Magával ragadó lendület, hatalmas önfegyelem, áradó derű jellemzi. Az élsportolólétről, a mindennapok kihívásairól, pihenésről, távolabbi célokról és a hitről is beszélgettünk a jezsuiták pesti templomában gyakran megforduló sokszoros világ-és Európa-bajnok sportolóval.
– Itt a nyár, a legtöbb ember számára a pihenés, utazás, nyaralás, iskolai szünidő hónapjai. Számodra mit jelent ez az időszak?
Nekem ez az év legsűrűbb szakasza, ilyenkor vannak a versenyek. Nálam az év november végén kezdődik egy téli alapozó időszakkal, tavasszal edzőtáborok belföldön, vagy ha lehetőség adódik rá, meleg vízi edzőtáborok külföldi helyszíneken. Május környékén kezdődnek a válogatók a nemzetközi versenyekre, és nyáron, attól függően, hogy mire jutottunk ki, készülünk és utazunk az adott versenyre, világkupára, világbajnokságra, Európa-bajnokságra. Változó, hogy melyiket mikor és hol rendezik meg. Szezon végén van egy hosszabb, másfél hónapos pihenőm, október-november környékén. November végén pedig kezdődik újra az alapozás, ezt muszáj ilyen gyorsan újrakezdeni, hogy ne a nulláról kelljen visszafejlesztenem magam. Szóval nyáron csak néhány nap jut a pihenésre, ezeket az edzőmmel a versenyekhez igazítjuk, mert nem jó, ha sokat kihagyok. A nyár tehát összességében az edzésről és a versenyekről szól.
– Tizenöt évesen kezdtél kenuzni, de már előtte is versenyszerűen sportoltál. Mi motivált, hogyan indult a sportkarriered?
Gyerekkoromban nagyon sokat kirándultunk, túráztunk a családommal, szüleimmel és a két nővéremmel. Később a fiatalabbik nővéremmel elkezdtünk úszni, majd szinkronúszni. Ekkor már nagyon szerettem versenyezni is. A szinkronúszással felhagytunk, majd a 2012-es londoni olimpián tetszett meg igazán a kajak-kenu. Utána mentem le a csónakházba, ahol megismerkedtem Géza bával (Dávid Géza – a Lágymányosi Spari alapítója, korábbi elnöke – a szerk.), és az ő javaslatára kezdtem kenuzni. Tizenöt évesen viszonylag idősnek számítottam ehhez, de mindenképpen előnyt jelentett, hogy volt sportolói múltam, és korábban már versenyeztem is. Az elején mindig apró céljaim voltak: először is megmaradni abban a vékony kis hajóban. Rengeteg idő ezt megtanulni. Utána következtek a kisebb versenyek, magyar bajnokságok… Mindig jöttek az eredmények, és akkor már nem lehetett csak úgy abbahagyni.
Fotók: Földházi Árpád
– Azóta pedig főként „egy hajóban evezel”, vagyis kenu egyesben versenyzel. Hogyan lett ez a főszámod?
Versenyeztem korábban párosban is, amit szintén nagyon szerettem. Viszont ezt nehezebb összeegyeztetni (egy párosba kell egy balos és egy jobbos kenus), és úgy alakult, hogy egy ideje nincs hozzá párom. Egyébként több okból is szeretek egyesben versenyezni. Itt bizonyos szempontból minden rajtam múlik: ha jól megy, az az én sikerem, ha rosszabbul sikerül, akkor pedig én rontottam el valamit, nem lehet a másikat hibáztatni. Emellett hosszabb távok csak egyesben vannak, nekem pedig inkább ezekhez megfelelő a testalkatom. Egyébként nem magányos sport ez, akkor sem, ha egyedül térdelek a kenuban. Egyrészt az edzőmmel is egy csapatot alkotunk, nagyon szorosan együttműködünk, másrészt többnyire az edzéseken sem vagyok egyedül, az egyéni felkészülés mellett nagyon szeretem a csapatedzéseket is. Mindig jó a hangulat, és motiváló megélni, hogy együtt küzdünk, fejlődünk.
– Ezek szerint a sporttársakkal van egyfajta összetartás, közösség is.
