Az internetes tartalomfogyasztás mostanra mindenkit érint valamilyen formában, abba azonban kevesebben látnak bele, mennyi munka rejlik egy-egy ilyen anyag előállítása mögött. Magyarósi Csabát tévézésről, újságírásról, videózásról, internetes divathullámokról kérdeztük. Azt is kifejti, miért látja nagyon veszélyesnek a hagyományos sajtó leépülését, és miért látogat el templomokba, ahol csak lehet.
– Mostanra Magyarországon rengeteg ember megismeri az arcodat a videóid miatt, de a médiában eltöltött két évtizeded újságírással kezdődött. Úgy tudom, nem zökkenőmentesen.
– Igen, akkor még az egyetemen tanultam kommunikáció és magyar szakon, de nem igazán jöttem ki a pénzemből, úgyhogy munkára volt szükségem. Meghallottam, hogy az Index gazdasági rovatánál van gyakornoki képzés, amire megpróbáltam jelentkezni. Legalább tíz e-mailt írtam, amire semmi válasz nem érkezett. Ha sikerült is felhívnom a rovatot, akkor sem a rovatvezető vette fel, a kollégák pedig nem adták át neki az üzeneteimet. A huszadik próbálkozásnál elvesztettem a türelmemet, és bementem, hogy akkor én ott megvárom a rovatvezetőt. Ő elmondta, hogy igazából nincs képzés. Jó lenne, ha valaki dolgozna, de semmi pénzük nincsen erre, és egyébként is profi újságírót várnak, nem egy kezdőt. Ezután én addig rágtam a fülét, hogy vegyen fel, hogy végül fizetés nélkül biztosított nekem egy sarkot, ahol tudtam dolgozni. Gépem sem volt, de felajánlottam, hogy beviszem a sajátomat, mert annyira akartam cikket írni. Végül mégis találtak egy gépet. Majdnem egy éven keresztül tulajdonképpen ingyen dolgoztam, mire felvettek. Egyébként ez a rovatvezető Mesterházi Dávid volt, akivel pár évvel később elkezdtem a videózást.
– Miért cserélted a billentyűzetet kamerára?
– Már akkor elkezdtem videósként dolgozni, amikor újságíró voltam. Amikor idejött a világ legnagyobb repülőgépe, arra gondoltam, hogy van otthon egy kis digitális kamerám, mi lenne, ha most az egyszer nem cikket írnék, hanem készítenék egy videót. Ez végül sokkal nézettebb lett, mint egy átlagos írott beszámoló, pedig akkor még nem volt benne a köztudatban ez az online videózás. Így indult az Attraktor – egy olyan videósorozat, amiben nagy gépeket mutattam be, és éveken keresztül futott. Végül megvásárolta a Discovery tévécsatorna, ahova két éven keresztül készítettük a szériát. A második évad után visszanéztem magam mögé, rájöttem, hogy lement összesen húsz adás. Ennyi idő alatt online több százat tudtam volna csinálni. Jó volt a nézettség, de korábban online sokkal több emberhez jutottak el az epizódok. Akkor úgy voltam vele, hogy én innentől kezdve már csak videózni akarok, mert sokkal jobban szórakoztat, jobban bele tudom vinni magam, jobban ki tudom fejezni magam így, mint írásban. Mindezt online, mert az kevesebb macerát és több tartalmat jelent.
– Blogolás, videózás, Apple, jó helyek felfedezése Budapesten és az országban – ezek mind olyan divathullámok, melyek elemi erővel törtek be a nyilvánosságba, te viszont mintha előre megérezted volna a közeledtüket. Szerinted csak szerencséd volt, vagy azért történt így, mert rajta tartod a szemed a világtrendeken?
