A Központi Statisztikai Hivatal Települések a lét határán című tanulmánya szerint több mint négyszáz olyan falu van Magyarországon, amely néhány évtizeden belül teljesen elnéptelenedhet. A kilencvenes években elindult ökofalu-mozgalom eredményeként úgy tűnt, néhány helyen vissza lehet fordítani a folyamatot. De vajon szembe lehet menni a társadalmi változásokkal?
A házak többségét kézzel tapasztották. Az otthonokban nem találunk káddal vagy zuhanyzótálcával felszerelt fürdőszobákat. Sehol nincs vezetékes víz. Csak az van, amit a kútból húznak fel, vagy az esővíz. Nincs bolt, orvosi rendelő, posta, és nincsenek munkahelyek sem. Még iskola sincs. Mindenki abból él, amije van – vetemény, állatok –, vagy amit a falubeliekkel cserél. Sehol egy kövezett út. A szomszéd településre öt kilométert kellene gyalogolni, de ott sincs semmi. Így aztán nem is mennek oda az emberek. A falu egy teljesen eldugott kis zug, ahol a lakók magukra és egymásra vannak utalva. Első ránézésre nem ideális hely a mai ember számára. Az ideköltöző családoknak azonban éppen ez a kitettség, a középkori falvak hangulata tetszett meg itt, e Somogy és Baranya megye határán lévő faluban, a Zselici-dombság délnyugati csücskében, Visnyeszéplakon.
Egységben a természettel
A ház sokkal kisebb volt, mint ahonnan az öt gyerekkel idejöttek. A holmijuk nagy részét ezért csak az épület mellé tudták lepakolni. Július elején érkeztek, a másodveteményezés időszakában, így hát első dolguk az volt, hogy felásták a kertet. „A falubeliek furcsállották, hogy mit csinálunk, mikor még be sem költöztünk, de nem volt időnk foglalkozni velük.
Tudtuk, ha nem vetünk, akkor ősszel nem lesz termés”
– meséli Füszfás Balázs.
Lassan kilenc éve, hogy a csobánkai cserkészpark vezetője családjával ebbe a Kaposvártól harmincöt kilométerre fekvő faluba költözött. Persze ő sem csak úgy találomra bökött a térképen erre a helyre. Egy ismerőse mesélt neki a főleg városokból érkező értelmiségi családok által lakott ökofaluról. „Amíg nem voltam cserkész, Budapestet tartottam a legjobb dolognak a világon – mondja a férfi –, de fel sem merült, hogy visszaköltözzünk oda.” Amikor feleségével megnézték a falut, azonnal eldöntötték, hogy ideköltöznek.
E kivételes természeti adottságokkal rendelkező helyen, amely már a középkori okleveleken is szerepel, mint a közeli Hedrehely mezőváros tartozéka, a konvencionális – vegyszerező, monokultúrás – mezőgazdaság nem tudott meggyökerezni. Mivel a környéken nincs jelentősebb ipari létesítmény, a forgalmas utak pedig elkerülik, munkalehetőség híján a lakosság lassan apadni kezdett. Így az ötvenes években még ötszáznál is több főt számláló faluban a rendszerváltáskor már csak alig harmincan maradtak. A kilencvenes évek elejétől azonban új korszak vette kezdetét Visnyeszéplakon.
Mind nagyobb számban települtek ide a városi létbe, a fogyasztói társadalomba belefáradt fiatal családok, hogy a kihalófélben lévő keresztény, népi hagyományokat felélesztve és a természettel való harmonikus együttélést keresve, közös erővel önfenntartó életvitelt alakítsanak ki.
Két év sem telt azóta, hogy ideköltözött, mikor polgármesternek választották. „Nem ismertek még – mondja mosolyogva Füszfás Balázs. – Bár úgy éreztem, több van bennem annál, hogy töltögetem a krumplit, meg egyelem a répát,
úgy döntöttem, hogy nem kampányolok, hanem a Jóistenre bízom a dolgot. Ha azt akarja, hogy ezt csináljam, akkor én szó nélkül folytatom a legjobb tudásom szerint, de ha úgy akarja, akkor polgármester leszek. Végül is így lett. Én pedig belevágtam.”
