Szereplőinek esendőségén, küzdelmeiken és hibáikon keresztül közös, mindennapi, megfoghatatlan valóságunk rajzolódik ki, történetei közel hozzák az életet. Legújabb regénye, a Mamikám, mely belülről mutatja meg egy nyomorban élő cigány nő és egy magára maradt falusi asszony hétköznapi, mégis megrendítően drámai kapcsolatát, új nyelvet szólaltat meg a magyar irodalomban. A József Attila-díjas íróval erről a könyvről és sok minden másról is rendhagyó módon, levélváltásokon keresztül beszélgettünk. Részlet a Szív magazin októberi számában megjelent cikkből
– Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplója személyes témákon keresztül vet fel olyan kérdéseket, mint a saját magunk és mások élete, a rendelkezésre álló idő vagy az írás igazságának lehetősége. Mitől lesz egy szöveg „igaz”?
– Vannak olyan dolgok, amik mögé nem lehet objektív mércét állítani. Ilyen a szöveg igazsága vagy hitelessége. Ugyanakkor az ember íróként és olvasóként is hisz abban, hogy érzi, mikor olvas valódi művet, mikor hamisítványt vagy épp műalkotás-szimulációt. Ez a kérdés amúgy íróként mindig is foglalkoztatott, hiszen nekem egy célom van, a hiteles mű létrehozása. De képes vagyok-e eldönteni, hogy az a mű tényleg hiteles? S ha el tudom dönteni, vajon bármi hiteles és valóságos tud-e maradni akkor, amikor a megszólalás terét majdnem száz százalékban a hamis beszéd tölti ki? Amikor ezek a kétségek öntenek el, nem tudok írni. Írni csak akkor lehet, ha mélyen hiszel abban, hogy képes vagy azokat a szavakat és mondatokat megtalálni, amelyekből felépül a hiteles mű.
– A megszólalás tere a nyilvánosságtól a művészeten át a magánszféráig értendő?
– Igen, általános locsogás van mindenütt, és töméntelen mennyiségben ömlenek rád a hamis művek, amelyek mindig azt akarják elhitetni veled, hogy igaziak, ömlik rád a hamis beszéd a médiából, amely beszéd adott esetben hatalmi célból vagy épp pénzszerzés okán azt akarja rád kényszeríteni, hogy fogadd el igazságnak azt, amit mond, s persze a privát szférában is olyanok vagyunk, hogy nem mondjuk el azt, ami fontos, hanem elmaszatoljuk a gondjainkat, a bajainkat, és üres szövegeléssel vagyunk benne adott esetben nagyon fontos kapcsolatokban. Csak azért szövegelünk, hogy addig se kelljen rettegni a léttől, addig se kelljen szembesülni azzal, akik valóban vagyunk. Szövegelünk, mert félünk a fájdalomtól, a csalódástól, attól, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy mások meglátják bennünk az esendőséget, holott fájdalom nélkül nincs öröm, s valódi kapcsolat ember és ember között csak akkor jöhet létre, ha láthatóvá válik a törékenységünk.
– Van valami, amit belső szenzorként tud használni a hitelességről való döntésben?
– A belső szenzornak épp az a jellegzetessége, hogy nem tud a tudatosság szintjére jutni. Hinnem kell, hogy van ilyen bennem, de ennek a hitnek soha nem lesznek megfogható bizonyítékai. Vagy talán mégis, az, hogy vannak a világban remekművek, talán mégis azt jelenti, hogy létezik ez a belső érzékenység, ahogyan lehet azt mondani, hogy az erkölcs csak kollektív megállapodás kérdése, ugyanakkor mégsem csak azért nem tesz az ember aljas dolgokat, mert a törvény vagy a közösség bünteti.
[…]
– Szeptemberben megjelent regénye, a Mamikám egy mélyszegénységben élő falusi réteget és benne néhány egyéni sors tragédiáját mutatja meg egy cigány nő elbeszélésén keresztül. Hogyan találta meg ez a téma?
– Régen szerettem volna megírni egy öreg néni és egy fiatalabb nő kapcsolatát, olyan kapcsolatot, amiben a két ember más kulturális közeghez tartozik. Olyan sorsokat akartam feltárni, amelyek mentesek a hamisságtól, és persze olyan szöveget írni, amely mentes mindenfajta morális vagy társadalmi beárazástól.
