Az első jeruzsálemi zsinat óta az egyház örökös feladata az egység ápolása, ahogy az Úr kérte követői számára az utolsó vacsorán, „hogy egy legyenek” (vö. Jn 17,21). Ez a jézusi kérés nem egy a sok közül, hanem az „ő órájának” a gyümölcse. Éretten mondja ki az utolsó vacsora termében, a lábmosás és a szeretetparancs meghagyása után. Megható és felülmúlhatatlan pillanat, hisz a Szentháromság imádkozik: Jézus a Lélekben övéi előtt bizalommal fohászkodni kezd: „Atyám, amint te bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Az egység, amelyet Jézus óhajt, a Trinitas misztériuma. Isten műve. Szorosabban véve ezt az egységet nem mi „csináljuk”, csak hagyjuk, hogy megtörténjék bennünk: a Lélek fon egybe bennünket. Megrendítő élmény, amikor egy ütemre ver a Teremtő és a teremtmény, a Megváltó és a megváltott szíve. Ez az, ami a világot meggyőzi, nem pedig egyesek rendkívüli nagyszerűsége. Nem is annyira rendkívüli teljesítmény ez, hanem a részek alázatos összeállása egy kerek egésszé. Amikor egy a szív és egy a lélek.
Jézus az ő nyájának egységterelgetésére kéri Pétert, miután bizonyságot szerez szeretetéről. Ekkor kapja ő és aztán utódai mind a mai napig a feladatot: „Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15–17). Te, Péter, az enyémeket! Ez a péteri legeltetés az egybetartás művészete. A nagy nyáj közepe lassan mozog, némelyek szaporán előreszaladnak, mások lemaradnak.
A Pásztor áll, körbe-körbe néz, és számba vesz. A nyáj lassan mozog, és szeme a pásztoron. Ismerik egymást. A kép azért is eleven bennem, mert itt, Rómában látom, mindahányszor nyeregbe pattanok – hetente kétszer-háromszor –, és a Tiberis alsó rakpartján épült bicikliúton kikarikázom a római M0-ásig. Valahol félúton legelészik a zöld árterületen egy juhnyáj, immár zöldfülű gidákkal is, és együtt haladnak. Pásztoruk, akit személyesen is ismerek, hol középütt halad, hol a bicikliút közelében, és időről időre kiált nekik egyet, hallatja a hangját. Kiált valamit „bárányul”, és azok lassan összeterelődnek.
Amikor e sorokat írom, „kéthetes” Leó pápa a Lélek által frissen rárótt péteri szolgálatában, de nekem olybá tűnik, mintha már két éve a pásztorunk lenne.
Észrevétlenül, szinte pillanatok alatt történt, hogy rábíztuk magunkat. Ösztönösen, kategóriákon túl, különösebb fontolgatás nélkül. A bárány megérzi pásztorát. Gyerekkori, elsőáldozási, hittantáboros ősélmények aktiválódtak, és az ezer eresztékében recsegő világban szilárd pontra találtunk: arra, aki tudja, hol van forrás, hol van zöld legelő, és ami még ennél is fontosabb, ez a pásztor szeret bennünket. Együtt és külön-külön is. Még sírni is tud értünk, és biztos miattunk is, mint ott a vatikáni balkonon.
Amikor azt a „fekete bárányt”, Robert Sarah bíborost megtette különleges pápai küldöttének, éreztem, hogy pásztorunk palástja hihetetlenül széles és tág. Mindenki befér alája. Bizony, tarka a nyáj, mint a ravasz Jákobé, mégis egy, mert abba a „szent sátorba” azok lépnek, akik Jézushoz tartoznak. Mi, Jézushoz tartozók adjuk együtt az Egyházat.
Erről szól Leó pápa Szent Ágostontól vett jelmondata: „In Illo uno unum”, „hogy abban az Egyben – Jézusban – egyek legyünk”.
XIV. Leó pápa hivatalos portréja
Forrás: Vatican Media
