A különutas

„Szia, Iga bá. Így lép be egy kisfiú az igazgatói irodába. Egy ökölpacsi után gyorsan megbeszélik, hogy miért nehéz a matematika, de miért fontos mégis, és nagy szakállú vendéglátónk már útjára is engedi tanítványát. A rendhagyó megközelítés az élet minden terén jellemzi Major Leventét, aki nemcsak az abasári általános iskola igazgatója, de mellette olyan borászata van, hogy Michelin-csillagos éttermek kopogtatnak a pincéje ajtaján.

– Az interjúra készülve Herman Ottó jutott eszembe, és nem csak a tekintélyt parancsoló szakáll miatt.

– Isten ments, hogy az utolsó nagy magyar polihisztorhoz hasonlítsanak! Szegény Herman most szerintem forog a sírjában.

– Geográfus-, majd agrármérnök- végzettség, pedagóguspálya, iskolaigazgatóság, mellette pedig egy menő borászat működtetése. Ezek mégiscsak igen kiterjedt tudást igénylő foglalkozások.

– Nem készültem én borásznak. Esztergomba jártam a ferences gimnáziumba, ahol eléggé figyeltek arra, hogy a fiatalok ne nagyon találkozzanak az alkohollal. Mi azért megoldottuk. Az iskolás évek után kialakult bennem, hogy ital tekintetében a mennyiség helyett inkább a minőségre érdemes hangsúlyt fektetni. Elkezdtem megvizsgálni, mi is az a bor. A szülőfalumban, Abasáron még sok öregnek volt pincéje, és mindenki készített bort. Apukámnak is volt egy kis szőlője, ahova elkezdtem járni. Még pont megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor a falu borászai összejárnak, vagy mise után valakinél kóstolunk. Sajnos ez mostanra teljesen eltűnt. Mindenesetre amikor már jó ideje magunknak készítettük a bort, úgy gondoltuk, talán érdemes megmutatni másoknak is. Bejelentettük a borászatot, és piacra dobtuk a borainkat.

Fotók: Farbaky Tamás

– Mégsem egy pincében kezdtük az interjút, hanem az abasári Aba Sámuel Általános Iskola igazgatói irodájában.

– A geográfusvégzettség mellé pedagógusi képesítést is szereztem, és egy ideig Budapesten tanítottam földrajzot. Aztán amikor lehetőségem nyílt rá, gondoltam, megpályázom az igazgatói pozíciót a szülőfalum iskolájában, úgyis itt van a szőlőm, így rengeteg ingázástól megkíméltem magam.

– Iga bá: így szólította meg az imént egy kisfiú, akivel kedélyesen elbeszélgettek. Legtöbbünkben olyan emlékek élnek, hogy jobb, ha az ember nem kerül az igazgatói irodába. Most nem ez érződött.

– Általában kint ülök a tanáriban, az irodámat csak arra használom, ha valakivel négyszemközt akarok beszélgetni, vagy ha látogatókat fogadok, esetleg interjút adok (nevet). Nem várom el, hogy a gyerekek magázzanak vagy vigyázzban álljanak az óra elején. A koronavírus után elterjedt, hogy ökölkoccal köszöntjük egymást. Már ezalatt látom, hogy valaki jókedvű-e vagy nem. A gyerekek megérzik, ha a tanáruk tényleg kíváncsi a problémáikra.

– Úgy hallottam, hogy egyre távolabbi településekről jelentkeznek szülők, hogy ide járhasson a gyerekük. A rendhagyó módszerek miatt népszerűbb az iskola?

– Remélem, hogy észreveszik ezeket. De sok szülő olvas valamit a sulinkról, megtetszik neki, és azt gondolja, a feladata ott véget ér, hogy bejuttatja hozzánk a gyerekét. Nálunk sincs kolbászból a kerítés. Azért, hogy ez az iskola jól működhessen, a tanárok, a gyerekek és a szülők közös erőfeszítésére van szükség. Ezt egyébként mindig elmondom, amikor más településekről keresnek meg minket. Mi is iskola vagyunk. Vannak dolgok, amiket másképp csinálunk, de azért nekünk is be kell tartani az előírásokat.