– Ez a beárazás ugyanakkor a közgondolkodás része. Hazánkat most is nagyon megosztja a cigányok helyzetének kérdése, együtt azzal a kérdéssel, hogy ők mennyire tehetnek erről, amit a regény is tematizál. Célja ennek a könyvnek az olvasó érzékenyítése?
– Egy irodalmi műnek szerintem nincs praktikus célja. Lehet persze mellékes hozadéka, de ha pusztán ennyi lenne benne, akkor nem volna érdemes elolvasni. Minden műnek van egy reáliaalapja, a Mamikámnak is, de a tét az, hogy innét elindulva megfogalmazódik- e olyan általános emberi tartalom, ami miatt az olvasó mélyen érintve érzi magát, a saját sorsát.
– Ezeket az emberi tartalmakat a karaktereken belülről, mély együttérzéssel képes megszólaltatni. Milyen megfigyelésmód segíti ebben?
– Az író olyan, hogy mindig szimatol, kukucskál, hallgatózik. Amikor kamasz voltam, azt játszottam, hogy kinéztem valakit a buszon, és elképzeltem, hogy milyen élete lehet, hogy valójában kicsoda ő. Ha hallottam, miről beszél, az persze segített. Most mindent lehet hallani, mert mindenki telefonál. Az egész világ írói alapanyag. De a külső az csak egy része a dolognak, abban segít, hogy hiteles legyen az a valóság, amiben felépül a mű. Szükség van alapos befelé figyelésre, mert a világ azon az énen keresztül tud megmutatkozni, amely a szöveget létrehozza. Képesnek kell lenni arra, hogy teljesen átlényegüljön az ember, s ideig-óráig azzá legyen, akiről ír.
– Milyen tapasztalatokból tudott meríteni ennek a világnak a tárgyi és nyelvi megalkotásához?
– Kis túlzással mondhatnám, hogy cigányok között nőttem fel. Számomra ez természetes közeg, legalábbis a gyerekkorom természetes közege. De sokat törtem a fejem, hogy mi a nyelvezete egy ilyen könyvnek, s elég lassan, de aztán teljes bizonyossággal éreztem, hogy egy nyelvjárásoktól és az irodalmi nyelvtől is eltérő, de sokak által beszélt nyelven lesz megírva. Amely pe sze, miután irodalmi műről van szó, mégsem az utcáról van fölvéve, hanem a papíron van létrehozva, hogy mint olvasmány képes legyen éreztetni azt a világot, amiben a történet játszódik. Nem roncsolt nyelv, mint sokan gondolják, hanem egy nyelv, amin azok, akik használják, éppúgy ki tudják fejezni magukat, mint mások a kulturálisan elfogadottabb nyelveken. Egyébként első nekifutásra biztos nehéz olvasni, de abban bízom, hogy egy kis belegyakorlás után már mindenki kényelmesen mozog benne, ahogyan én is voltam írás közben, hisz én magam soha nem beszéltem ezt a nyelvet, nekem is rá kellett tanulnom. Végül már annyira ment, hogy attól kellett félnem, hogy ebben a beszédmódban írok levelet is.
– Fontos, hogy egy kisebbségi narratíva helyet kap az irodalmi fősodorban, de nem érinti-e érzékenyen azokat, akik ezt a nyelvet beszélik – még ha nem is az ő reprezentálásuk a tét? Ugyanígy figyelnénk-e például arra, ha egy cigány nő írt volna könyvet, akinek csak ez a nyelv áll rendelkezésére?
– Akiknek ez a nyelv áll rendelkezésükre, nem írnak könyvet. A Bovarynét Flaubert írta, és nem Bovaryné. Ami meg az én hozzáállásomat illeti, én szeretem azokat, akikről írok. Az ő igazságaikat képviselem, nem vagyok íróként abban a helyzetben, hogy megítéljek másokat. Ha ez a könyv a művészi szándékain túl figyelmet hoz azok irányába, akikre oly kevés, vagy ha nem kevés, akkor rossz figyelem fordul, akkor én annak is nagyon örülök. A rendszerváltás Magyarországon kasztrendszert hozott. A társadalmi rétegek között szinte nincs átjárás. Lassan már hírnökök sem érkeznek a döntéshozók elé, hogy elmondják, milyen nyomorultnak lenni.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. októberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Valuska Gábor