– Ezt nehéz megítélni. Az Apple esetében egyértelmű, hogy nem azért lett sikeres a cég, mert én elkezdtem írni róla. Viszont az a minőség, ami miatt a vállalat annyira népszerű lett, nekem már akkor feltűnt, amikor ez másoknak még nem. Írtam róla az Indexben, ahol rám szóltak, hogy ez egy marginális gyártó, ne írjak róla, mert senkit sem érdekel. Ezért indítottam egy blogot, hátha lesz néhány néző, olvasó, akinek ez szintén izgalmas lesz – és az lett. Az Egy nap a városban blognál tényleg mi kezdtünk elsőként írni Budapest jó dolgairól. Akkor támadtak is minket a hagyományos újságírók, hogy ez komolytalan, nem érdemes foglalkozni vele. Magyarországon valószínűleg mégis ez teremtette meg ezt a kategóriát.
– Kezdetben leginkább techvideókkal foglalkoztál, mostanra azonbana YouTube-csatornádon megjelenő tartalmak az összes korábbi munkádat ötvözik. Emellett rengeteg új témát is érintesz a videóidban. Miért döntöttél úgy, hogy a nagyon kütyüközpontú felületeden közéleti témákkal kezdesz foglalkozni? Milyen volt a fogadtatás?
– Amikor a tévézés után eldöntöttem, hogy a YouTube-on szeretném folytatni, természetesen felmerült bennem, hogy meg tudnám-e tölteni mindezt tartalommal. Rájöttem, hogy a techirányultságom mellett az Egy nap a városban blogra írt dolgok is elférnek itt, turisztikai videók korábban is voltak, azok is jöhetnek, belefér még a kultúra és hasonlók. Ez alapján elkezdtem összeírni magamnak egy listát arról, hogy megvan- e bennem száz adás terve. Miután ez sikerült, akkor határoztam el, hogy neki is állhatok a munkának. Arról a százas listáról elhasználtam két-három témát, és soha többet nem nyúltam hozzá, mert újabb és újabb ötletek jöttek. A fogadtatás olyan volt, amilyenre számítottam. A meglévő nézők panaszkodtak az első napokban, hogy ők nem ezért iratkoztak fel, őket nem érdekli, hogy ide-oda utazgatok, és dolgokat mutatok be Budapesten.
Ellenben olyan feliratkozási hullám indult meg, amilyenre korábban nem volt példa. A váltást követő három hónapban többen jelentek meg a csatornán, mint az előző nyolc évben.
– Mennyit dolgozol átlagosan egy nap, hogy ilyen mennyiségű anyagot készíts a nézőidnek?
– Változó, de jellemzően többet, mint amennyit tervezek. Szerintem átlagosan tíz-tizenkét órát, ami néha tizennégy-tizenöt is lehet.
– Ilyen mennyiségű munka mellett hogyan küzdesz a kiégés ellen?
– Egyelőre nem fenyeget. Minden évben tartok egy nagyobb szünetet, amikor a családommal vagyok egy, két, akár három hónapot, ez pedig segít feltöltődni. Ilyenkor eszembe se jut a videózás, együtt örülünk, játszunk a gyerekekkel, kirándulunk, olvasunk. A vakáció végén általában már tele vagyok új ötletekkel. A feleségem rengeteg ihletet ad, de segít két lábbal a földön maradni. Ha esetleg az a veszély fenyeget, hogy elszállok magamtól, ő „visszapofoz” a földre. Az egyensúly a munka és a pihenés között, illetve a támogató környezet segít a kiégés elleni küzdelemben. Illetve az is, hogy semmit se csinálnék szívesebben a jelenlegi munkámnál, ezt pedig megbecsülöm. Nem abból indulok ki, hogy „de bezzeg ha én ezt Amerikában csinálnám, akkor nekem mennyivel több nézőm és pénzem lenne”. Hogyha az ember tisztában van a saját kiváltságos helyzetével – szerintem a Magyarországon élők többsége ilyen a világ nagy részéhez képest –, akkor az segít neki, hogy örömmel kezdjen bele a napjába.
– Hogyan sikerül megtartanod az egyensúlyt a munka és a családi idő között? Nincs fix munkaidőd, amikor be kell menni az irodába, majd miután elvégezted a feladataidat, hazamész a családhoz.