Pedig Füszfásék nem tartoznak a falu úttörői közé. Mint mondják, ők már a harmadik-negyedik hullámban érkeztek ide, amikor a közösség épp virágkorát élte. A házak többségét már megépítették vagy lakhatóvá tették kalákában, és túl voltak néhány aratáson. Közben a gyerekek is sokasodtak és növekedtek: egyre többen kerültek tanköteles korba. Meg kellett szervezni az oktatásukat. Ebben a helyzetben örömmel fogadták az ötgyerekes család érkezését.
„Amikor megtudták, hogy Bori tanító, azt mondták, költözzünk már holnap” – idézi fel a falubeliekkel való megismerkedését Korpics József és felesége. A Szeghalomról érkezett házaspár jóval a Füszfás család előtt, 2001-ben jött négy gyerekkel. „Már az első alkalommal láttuk, amikor itt jártunk, hogy egy nagyon tudatos, egyfelé húzó közösséghez csatlakozunk. Szimpatikus volt, hogy a nők szoknyában járnak, és hosszú hajat viselnek. Bár mi akkor még nem voltunk vallásosak, azt is láttuk, hogy főleg vallásgyakorló katolikus nagycsaládosok élnek itt” – meséli Bori, aki ötödik gyermekük születéséig tanította az alsós gyerekeket a széplaki faluházban kialakított osztályteremben. A házaspár mindkét tagja aktívan kivette a részét az oktatás megszervezéséből. Szenvedélyesen mesélnek tapasztalataikról. Elmondják, hogy sikerült találniuk egy iskolát, amely vállalta, hogy a széplaki faluházat felveszi telephelyeként, így az alsó tagozatban maguk állíthattak ki bizonyítványt. A felsősöket magántanulóként a környező városok iskoláiba íratták, az oktatást pedig a szülők tantárgyanként felosztották maguk között. Mivel a faluban szinte mindenki diplomás, nem volt nehéz az általános iskolai tantárgyakat „ki miben a legjobb” alapon lefedni. Figyelembe véve a körülményeket, és hogy a legtöbb tantárgyat nem szakos tanár oktatja, a „minimálisat maximálisan” lett a tanítási alapelv Visnyeszéplakon. „Olyan jól működik, hogy minden gyereket elsőre felvettek oda, ahova jelentkezett: a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumtól kezdve a pécsi művészeti iskolán át az orvosi egyetemig” – mondja büszkén a tanítónő.
Rózsával befuttatott verandán beszélgetünk a Korpics házaspárral. A tücskök hangosan ciripelnek. A férfi sokáig csak hallgat, és helyeslőn bólogat, míg felesége beszél. Aztán átveszi a szót. „Amikor idejöttünk, több olyan dolog volt, ami miatt úgy éreztük, közösségben vagyunk a többiekkel. Bár több irányból érkeztünk, a közös élethelyzet összehozott. Együtt kellett megoldanunk azokat a problémákat, amelyek mindenhol egyszerre merültek fel. És ha közösen csinálunk valamit, akkor az összekovácsolja az embereket.” A házaspár tele van történetekkel. József a közös szénázásokról, az útjavításról, a tetőfedésekről és a búzavetésről mesél. Felesége pedig a népi hagyományokat – a betlehemezést, a pünkösdikirály-választást és a közösen megtartott keresztény ünnepeket – említi.
Az udvaron nyüzsögnek a méhek. Nem csoda, a kert teli van színes, illatos és különös virágokkal. Facélia, mustár, hajdina. És épp virágzik a cickafark is. A ház körüli fás terület messziről szokványos erdőnek tűnik, de kiderül, hogy ötvenféle gyümölcsfa van benne. Itt szinte minden Korpics József gondoskodó munkájának eredménye. Egész más ez a munka, mint amit Szeghalmon hagyott a volt földmérő. „Egy hivatalban számítógép előtt ülni és papírokat tologatni? Azt hiszem, nem erre teremtett a Jóisten – mondja hitvallásszerűen. – Amikor az ember együtt tud élni a környezetével, akkor betölti a helyét a teremtett világban.”