– A jó fej Iga bán kívül miben más az abasári iskola?

– Nálunk iskolaotthonos oktatás van, ami azt jelenti, hogy a gyerekeknek kilenc órájuk van, viszont ezek alatt arra törekszünk, hogy ne kelljen házi feladatot hazavinniük, otthon tényleg a családi élet kerülhessen előtérbe. Mivel nagyon sok időnk van, amit a gyerekekre fordíthatunk, tudunk foglalkozni a tehetséggondozással, a differenciálással, hogy hogyan zárkóztassuk fel a lemaradt tanulókat. Nagy hangsúlyt fektetünk a közösségi létre. Az osztályfőnököknek, tanítóknak, pedagógusoknak és asszisztenseknek is azt szoktam mondani, hogy olyan példát mutassanak, amiből a gyerekek érzik, hogy mi jóban vagyunk, hogy jó idetartozni. Fontos, hogy tudjuk azt mondani: „Bocsánat!” vagy „Megbocsátok! Semmi baj.” Sok ötletünk jól összejön, és persze van olyan is, ami nem, de én szeretem, ha egy kicsit lazábban mennek a dolgok.

– Mit szólnának ehhez az egykori ferences tanárok?

– Talán pont azok a szigorban eltöltött évek alakították ki bennem a lazaságra való igényt. De azt nekik köszönhetem, hogy ha szükség van rá, akkor tudok és szeretek rendet vágni. Ott azt is megtanultuk, hogy a szekrényünkbe hogyan kell bepakolnunk. Egyetemi kollégista éveimben eleinte nagyon élveztem, hogy nem jön egy atya, aki vonalzóval leméri, hogy megfelelően van-e összehajtva a pólóm, viszont egy idő után kiborított, ha nem volt körülöttem rend. Ez a mai napig fontos. És a közösségépítéshez is azokból az évekből merítek inspirációt. Mostanában kezdem csak felismerni, hogy mennyire meghatározó alapokat kaptam Esztergomban.

– Hitbéli alapokat is?

– Azt már sokkal korábban. Gyerekkorunkban egy nagyon jó plébános volt Abasáron. Papp Géza atyát (1980 és 2000 között volt az abasári Szent Péter és Pál apostol-templom plébánosa – a szerk.) büntetésből rakták ide, mert ez egy kommunista falu hírében állt, ő pedig gyakran prédikált a pártnak nem tetsző dolgokról. Zseniális, őszinte pap volt, úgyhogy hamarosan minden misén tömve volt a templom. Mi, gyerekek is imádtuk. Volt olyan, hogy ha egy órával a mise előtt nem értünk oda, már nem tudtunk ministrálni. Így is sokszor alig volt hely az oltár mellett. Én a gyerekeimmel is jártam templomba, és elsőáldozók is voltak. A mai napig vallásos embernek gondolom magam.

– Két teljes embert igénylő hivatás mellett marad hely spiritualitásnak, elcsendesedésnek az életében?

– Nem. És nagyon hiányzik is. Pesten a Király utcában laktunk, és jó volt megérkezni a Nagymező utcai templom csendjébe a város forgatagából. A gyónás is hiányzik. Az olyan volt nekem, mint az ingyenpszichológus. És most is lenne rá igényem, újra kell huzaloznom az életemnek ezen részét. A borászat eléggé nihilistává tudja tenni az embert, ezt pedig el akarom kerülni.

– Van más, amiből töltődni tud?