– Megépült a stúdióm, ez nagy könnyebbség, amikor innen elmegyek, már nincs munka. Régebben ez úgy nézett ki, hogy mire a gyerekek hazajöttek az iskolából, addigra fel kellett vennem mindent, hogy délután már ne legyenek elöl a lakásban a stúdiófelszerelések. Ezután bevonultam a hálószobába, nekiálltam dolgozni, feldolgozni az anyagokat, e-mailekre válaszolni. Amikor még fektetés után is volt munka, az nagyon rossz volt. Most csak akkor megyek haza, ha befejeztem mindent. Az is segít megtartani az egyensúlyt, hogy hétvégén például soha nem dolgozom. Összességében sokkal több időt töltök a családommal, mint sokan mások, és ezért szerencsésnek érzem magam.
– Hogyan határozod meg azt, hogy mennyire engedsz betekintést a nézőidnek a magánéletedbe?
– Mielőtt belekezdtem volna a videóblogba, pont egy nagy családi nyaraláson voltunk a discoverys évad felvétele után. Ekkor mondtam a feleségemnek, hogy amikor újrakezdem a munkát, nem tévéműsort szeretnék csinálni, hanem saját videókat. Elmentünk vacsorázni, és ezalatt megbeszéltük, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Azt az elején leszögeztem, hogy a gyerekeket sose szeretném arccal mutatni. S megkérdeztem, hogy ő milyen módon szeretne ebben részt venni. Ezeket az alapokat akkor lefektettük, és azóta változatlanok.
Vannak személyesebb pillanatok a videóimban is, de a bensőséges pillanataink alapvetően csak a mieink.
– Bizonyára a te életedben is vannak mélypontok, nehéz időszakok. Hogyan kezeled őket a kamera előtt?
– Szerencsére olyan alkat vagyok, hogy ritkán vannak mélypontjaim. Fel lehet idegesíteni, de az úgy jelenik meg az adásokban, hogy pörgök. Ha problémám van, arra gondolok, hogy ezt a helyzetet minél előbb meg kell oldani. Nagyon kevés időm megy el tépelődéssel. Nyilvánvalóan minden ember életében jöhetnek olyan nehézségek, amelyekkel nem lehet ilyen módon megküzdeni. Szerencsére amióta tart a vlog, nem kellett effélével szembesülnöm. De azt gondolom, ha bekövetkezik hasonló, akkor nem vlogolok. Azt nem gondolom megoldásnak, hogy beszéljek róla, mert ezzel nem kell terhelni a nézőket. A mi kapcsolatunk nem arról szól, hogy ők az én pszichológusaim, és én elsírom nekik a bánatomat. Én tartalom-előállító vagyok, aki igyekszik olyan anyagokat készíteni, amelyek szórakoztatják a nézőimet. A problémáim nem esnek bele ebbe a kategóriába – kivéve ha van globális vetületük, mint például egy világjárványnak, egy háborúnak vagy egy káros társadalmi jelenségnek.
– A csatornád nagyon fontos része az utazás. Hogy lett belőled ekkora világjáró?
– Ezt a szüleim követték el ellenem. Mindig nagyon öreg, használt autónk volt, és mindig egy kis lakótelepi lakásban laktunk, de utaztunk. Úgy érezték, hogy a világ megismerésére érdemes igazán költeni. Így nem is volt kérdés, hogy ha felnövök, utazni fogok, mert az nekem olyan, mint ahogy eszünk vagy iszunk – hozzátartozik az élethez.
– Volt olyan hely, ahova gyerekként nem gondoltad volna, hogy eljutsz, de a munkádnak köszönhetően sikerült?
