Edward Berger legújabb alkotása példás ütemérzékkel leforgatott (egyház)politikai thriller, melynek főszereplői bíborosi ruhában ármánykodnak. Az igazi kérdés azonban az, hogy annyi érdek és ellenérdek között tetten érhető-e a Lélek munkálkodása. Azé, aki hitünk szerint ilyenkor ott köröz minden pápaválasztó bíborosban.
Lawrence kardinálist (Ralph Fiennes) haldoklóhoz hívják. A szűk, gyengén bevilágított szoba mélyén az egyik leghatalmasabb világszervezet egyszemélyi vezetője fekszik, immár holtan. A bíboros néhány közeli társával együtt megrendülve imádkozik a meghalt pápa lelkiüdvéért, s közben elmorzsol egy könnycseppet, hiszen emberileg is közel állt az eltávozotthoz. Személyes gyászra azonban alig van idő, hiszen a következő egyházfőt megválasztó konklávét meg kell szervezni és le kell vezényelni. Amíg tehát megtörténik a bejelentés, íródnak a méltató nekrológok, majd a világegyház csöndes együttérzése kíséri utolsó útjára az elhunytat, a szigorú előírások és a szokásjog mentén megkezdődik a pápaválasztás előkészítése.
Berger filmje első pillantásra súrlódásmentesen illeszkedik az elmúlt évek pápafilmes trendjébe. A Habemus papam! (2011) játékos hangütése után Paolo Sorrentino Az ifjú pápa (majd Az új pápa) című sorozata az intrikákra és a vatikáni hatalmi viszonyok vélt ellentmondásaira fókuszált, a Netflixen megjelent A két pápa (2019) kamaradrámája pedig azt a különleges helyzetet dolgozta fel fikciós formában, hogy Bergoglio és Ratzinger személyében a katolikus egyháznak éveken át két élő, egy szolgálatban lévő és egy emeritus pápája volt. Az elképzelt dialógusok nyomán eltérő habitusú főpásztorok, kitapintható egyházkormányzási irányzatok és határozott szemléletbeli különbségek rajzolódnak ki az említett filmekben, egyetlen dolog azonban közös: a kamarillapolitika realisztikus(nak vélt) ábrázolása. Nem meglepő ez: egyházunk talán az utolsó csúcsintézmény, amelyben a vezetőt kijelölt elöljárók szűk köre választja meg, szigorú protokoll szerint. Ebben komoly tényező a világtól való ideiglenes elzártság, a szertartásos gesztusok és természetesen a titok, amely a szavazásokat övezi. Mindig izgalmas bekukkantani a kulisszák mögé, a Konklávé pedig ennek lehetőségét nyújtja, megspékelve egy nyomozással.
Lawrence bíboros törődött arcáról már az első jelenetekben leolvashatjuk, hogy miközben precíz lelkiismeretességgel rendezteti be a Sixtus-kápolnát, valójában a háta közepére nem kívánja az egészet. S mivel maga is belső kétségekkel küzd, pápa végképp nem akar lenni. Más kérdés, hogy az érkező bíborosok között valószínűleg egyedül ő érez így. A liberális-progresszív irányzat képviselői Bellini bíboros (Stanley Tucci) körül gyülekeznek, és a konzervatív vonalnak is megvan a maga emblematikus figurája Tedesco bíboros személyében (Sergio Castellitto). Komoly esélyesnek tűnik még az elhunyt pápával szoros viszonyt ápoló Tremblay (John Lithgow) és a harmadik világbeli részegyház növekvő súlyát jelképező, feketebőrű Adeyemi (Lucian Msamati). A közös étkezések alkalmával minden jelölt azt állítja, hogy a pápaság iszonyatos emberi terhei miatt elhúzódna a megbízatás elől, valójában azonban rögtön megindul a pozícióharc. Szűk folyosók és spártai hálószobák rejtekén születnek megrázó vallomások, rosszindulatú pletykák és hűvös esélylatolgatások. Lawrence atya az, aki mindezt kézben tartja, s közben végére kell járnia annak a titoknak, mi is történt pontosan az elhunyt egyházfő egyik utolsó bíborosi találkozóján, és ez hogyan hat a mostani pápaválasztókra.
Sajátos, a múlt helyett tulajdonképpen a jövőre irányuló krimit láthatunk tehát, amelyben vannak ugyan tettesek és áldozatok, a végeredmény azonban utólag legitimál (s egyúttal a feledés homályába küld) minden korábbi intrikát. A Robert Harris 2016-os regényéből készült forgatókönyv tele van remekül idézhető mondatokkal: Lawrence bíboros nyitóbeszéde, egy-egy jelölt pillanatnyi helyzetértékelése vagy a konklávé körül „láthatatlanokként” szolgáló nővérek vezetőjének (Isabella Rossellini) monológja egyaránt túlmutat a film eredeti műfaján, ám Bergert kevéssé érdeklik a jelenkori világegyház nagy dilemmái, így ezek a megszólalások jórészt kifejtetlenül maradnak. Rendezőnk a kívülálló nézőpontját választva ironikusan reflektál a pápaválasztás idejétmúltnak tűnő, ünnepélyes külsőségeire (látjuk a szavazatok fonálra fűzését, a fennhangon történő számlálást és a füstöt eregető tűzhelyet a színezőpalackokkal), utal a pápaválasztók mélyen emberi vonásaira, s bemutatja azt is, hogyan térül el kivédhetetlenül egy minden ízében szabályozott választási folyamat külső események hatására.
A cselekmény fordulatait többnyire Lawrence atya titkára szolgáltatja friss értesüléseivel, így szinte mindvégig meghatározó marad a krimiszál. A bíborosok esendőségét bemutató epizódok hatásosak ugyan (köszönhetően az első osztályú színészgárdának), de a film nem érzékelteti, hogy volna itt még egy hangsúlyos szereplő: maga a Szentlélek, kinek fújását észleljük ugyan, de nem látjuk. A film tanúsága szerint mintha maguk a főpásztorok sem hinnének igazán abban, hogy szavazatukon keresztül az isteni akarat érvényesül; hogy különféle kompromisszumos jelöltek helyett megválaszthatják a lehető legjobb pápát. Igazi meglepetés, hogy mindez végül mégiscsak megtörténik, az új egyházfőt érintő legutolsó fordulat azonban olyannyira erőltetett és hatásvadász, hogy még az addigiakat jó szándékkal figyelő néző számára is bántó módon kilóg a korszellem ideológiai lólába.
Ez utóbbitól eltekintve a Konklávé magas színvonalú, feszült thriller egy izgalmas témáról: intellektusunkat alaposan megdolgoztatja, a szív érintése azonban elmarad.
Edward Berger: Konklávé (Conclave), Access Entertainment / FilmNation, 2024, 120 perc