– A közösségi élet. Ha együtt vagyok a gyerekeimmel, feleségemmel, barátaimmal. Mostanra a társasági életem nagy részét más borászok között töltöm, de a szakmázás mellett ebbe beleférnek baráti kapcsolatok is, amikből lehet meríteni. Persze a szüret alatt – ami egybeesik az iskolakezdéssel – arra sincs nagyon időm, hogy telefonáljak. Mindenkinek azt mondom, hogy „majd visszahívlak novemberben”. A magamra fordított idő tekintetében van hiányérzetem, ezen változtatni akarok a jövőben.

– Ebben a feltételezett jövőben szőlőtőkék vagy inkább gyerekek között látja magát?

– Ha arra gondolok, mi az, amiből a gyerekeimnek hátra tudok hagyni valamit, amivel meg tudom alapozni a jövőjüket, akkor a borászat mellett teszem le a voksom. Ők abban már egy kijárt úton haladhatnak tovább. Persze nem erőltetem ezt, nincs az, hogy kötelezően jönniük kell segíteni az iskolaszünetekben. Úgy próbálom bevonni őket, hogy örömüket leljék benne. Ha nincs kedvük, nem jönnek, de ha segítenek, ugyanúgy kifizetem őket, mint egy alkalmazottat. Aztán ha majd övék lesz a borászat, és nem akarják, akkor eladják. Abból is meg tudnak alapozni egy egzisztenciát. Az én édesapám sem kényszerített a szőlőbe, hiszen látta, hogy tizenöt-tizenhat évesen hidegen hagy az egész. Azok az osztálytársaim, régi helyi barátaim, akik minden iskolaszünetüket a szőlőben töltötték, mert a szüleik kihajtották őket, amint megörökölték a földeket és a pincéket, eladtak mindent. Addigra már annyi rossz emlékük fűződött hozzá.

– Mi lett ezekkel a szőlőkkel? Hiszen a Mátrai borvidék nem szűnt meg…

– Nálunk is elindult a földkoncentrációnak nevezett folyamat. Egyre kevesebb kézben egyre nagyobb területek vannak. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Gazdasági szempontból nyilván jobb, hiszen egy nagy területet könnyebb művelni, mint sok kicsit. Ugyanakkor a hagyomány és az emberi értékek szempontjából ez borzalmasan káros, vidékgyilkos dolog. Az EU-s támogatásoknak az lenne a céljuk, hogy fenntartsák a vidéki gazdákat, de sajnos pont ellenkező hatást eredményeznek, mivel a pénzt úgy osztják szét, hogy minél több földed és vagyonod van, annál több támogatást kapsz. Így a kisebb borászatok, amikre szüksége lenne egy borvidéknek, lényegében elsorvadnak.

– Az ön borászata mégis fejlődik. Nemrégiben vásároltak újabb földeket.

– Én születésem óta járom Abasár vidékét. Bő negyven évem volt megfigyelni, hogy melyek a jó területek, melyeken szeretnék dolgozni. Már a borászat indulása óta tudom, hogy nagyjából húsz hektár szőlőre van szükségem, ezt sikerült megvásárolni 2021-ben. Igaz, egyelőre csak tizenöt hektáron van szőlő, de majd szép sorjában betelepítjük a maradékot is. A másik ok, amiért a mi borászatunk nem csak a támogatásoktól függ, hogy a borainkat el tudjuk adni külföldön is, mert a natúr borra egyre nagyobb a kereslet.

– Natúr bor?

– Különösebb szakmázás nélkül ez annyit jelent, hogy a szőlőnk bioművelésű. Ennek megvannak a jogi keretei, például nem használhatunk felszívódó permetszereket, csak kézi szüretelés van, és még sorolhatnám. Minden évben ellenőriznek minket, és megkapjuk a hivatalos bio minősítést. De attól, hogy egy bor bio, még nem feltétlenül natúr. A natúr az én értelmezésemben azt jelenti, hogy amit a szőlőben elkezdünk, azt folytatjuk a borkészítésben is. Nem piszkáljuk a bort, nem kénezzük, nem szűrögetjük. Bekerül a hordóba, és két évig szépen hagyjuk, hogy a Jóisten végezze vele a dolgát. Gépeket is csak a legszükségesebb esetben használunk, például csak gravitációs módszerrel mozgatjuk a bort, mert a hagyományos szivattyúk nagyon „összetörik”. Én nem is azt írom a palackokra, hogy natúr bor, hanem hogy élő bor. Ez kifejezi, miről is van szó: hagyjuk, hogy a szőlő tovább éljen a szüret után is.