„Nem tanultunk meg közösen álmodni”
Füszfás Balázs is úgy érkezett ide, mint a legtöbben. Azzal a romantikus elgondolással, hogy vesz itt egy akkora földet, amely eltartja őt és a családját. De aztán szembesülnie kellett azzal, hogy az a néhány hektár, amije itt az embereknek van, nem elég a megélhetéshez. Nem elég enni adni a gyerekeknek. Ruhát is kell venni. Fizetni a villanyt – ami az egyedüli közmű a faluban. És kell a gyerekek tanítására is. Az ideköltöző családok sokáig gond nélkül elvoltak. Szinte mindenki tartalékkal érkezett. Nem véletlen, hogy Visnyeszéplak sokáig azzal tűnt ki a magyar ökofalvak közül, hogy önellátó.
„Az egy humbug, hogy ez egy önfenntartó falu” – csattan fel, mikor rákérdezünk. –
Sok külső forrást kell bevonni. A családi pótlék is az. Amikor öt gyerekünk volt, százezer forintot kaptunk. Ha az ember nem költ, akkor az itt jó pénz. De egyre kevesebb a faluban a gyerek. Felnőttek, és elmentek” – magyarázza Füszfás. Széplakról ennek ellenére senki nem jár át más településre dolgozni. Mint mondják, olyan állás nincs, amiért érdemes lenne bejárni, aki meg ingázni akar, az inkább alvófalvakba költözik.
„Hogy miből élnek itt az emberek? – kérdez vissza, majd nevetni kezd. – Mostanában például csapatostul mennek Franciaországba egy szőlősgazdához idénymunkára. Magyarország ökofalva a francia gyümölcsösöket gondozza! – mondja ironikusan a polgármester, aki aggódva hallgatja a helybéli fiatalokat, amikor azt tervezgetik maguk között, hogy „szedik meg magukat” majd valahol. – Bár arra én is bátorítom a gyerekeimet, hogy lássanak világot. Hiszen régen is nagyon hasznos volt, a céhrendszerben, hogy a fiatalok elmentek Európába, ahonnan sok mesterségbeli tudást szedtek össze, amit azután itthon kamatoztattak.”
„Amikor még kicsik voltak a gyerekek, szépen elterveztük, hogy ki milyen szakmát tanuljon – emlékszik vissza Korpicsné. – Felosztottunk mindent, amire egy faluban szükség lehet: ács, cipész, szabó… Aztán az élet máshogy hozta. Kiderült, hogy ez csak a mi koncepciónk. A gyerekek nem így gondolták.” Csalódottság azonban nem látszik rajta. Talán a büszkeség miatt. Orvostanhallgató fiáról mesél, aki úgy indult neki az egyetemnek, hogy háziorvosként visszatér a faluba, de aztán rájött, hogy a traumatológia nagyobb kihívást jelent, mint az, hogy a kétszázötven fős falu betegeinek írjon receptet. „Hiányoznak Széplakon a nemzedékek” – állapítja meg rövid csend után az asszony. És valóban, a faluban nincsenek nagyszülők és unokák. Legfeljebb akkor költöznek ide az idős családtagok, amikor már nem tudnak segíteni a ház körül, inkább maguk szorulnak segítségre. A fiatalok pedig középiskolás korukban kollégiumba mennek, aztán egyetemre az ország különböző pontjaira.
„Az elmúlt tizenhat év alatt sok minden kikopott – teszi hozzá szomorúan Korpics József. – Miután felépültek a házak, megoldódtak a kezdeti nehézségek, és beindultak a családi gazdaságok, mindenkinek egyre több dolga lett. A közösségi élet fenntartása egyre inkább perifériára szorult. És amikor újabb megpróbáltatások elé került a település, már mindenki egy kicsit máshogy gondolta a megoldást” – véli. A szeghalmi köztisztviselőből mára filozofikus hajlamú gazda lett. „Nem tanultunk meg közösen álmodni – mondja lassan, szavakat keresve gondolataihoz. – Mindenki a saját elképzelését próbálta megvalósítani. Pedig közösség csak közös hiten tud alapulni. Sok minden nem éppen úgy alakult, ahogy elképzeltük, de nem bántuk meg, hogy ideköltöztünk. Ez egy nagy lehetőség volt, és olyan tapasztalatokat szereztünk saját magunkkal és a hitünkkel kapcsolatban, amelyek közelebb visznek a Teremtőhöz.”