– Turisztikai szempontból nem nagyon. Az előbb említettek miatt gyerekkorom óta szinte mindig az utazáson gondolkodom, így rengeteg hely fenn volt az úti céljaim között, ahova a videózásnak hála eljutottam. Ami izgalmasabb, hogy nemcsak turistalátványosságnak számító helyeket tudok meglátogatni, hanem olyanokat is, mint az Airbus 380-as gyára, ami egy hatalmas csarnok, ahol repülőket készítenek. Vagy ott van az ITER (International Thermonuclear Experimental Reactor – Nemzetközi Kísérleti Termonukleáris Reaktor – a szerk.), a világ első fúziós erőműve, ami most épül Franciaországban. A fúziós energiáról én már egész fiatalon olvastam, és amikor egyszer csak ott álltam azon a helyen, ahol néhány évvel később százmillió fokos plazma fortyog majd, az első olyan épületben, ami kvázi erőműméretben állít elő fúziós energiát, az olyan élmény volt, amire biztosan nem számítottam gyerekkoromban.
– Az utazásaid és a vlog kapcsán is nagyon gyakran látogatsz el templomokba, vallási épületekbe. Van ennek valami szakrális vonatkozása?
– Ennek sok vonatkozása van. Egyrészt az én utazós videóim nemcsak arról szólnak, hogy hol lehet elnyalni egy jó fagyit, hanem hogy milyen a hely kultúrája, történelme. Ez pedig nem választható el a vallástól, akárhol vagyunk is a Földön. Rengeteg videóm forog Európában, ahol a kereszténység történelmi szerepe megkerülhetetlen, ezért azt gondolom, hogy itt a templomok és más szakrális épületek bemutatása legalább annyira fontos, mint egy-egy világhírű múzeumé. Ezenkívül Robival – akivel ezeket az adásokat fel szoktuk venni – mindketten a győri Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpontban nőttünk fel, így van egy pluszkötődésünk is. Tudjuk, hogyan néz ki egy mise, mi történik odabent.
Nekem fontos, hogyha elmegyek bármilyen országba, akkor ott valahogy bejussak egy misére. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy felismerem-e, hol tart a szertartás, ami amúgy könnyű, hiszen akármilyen nyelven tartják, ugyanaz a ritmusa. Ez a személyes érdeklődés is megjelenik az adásokban.
– Tehát a média és a vallás területén egyaránt otthonosan mozogsz. Ennek fényében mit gondolsz arról, hogy sok egyházi tekintélyszemély elkezdett Tik-Tokot, YouTube-ot használni, vagy hogy Ferenc pápa naponta többször tweetel?
– Ferenc pápát például követem Instagramon. Szerintem ez remek. Ezeknek a platformoknak a karaktere, ritmusa messze áll attól, amit mi az egyházról gondolunk, vagy amit az egyház kommunikál. Nagyon-nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a spirituális üzenet megmaradjon, de a közlésforma megújuljon, és közben ne lendüljön át az egész valamiféle kínos megfelelni vágyásba. Ferenc pápa Instagramjának üzemeltetői ezt jól csinálják, hiszen az látszik, hogy nem is görcsöl ezen, egyszerűen csak kirak dolgokat, a szeretetről beszél, és ez működik. Az egyház vezetőinek kommunikálnia kell a néppel, és a nép platformjai jelenleg az Instagram, a Twitter, a YouTube és a hasonló oldalak. Ötszáz évvel ezelőtt is sikerült megszólítani az embereket. Ha ez most is cél, akkor nincs más választás, mint kiaknázni az online tér nyújtotta lehetőségeket.
– A média majdnem minden szegletét megjártad már. Milyennek látod a hazai, illetve a globális sajtóviszonyokat?