Több csapatom volt már az évek során, akikkel együtt edzettünk. Volt, akikkel nagyon összetartottunk, mivel mind egy korosztályba tartoztunk. Velük a mai napig kapcsolatban vagyok, bár azóta már nagyrészt abbahagyták a sportot. És persze mindig jönnek az újabb és újabb generációk. A nemzetközi versenyeken van egy nagyobb baráti társaságom, más egyesületekből is. Nagyon szeretem, amikor esténként leülünk, társasozunk, kikapcsolunk kicsit. Ilyenkor senki nem gondol a másnapi megmérettetésre. Talán azért sem, mert közben ott is kőkemény verseny van, ha élsportolók leülnek römizni. Ott nyerni kell (nevet).
– Mi játszódik le benned verseny közben? Mennyire lehet ilyenkor jelen lenni, a külvilágot érzékelni, tisztán gondolkozni?
Az évek alatt kialakult a versenyzés előtti rutinom, egy nagyjából másfél órás bemelegítési rituálé. Mivel már megszokottá vált, segít nem a versenyen pörögni, magamat nyugtatni, hiszen ismerős lépések jönnek egymás után. Amikor vízre szállok, már szoktam izgulni. Elmondok egy Miatyánkot, kérem a Jóistent, hogy segítsen. Nem feltétlenül azért, hogy nyerjek, hanem hogy amiért egész évben dolgoztam, küzdöttem, az ki tudjon jönni belőlem. Amikor elrajtolunk, onnan már nem nagyon emlékszem semmire, csak megyek. Persze vannak közben döntések: milyen íven forduljak, melyik oldalon szálljak ki – ezeket természetesen meghozom. Utólag vissza szoktam nézni a versenyeimet, és legtöbbször akkor jut eszembe, hogy mit éreztem közben, mire is gondoltam, mi mellett döntöttem.
– Mindannyian izgultunk már vizsgákon vagy más éles helyzetekben, sokunk számára mégis elképzelhetetlen a versenyzés ilyen szintje. Különösképpen a győzelem, márpedig neked ebben is van tapasztalatod. Melyik a legmeghatározóbb versenyélményed?
Az elsők mindig nagyon emlékezetesek: amikor először szereztem érmet, vagy amikor először nyertem meg egy nemzetközi versenyt. A 2023-as dániai világbajnokság nagyon közel áll a szívemhez. Előtte már hét világbajnoki ezüstöt szereztem. Megkérdeztem az edzőmet is, hogy mit gondol: fogok én valaha is nyerni? Dániában nagyon nehéz versenyem volt, népes mezőny a legnagyobb riválisaimmal. Nagyon küzdöttem, és hihetetlenül felszabadító élmény volt, hogy végre sikerült nyerni. Semmi máshoz nem hasonlítható érzés.
Nem tudnám rangsorolni ezeket a tapasztalatokat, de a másik nagy élmény a metkovići címvédés volt 2024-ben. Egyrészt volt már tapasztalatom: azt is meg kell tanulni, hogy az ember hogyan fog nyerni. Ugyanakkor borzasztó nagy teher is volt, hogy én ezt egyszer már megcsináltam. Ezt a versenyt különlegessé tette, hogy a családom is jelen tudott lenni a helyszínen. Bár a szurkolásból nem sokat érzékeltem, utána nagyon jólesett, hogy megölelnek, velem örülnek. Remélem, sikerülhet még egy címvédés, de tudom, hogy az már nagyon bravúros lenne.
Régebben a sportpszichológusom megkérdezte tőlem, mi az az eredmény, amivel abba tudnám hagyni a versenyzést. Én már akkor tudtam, hogy világbajnok szeretnék lenni, és akkor boldogan hagyom abba. Sokszor érzem azt, hogy nem elég jó, amit csinálok, és ilyenkor megnyugvással gondolok arra, hogy ezt a célt már elértem.
– Mindenesetre nagyon nehéz döntés lehet felhagyni a versenyzéssel. Most hogy látod, ez nálad mikor fog bekövetkezni?
Mindig egy évre tervezek előre, az belátható cél. Tudom, hogy abban az évben milyen versenyek vannak, mire lehet készülni. Sokszor eljátszottam már, hogy na, még ezt az egy évet… (nevet). Év végére nagyon elfáradok, mind fizikailag, mind mentálisan. Jó lenne normális életet élni, élvezni a nyarakat, mint mindenki más. Aztán amikor novemberben átgondolom, és döntök, mindig bennem van a versenyek adrenalinja, ami miatt még egy évet ráhúzok. Hogy meddig csinálom? Még egy évig biztos.