A nyáj
Mint egy zsák, úgy vágódik el, mikor a polgármester markos emberei leterítik. Nagy kék szemeivel mereven néz, miközben az egyik összefogja és felemeli a lábait, a másik térdével a földre szorítja, hogy ne tudjon mozogni. A polgármester egyik karjával körbefogja a nyakát, másik kezével pedig akkurátus mozdulattal nyírni kezdi a birkát. A munkások szótlanul nézik az eseményt. Az egyik előveszi a telefonját, hogy felvegye. Úgy tíz perccel később elengedik az állatot. „Na, megvolt a negyedik – bólint felénk elégedetten a a falu első embere. – Még lassan megy. Nem vagyok valami gyakorlott birkanyíró. Hívhattam volna egy brigádot, az lenyírta volna nekem egy-két nap alatt, de gondoltam, meg tudok spórolni valamennyit a falunak azzal, ha magam csinálom.”
A hetvenhektáros legelő, ahol beszélgetünk, külföldi magántulajdonban van a környező háromezer hektáros területtel együtt. Az osztrák fiatalember, aki megvásárolta a korábbi állami gazdaság területeit, jó vételt csinált. A falu bérleti díjat fizet, és karbantartja a legelőjét, cserébe legelhetnek itt a juhok. „Mondhatnánk, hogy mindenki jól jár – méltatlankodik Füszfás –, mégsem tudom olyan jó szájízzel mondani, mert olyannak fizetünk, akinek még csak lakása sincs Magyarországon, nemhogy érdekelné itt valami.”
Eszünkbe nem jutna, hogy egy polgármesternek az a legfontosabb dolga, hogy naphosszat a juhok után szaladgál. Pedig abból, hogy gondoskodik a nyájról, az egész falu profitálhat. Tudja, hogy olyan alternatívát kell felmutatni, ami miatt érdemes itt maradni, és a fiataloknak a tanulmányaik befejeztével visszajönni ide. „Egzisztenciát a föld nem tud adni, hacsak nincs valami közös: legelő, erdő, gazdaság, amiből mindenki részesedhet – fejtegeti koncepcióját Füszfás Balázs. – Éppen ezt szeretném megvalósítani.” A közmunkaprogramban rejlő lehetőségeket felismerve föld- és jószágvásárlásba kezdett, és beszerezte a megművelésükhöz és gondozásukhoz szükséges gépeket is. Az önkormányzat tulajdonában lévő disznó-, ló-, méh- és borjúállományt családi gazdaságokban helyezte el, közmunkabér fejében. „Harminc embert tudok így foglalkoztatni – újságolja büszkén a polgármester, aki most egy helyi cukrásszal kézműves csokiüzem megnyitását is tervezgeti. – A közmunkabér itt nem olyan rossz kereset. Ha az ember megtermeli a földjén, amit megeszik, és még állatot is tart, akkor élelmiszerre szinte semmit nem kell költenie. A többire meg elég az az ötven-egynéhány ezer forint.”
Az, hogy az ideköltöző családok átmenetileg fellendítették a települést, és gondoskodnak a környezetről, még nem garancia arra, hogy ez így is marad. A falut hamarosan újra az elnéptelenedés veszélye fenyegetheti. Így a munkahelyteremtés Visnyeszéplak fennmaradása szempontjából kulcsfontosságú. „A második generáció vízválasztó lesz – vélekedik Füszfás Balázs. – Ahogy annak idején azért is néptelenedett el végül a falu, mert az öregek nem bírták már húzni a vizet a kútból, és vágni a fát télire, ez most is megtörténhet. Ha elmennek a gyerekeink, és itt maradunk öregen, akkor mi is el fogunk menni.”
Fotók: Zentai Rita