– Szerintem katasztrofális az, ami a sajtóban történik, és nemcsak nagyon szomorú, de veszélyes is. Tényleg kár, hogy fel sem mérjük a sajtó szerepének fontosságát, és hogy eltűnőben van, amit képviselt. Az első csapást talán az olyan nagy oldalak jelentették, mint a YouTube, a Facebook és társai, melyek hatással lettek arra, hogy az emberek mit olvasnak, s ezáltal arra, hogy hova megy a reklámbevétel. Akkor még a sajtó része voltam, és azt gondoltuk, hogy a webes közösség a sajtó további felszabadulását hozza majd magával. Valójában az történt, hogy megjelent mindenféle megalapozatlan vélemény az interneten, a sajtó pedig – bevétel híján – már nem volt ott, hogy ellenőrizze, mi igaz és mi nem, mi tudományosan megalapozott, és mi marhaság. Ezek eredményeként újabb nagy változás indult el: nemcsak egy szakértői blog került egy szintre a napilapokkal, hanem a totális hülyeségről szóló áloldalak is. Közben már a hagyományos sajtóban is csak elvétve találkozunk olyan cikkel, ami objektíven tekint a világra. Emiatt elvesztettük a bizalmunkat a médiában. Ez egyes politikai erőknek is érdeke, így hát intenzív hadjáratot folytatnak a klasszikus sajtó megmaradt bástyái ellen, hogy a tények végül tényleg ellenőrizhetetlenek legyenek.
Ha pedig megszűnik a kapcsolatunk a valósággal, ha nem tudjuk többé, mi igaz és mi nem, akkor elképesztően befolyásolhatók vagyunk.
Én például folyamatosan önellenőrzést futtatok végig magamon, amikor hírt olvasok, azoknál az oldalaknál is, melyekben alapvetően megbízom. Eleve vannak olyan híroldalak, amiket teljes egészében kizárok, mert tudom, hogy ott nincsenek hírek, csak megrendelésre készülnek anyagok. Ezek a „hírek” sokszor kötődnek hozzám, ugyanis egy volt munkahelyemről vagy egy-egy ismerősöm életéről szólnak, és tudom, hogy egész egyszerűen hazudnak. Mégis nemegyszer milliókhoz jutnak el, milliók formálják a véleményüket ezek alapján, aztán pedig az ország jövőjét is. Mi azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy kritikusan fogadjanak minden állítást, és tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ellenőrizzék annak az igazságtartalmát, amit olvasnak. Ezt a legtöbben már nem teszik meg. Ha valaki úgy ír le valamit, ahogy hinni szeretnék, akkor fenntartás nélkül elfogadják – még akkor is, ha két perc alatt bizonyítható lenne az ellenkezője.
– Van valami mentő ötleted arra az esetre, ha a YouTube is olyan lejtmenetbe kapcsol, mint a televíziózás?
– Egyelőre nincs. Érdekes kérdés ez, mert ahogy végigvettük az állomásokat az életemben, akaratomon kívül mindig azelőtt váltottam, hogy valami megrogyott volna. Egyelőre még maradok a YouTube-on, és bízom benne, hogy ez a felület még hosszú jövő előtt áll. Itt inkább az a kérdés, hogy én mennyi ideig csinálom. Sokszor jönnek oda az emberek az utcán fotózkodni, hogy készítsünk közös képet, és a gyerekeim ilyenkor azt mondják, hogy ez milyen nagy dolog. Ilyenkor azt válaszolom nekik, hogy ez most nagy dolognak tűnik, de ha én abbahagynám, amit csinálok, eltelne három hónap, és már senki nem is emlékezne rá. Ez az egész utánam nem fog fennmaradni száz évig, de lehet, hogy száz napig sem. Ilyen az internet – egy pillanat alatt megtörténhet, hogy egyszer csak nem érdekli az embereket, amit csinálok. Hogy ez egy hónap, egy év vagy tíz év múlva történik meg, azt nem tudom, de gyanítom, hogy előbb, mint hogy a YouTube mint platform megszűnik. Bár ilyenkor a Rolling Stonesra szoktam gondolni. Amikor megkérdezték Mick Jaggert, hogy mit csinál majd, ha öreg lesz, azt mondta, hogy hatvanévesen nem fogja a Satisfactiont énekelni a színpadon. Most hetvennyolc éves, és még mindig csinálja.
Fotók: Vörös Szabolcs
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!