– Mi ad erőt, mi segít a nehézségek, elakadások, kudarcok idején?
Számomra egy kudarc után sokszor könnyebb, mert ki szeretném javítani, meg szeretném mutatni, hogy nem ez volt a tudásom, én ennél többre vagyok képes. A családom egyébként a legnagyobb támaszom, ők mindig ott vannak velem, a kudarcok idején ugyanúgy, mint a sikereknél. Bármikor számíthatok rájuk, bár többször fordulok hozzájuk sportszakmai dolgokon kívüli problémákkal, mintsem a kenuval kapcsolatban. Úgy érzem, a legtöbbet ilyenkor az edzőm, Guj Attila segít rajtam. Ő látja a legtisztábban, hogy akkor és ott mi történt, és egy pár nap után mindig megbeszéljük, hol rontottuk el, és közösen kitaláljuk, mi legyen a továbbiakban.
– Amellett, hogy élsportoló vagy, van egy mérnöki diplomád is. Mi motivált a pályaválasztásban?
Nagyon fontosnak tartottam, hogy legyen egy B tervem, egy civil foglalkozásom is. A mérnöki vonal az édesapámtól jött, szerettem volna a nyomdokaiba lépni, és én is a Budapesti Műszaki Egyetemen akartam diplomázni. Azért választottam a mérnök-informatikát, mert egyrészt szeretem a logikai feladatokat, másrészt szerintem ebben van a jövő, remélhetőleg mindig is lesz munkám ezzel a tudással. Nem utolsósorban pedig akár a világ bármely pontjáról tudom végezni, és így könnyebb edzőtáborokba utaznom.
– Jelenleg teljes állásban dolgozol informatikusként. Hogy néznek ki a mindennapjaid?
Kettős életet élek (nevet). Napi két edzésem van, és emellett szoftverfejlesztőként dolgozom egy informatikai cégnél. Reggel elmegyek az első edzésemre, aztán dolgozni. Munka után jön a második edzés, aztán este hazamegyek pihenni, regenerálódni. Szeretek előre felkészülni, mindent összekészíteni a hétköznapjaimra. Esténként szoktam bepakolni: külön táska az első edzésre, a második edzésre, a munkába… Viszek mindent magammal, és napközben azt veszem elő, amire épp szükségem van.
– Nagy szervezettséget, összeszedettséget igényel ez az időbeosztás.
Az élsportolói létben ez egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű abból a szempontból, hogy kiszámítható, jól megtervezett, és ebben van valami megnyugtató. Tudom, hogy másnap reggel felkelek, elmegyek edzeni, függetlenül attól, hogy éppen mihez lenne kedvem. Ezt a menetrendet végigcsinálom. Van egy célom, ez pedig az odavezető út. Ha nem ezt teszem, miért várnám el, hogy sikerüljön? Persze nehéz is: ha váratlanul jön egy program, amire szeretnék elmenni, indul a mozaikozás, hogy meg tudjam oldani. Mindenhol ott lenni persze nem tudok.
– Lehet az élet különböző területei között is úgy váltani, mint az előre bekészített táskák között?
Az egész életemet átjárja, hogy sportoló vagyok. A hétköznapokat meghatározza az edzés és a munka körforgása, hétvégén és szabadnapokon „normál” életet élek, de attól még ugyanúgy egész évben mindennap odafigyelek az evés-ivásra, a pihenésre, a regenerációra. A rendszerességen van a hangsúly. Ami az időbeosztást illeti, mindig igyekszem időt szánni a családomra, a barátaimra, amilyen programon csak tudok, ott szoktam lenni. Ez nyilván október-novemberben a legkönnyebb, de nyáron is el szoktam menni egy-másfél napra, néha egy egész hétvégére, már péntektől. Idén is így megyünk majd például a közösségemmel, a jezsuiták Input csoportjával egy evezős hétvégére.
– Félre lehet tenni ilyenkor, egy kötetlen baráti vagy családi együttlét idején a teljesítést?
Nekem ilyenkor lekerül erről a fókusz. Egész héten lenyomtam kilenc–tizenegy edzést, szóval ha szombat-vasárnap elmegyünk kirándulni a barátokkal, akkor én vagyok, aki leghátul szokott kullogni. Komolyabbra fordítva a szót: nekem hétvégén kell pihennem, akkor tudok regenerálódni. De tisztában vagyok vele, hogy a barátaim meg ilyenkor érzik, hogy mozogni szeretnének, szóval ezek az igények néha ütköznek. Ilyenkor előre mérlegelek, és esetleg nem tartok velük, ha úgy érzem, nekem ez most nem fér bele, és pihennem kell. Amíg sportolok, nekem a sport az első, ezért hajlandó vagyok áldozatot hozni és otthon maradni, hogy hétfőn el tudjak menni újra edzeni.