– Szeret szakítani a hagyományokkal. Már évek óta kritizálja a szőlőmunkáknál bevett napszámot mint foglalkoztatási formát.

– Emellett a végsőkig kiállok. Lassan másnak sem lesz választása, hiszen nem nagyon találni a szőlőhöz értő napszámost. De ezt a borászok maguknak csinálták. Amikor munkaerőbőség volt, egyre lejjebb mentek a napszámosok fizetésével, majdhogynem állati körülmények között dolgoztatták őket. Mostanra eljutottunk oda, hogy ezek az emberek azt mondták, ők többet a szőlő közelébe sem mennek. Pedig nekik még megvolt a szaktudásuk a szőlő metszéséhez vagy a szürethez. Most szegényebb vidékekről kell buszoztatni olyan munkásokat, akik nem hogy szüretelni nem tudtak, szőlőt is csak a boltok polcain láttak. Én ilyen embereket nem szeretnék a szőlőmben, mert ennyi erővel kivihetném az iskolásokat is metszeni.

– Lát megoldást?

– Persze. Meg kell fizetni az embereket. Mi most átmeneti állapotban vagyunk, mert ki kell találnunk, hogyan működjünk ekkora területbővülés mellett. Azért hirtelen három helyett tizenöt hektár nem kevés extrafeladatot jelent, próbáljuk utolérni magunkat. Én például, amikor lehet, még tanítás előtt is kijárok a szőlőbe dolgozni. A nagyobb, negyven hektár fölötti borászatoknál viszont nem kéne, hogy gondot jelentsen néhány hozzáértő ember alkalmazása.

– Megtérül a különutasság és a tisztesség?

– A hazai piacon egyre kevésbé. Az én boraim viszonylag drágák, legalábbis hazai viszonylatban. Viszont szerencsére egyre többen keresnek meg minket külföldről, járnak hozzánk kóstolni például Kanadából és a skandináv országokból is, és ők olyankor rendesen bevásárolnak. Emellett vannak együttműködéseink a hazai sörfőző mesterekkel is, ők is viszik a hírünket. Nagyon szeretem azt a közeget, mert sokkal lazább a borászokénál. Ráadásul most már megjelentek az igényesebb sörfogyasztók is, akik hajlandók kísérletezni, és megfizetnek egy natúr bort is.

– Nem fél attól, hogy a natúr bor egy divathullám, ami egyszer majd lecseng?

– A gyerekeimnek mindig azt mondom, hogy ha át akarják venni a szőlőt, akkor szerezzenek meg egy agrármérnöki vagy egy szőlész-borász szakmérnöki végzettséget, ott megtanulják, hogyan nem érdemes ezt csinálni. Negyven-ötven éves, elavult technikákat. Amikor én kezdtem a borászatot, még nevettünk a cseheken, hogy milyen savanyú, vacak borokat csinálnak. Aztán megreformálták a borászoktatásukat, és mostanra lehagytak minket. Múltkor beszélgettem Milan Nestareccel, aki világsztár borász, és szintén a natúr vonalat képviseli. Mesélte, hogy az egyetem minden félévben küldi hozzá a gyakornokokat, indulnak a komoly kutatások, és évente húsz-harminc új natúr borász jelenik meg a piacon. Én nem mondom, hogy ez a jövő, mert semmi bajom a hagyományos borokkal. De hogy lecsengő divathullámról van szó, azt nem hiszem.