmit sem tesznek ennek érdekében. Az egyik legveszélyesebb mítosz a térségben a „katonai győzelemé”, miszerint az egyik fél végül ki fogja irtani a másikat. Miért kellene deeszkalálni, ha a cél a végső győzelem, amely a másik felet jelentéktelenné teszi a régió jövője szempontjából? Nagyon kiábrándító, hogy a nagyhatalmak, az Egyesült Államok és az európai országok fenntartás nélkül támogatják Izrael Gáza elleni háborúját, és igen kevéssé törődnek az ott kioltott életekkel. Hálás vagyok Ferenc pápának, amiért kitart amellett, hogy a háború mindenki számára vereséget jelent, ahogyan erre a tragédia kezdetén rámutatott.
– A mostani katasztrófának hosszú távú hatásai lesznek az egész Közel- Keletre. Még az elején járunk, de mit gondol arról, milyen formát ölthet a jövő a térségben az események után?
– A pusztítás üzemmódjában vagyunk. A nagy kérdés az, hogy ez megállítható-e. 1973-ban Izraelt váratlanul érte egy közös egyiptomi– szíriai támadás. Izrael végül győzedelmeskedett, ugyancsak az Egyesült Államok támogatásának köszönhetően. A dühös, neheztelő ellenségekkel körülvett ország kiszolgáltatottsága azonban meghozta a felismerést, hogy a békeszerződés talán jobb alternatíva lenne. A háborút követő öt éven belül Izrael és Egyiptom aláírta a Camp David-i egyezményt. A palesztinokkal persze bonyolultabb a helyzet. Ez a konfliktus a középpontja az egész térség instabilitásának. Izrael és az Egyesült Államok az Öböl-menti államokkal kötött megállapodások előmozdításával próbálja a béke mítoszát sugallni a térségben. A közelmúltban megpróbálták Szaúd-Arábiát normalizációs megállapodásra csábítani Izraellel. Ezt békeként tüntetik fel, de valójában a közös gazdasági és biztonsági érdekeken és az Iránnal szemben meglévő ellenálláson alapul. Ez a stratégia teljesen háttérbe szorítja a palesztinok égető kérdését, amelyet az elmúlt napok tragikus és szörnyű eseményei ismét előtérbe helyeztek.
– Egyes politikai vezetők és a média megpróbálja ezt a konfliktust vallási természetűként beállítani. Milyen szerepet játszik a vallás abban, amit most látunk kibontakozni?
– Kétségtelen, hogy a vallás szerepet játszik benne. Ám én továbbra is azt állítom, hogy bár a politikai vezetők és ideológiák felhasználják a vallást a konfliktusban, nem ez a probléma lényege. A történelem során számos olyan időszak volt, amikor muszlimok és zsidók – és a keresztények is – békésen éltek egymás mellett, és hozzájárultak a civilizációk virágzásához. Ma az ideológusok és a politikusok a vallást a másik elutasításának, a jogai figyelmen kívül hagyásához szükséges dehumanizálásnak és a másik kiirtására irányuló kampánynak az előmozdítására használják. A Közel- Keleten oly ádáz nacionalizmus még vadabbá válik, amikor Istenhez kapcsolják azoknak a kizárólagossági igényeit, akik azzal érvelnek, hogy „a föld mind az enyém, és neked itt nincs helyed”.
– Egyes figyelmeztetések szerint hatalmas humanitárius válság alakul ki Gázában – egy olyan közösségben, amely már most is rendkívül szegény és nélkülözik. Mondana valamit a konfliktus előtti gázai körülményekről, és arról, hogy ezek most hogyan súlyosbodhatnak?
– A Gázai övezet a világ egyik leginkább túlnépesedett területe. A lakosságnak csak kis része származik erről a területről. Az 1948-as arab–izraeli háború után sok menekültet elűztek otthonából a mai Izrael területén, és táborokat hoztak létre az övezetben. Évtizedek óta ott sínylődnek. Gázát az elmúlt tizenhat évben a Hamász, az iszlám ellenállási mozgalom irányította. Azóta Izrael néhány évente pusztító konfliktusba keveredik Gázával, ami az infrastruktúra ismételt tönkretételéhez vezet, így a terület mindinkább elszegényedik, és képtelen megbirkózni a lakosság szükségleteivel. Izrael emellett ostrom alá vette az övezetet, ezzel megfosztva az alapvető javak áramlásától. Egy nemrég kinevezett bíboros, Pierbattista Pizzaballa OFM, Jeruzsálem latin pátriárkája nem sokkal a legutóbbi konfliktus kezdete előtt azt mondta, hogy Gáza olyan, akár egy hatalmas szabadtéri börtön.
Pierbattista Pizzaballa pátriárka karácsonyi szentmisét koncelebrál a gázai Szent Család-templomban 2022 decemberében (fotó: AFP / Majdi Fathi)
– Milyen hatással van ez a háború a térség keresztény közösségére?
– A keresztények szervesen hozzátartoznak a térséghez. Sokan közülük palesztinai arabok. Ők természetesen palesztinként élik meg ezt a háborút. Vannak olyan keresztények is, akik beilleszkedtek az izraeli zsidó társadalomba. Ők izraeliként élik meg a konfliktust. A remény az, hogy a keresztények kovásszá válhatnak mindkét társadalomban, mérséklő hatásukkal tanúságot téve a háborúban elnyomott értékekről, mindenekelőtt az ellenség szeretetéről, a megbocsátásról és a megbékélésről. De ez nem könnyű feladat, amikor a gyűlölet és a bosszú retorikája minden mást elnyom.
– Van remény arra, hogy az ellenségeskedés hamarosan megszűnik?
– Meg kell őriznünk a reményt, hogy a nemzetközi közösség felébred, és nyomást gyakorol az izraeli kormányra, hogy hagyja abba az erőszakot. A Hamásszal, az arab országokkal és Törökországgal kapcsolatban állók remélhetőleg felhasználják majd befolyásukat a túszok szabadon bocsátása érdekében, mert megértik, hogy a féktelen erőszak mindenkit fenyeget a térségben. Lehet, hogy a Netanjahu-kormány le akarja törölni Gázát a térképről, de az Egyesült Államok támogatását, a Szaúd-Arábiával folytatott tárgyalások folytatását és a többi országgal való jó kapcsolatokat is szeretné. Ezek a nyomások mérsékelhetik azokat az ösztönöket, amelyek most egyre inkább bosszúra törekszenek. Dél-Afrikában felnőve ki gondolta volna, hogy az apartheidnek egyszer vége lesz? A történelem Urába, Istenbe vetett hitem mellett ez erősíti a reményemet, hogy a béke végül eljön.