– Hogy találtál rá az Input csoportra, illetve hogyan tudsz időt szakítani a közösségre?
Korábban több közösségbe is jártam, a Szentimrébe, az MKK-ba (Budai Ciszterci Szent Imre Plébánia, Műegyetemi Katolikus Közösség – a szerk.). Nagyon szeretek barátkozni, hasonló értékrendű emberekkel megismerkedni, időt tölteni. Ezekben a csoportokban sajnos már nem tudok rendszeresen jelen lenni, mert az alkalmak hétköznap vannak. De a külön programjaikra a mai napig szívesen elmegyek, és sokakkal személyesen is tartjuk a kapcsolatot. Most az Input csoportba járok, velük a jezsuita fél hatos mise után szoktunk találkozni. Nagyon jó, hogy az alkalmak vasárnap vannak, így meg tudom oldani, hogy ott legyek. Egyébként misére már korábban is gyakran jártam a jezsuitákhoz. Szeretem, hogy itt hasonló élethelyzetben lévő fiatalokkal tudok találkozni, beszélgetni, osztozni a minket foglalkoztató kérdésekről, a hitről.
– Milyen most a személyes istenkapcsolatod?
Vallásos családban nevelkedtem, mindig is része volt az életemnek a hit, a közös imádságok, a vasárnapi misék. Az elmúlt években sokszor kerültem hullámvölgybe, és kerestem újra azt a vasárnapi élményt, amikor a mise után feltöltődve érek haza, egy kis útravalót kapva a prédikációból. Ősszel a nővéremmel mentem el a Jézus Szíve-templomba, és Bellovics Gábor prédikációja alatt úgy éreztem, hogy ez egy az egyben nekem szól, így „ott ragadtam”. Utána volt az első Input-alkalom, így duplán érzem, hogy a Jóisten gondviselése volt ez, hogy visszataláljak hozzá.
Élsportolóként nehéz a gondviselésre bíznom magam, hiszen az eredményeimért én küzdök, én mondok le. Tudom, hogy a talentumokat, amik az eredményeimhez szükségesek, a Jóistentől kaptam, és igyekszem elfogadni a „legyen meg a te akaratod” részt, hogy ha nem úgy alakul valami, ahogy én szeretném – például nem én nyerek (nevet) –, az is okkal történik, és hosszú távon nekem így lesz a legjobb.
Fotó: Magyar Kajak-Kenu Szövetség
– Az élsportolói lét, kenusként talán különösen is, együtt jár egy határozottan sportos, izmos testalkattal. Milyen a viszonyod a külsőddel, hogyan tudod megélni a nőiességed?
Sokszor érzem, hogy nem feltétlenül úgy nézek ki, ahogy az ma „divat”, de közben azt mondhatom, hogy szeretem magam. Úgy gondolom, ha szereted magad, teljesen mindegy, hogy nézel ki, a kisugárzás a fontos, és hogy te magad jól érezd magad a bőrödben. Nincs azzal problémám, hogy sportos vagyok, nem szégyellem, hogy izmos a karom. Persze szeretek csinosan, nőiesen is felöltözni. A versenyzéshez kell az erő, ezzel érek el valamit. Nekem a testem a „munkaeszközöm” is: hogyan is várhatnám el, hogy gyors legyek, ha nem a lehető legjobb formában megyek a versenyekre?
– Élsportolóként mi jelenti számodra a pihenést?
Hétköznap esténként, miután hazaérek, már csak vacsorázom, főzök, kikapcsolódom, olvasok. Igyekszem csökkenteni a képernyőidőt. Arra nagyon figyelek, hogy meglegyen a minimum nyolc óra alvás. Versenyidőszakban pedig még ennél is szigorúbban kell figyelnem a pihenésre. Nagyon szeretek strandolni, napozni, úgy általában vízközelben lenni, ennek minden formája feltölt. Fizikailag viszont ez nagyon szívja az energiát, így ilyenkor sajnos egyáltalán nem ajánlott. Inkább a hűvös szobában szoktam filmet nézni, pihenni. Szeretek olvasni, számomra ez a kikapcsolódás ideje. Mostanában könnyed romantikusokat vagy családregényeket olvasok, de nagyon szeretem a krimiket és a fantasyvilágot is. A lényeg, hogy feltöltődjek. Filmekben a horroron kívül szinte mindent szeretek, különösen ha elgondolkodtató, nem kiszámítható. Máig az egyik kedvenc filmem a Viharsziget, sajnálom, hogy már nem tudom úgy megnézni, hogy ne tudjam a végét. Nagy hatással volt rám a II. János Pál pápáról szóló kétrészes lengyel alkotás is. Nagyon szeretem a dokumentumfilmeket. Természetesen jöhetnek a könnyedebb darabok is, például rég nevettem annyit moziban, mint a fél éve megjelent Futni mentem című magyar filmen.
– Van valami terved, vágyad, mivel töltöd majd a szabadidődet, ha befejezed a versenyszerű sportolást?
Mindenképp szeretnék majd sokat utazni, nagyon szeretek világot látni. Bár a versenyek miatt sokat vagyok úton, ilyenkor a reptéren és a versenyhelyszínen kívül nem sok mindent látunk. Európában sok helyen voltam már, most az egzotikumok jobban vonzanak, például az ázsiai világ nagyon tetszik.
A mindennapokban pedig, bárhogyan alakul, nem hiszem, hogy valaha sport nélkül fogok élni. Szükségem van a mozgásra, engem az kapcsol ki. Nagyon szeretem az aktív feltöltődést, bármilyen sportot szívesen kipróbálok. Kíváncsian várom a következő életszakaszt, hogy milyen lesz, ha már nem leszek élsportoló, de tudom, arra lesz majd sok évtizedem. Várom már azt is, hogy legyen családom, gyerekeim, de egyelőre ez még nem aktuális. Most vagyok abban az életkorban és helyzetben, hogy pár évet még tudok versenyszerűen sportolni. Ezt sem lehet akármeddig csinálni.
Nem lehet leírni azt az érzést, amikor megnyered a versenyt, mert mindenki másnál gyorsabb és eredményesebb voltál. Remélem, a civil életemben is megtalálom azt, ami pótolni tudja majd ezt az érzést.
– Az általad választott szakma egészen más világnak tűnik. Mennyire tudsz ebben kibontakozni, önmagad lenni?
Szeretem a munkám, és sok kihívást találok benne. Kreatívnak is kell lenni, a logikát használni. Szeretem, hogy a fizikai megerőltetés mellett a szellemi kihívás is megvan a mindennapjaimban. A civil munkámban örömmel tölt el az is, hogy hasznosnak érezhetem magam a társadalom szempontjából.
– Ezt az érzést a sportban nehezebb megtalálni?
Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy mi a jó abban, hogy edzem, versenyzem. Valahol mélyen tudom és tapasztalom, hogy ez milyen sok embernek, főként gyerekeknek ad példát. Hogy tudom mások felé közvetíteni, hogy a sportolás jó, és mi mindenre képes az ember, ha elszánt, céltudatos és kitartó. Az edzőm váltig állítja azt is, hogy a fiatalabb srácok közül néhányan miattam járnak templomba is. Én ezt nem hiszem, valószínűbb, hogy ők is éppen így beleszülettek ebbe. Van egy kedves élményem, amikor egy edzőtáborban éppen ők voltak hatással rám, azzal, ahogy félretették a nyújtást, bemelegítést, és elindultak a vasárnapi misére. Különleges élmény volt ott ülni együtt melegítőben a vidéki templomban, az atya meg is jegyezte, hogy látja, megint edzőtábor van… Sokáig azt gondoltam, hogy a sport világa ateista, de valójában csak sokkal kevesebben, kevésbé nyíltan vallanak a hitükről. Pedig egymást erősítve ebben is tudunk hatni egymásra.
– Neked is van példaképed?
Az édesapám, egyértelműen. Nemcsak vagy nem elsősorban szakmai szempontból, bár mint mondtam, a mérnöki irány is az ő hatására jött. Sokkal inkább a személyisége példa számomra. Végtelenül szerény ember, mindeközben nagyon határozott az elvei tekintetében, a családjának pedig igazi stabil, megtartó hátteret biztosít. Én is szeretnék majd hasonló módon jelen lenni a leendő családom életében.
