Mi történik, ha valaki ismert örökös nélkül hal meg? Mi köti össze a magyar taxisofőrt a chicagói egzotikus halakkal? Hogyan ismerjük fel, hogy tényleg örökséghez jutunk, s nem csak át akarnak verni minket? Kövér Gáborral és Rapaport Gáborral, a Probate Research Hungary – Magyar Örököskutató Iroda Kft. két alapítójával beszélgettünk.
– Hogyan lesz az emberből családfakutató?
Kövér Gábor: Én a PhD-t kezdtem el, de már állást kellett vállalnom. A kilencvenes évek közepén bölcsészként elég nehéz volt elhelyezkedni. Ehhez viszont nem kellett kvalifikáció. Ugyanakkor a levéltári rendszert ismertem, a nagybátyám amatőr családfakutató volt, érdekelt a téma, és így kerültem kapcsolatba egy ilyen céggel. Az idővel profilt váltott, és a családfakutatást a hagyatéki ügyek váltották fel. Mivel én voltam a cég külföldi levelezője, elég ismert lett a nevem a szakmában. Később megkeresett egy osztrák cég, hogy itt szeretnének létrehozni egy örököskutató irodát. Ezért kerestem meg a gimnáziumi barátomat, Gábort, aki nagyon járatos a cégalapításban.
Rapaport Gábor: Ekkor én marketingvezető voltam, de nem nagyon szerettem a munkahelyi környezetet, úgyhogy kapóra jött az ajánlat. Alapítás közben kaptuk az első ügyünket, és annyira megtetszett a szakma, hogy benne maradtam.
– Mi a családfa- és az örököskutatás menete?
Rapaport Gábor: A családfakutatás ugyan fönn van a honlapunkon, de sajnos nincs időnk foglalkozni vele. Néha jótét cselekedetként lekutatunk családfákat, de hivatalosan nem.
Kövér Gábor: Leginkább elmagyarázni szeretjük, ki hogyan tudja megcsinálni a sajátját.
Rapaport Gábor: Ha valaki Magyarországon ismert örökös nélkül hal meg, akkor az önkormányzat hagyatéki osztálya ott helyben felbecsüli az ingatlant és a benne lévő ingóságokat. Így keletkezik egy hagyatéki leltár. Ezután lezárják az ajtót, általában le is pecsételik az ingatlant, és átadják az illetékes közjegyzőnek, aki az ismert adatokkal kirak egy hirdetményt. Az ebben lévő adatok alapján mi már le tudjuk ellenőrizni a tulajdonjogi viszonyokat, s ha nincs nagy teher az ingatlanon, például jelzáloghitel, akkor azt gondoljuk, ez egy jó ügy.
Ha Budapestről van szó, az egyik kollégám kimegy a helyszínre, s ha azt látja, hogy le van pecsételve az ingatlan, akkor az egy újabb jel, hogy érdemes foglalkozni a kutatással.
Az egyik legjobb forrás a szomszéd. Ők tudnak mindent, ha nem volt nagyon zárkózott az elhunyt. Vidéki ingatlannál telefonon végezzük ezt a kutatást. Ha így megbizonyosodtunk arról, hogy az ügy megéri a fáradságot, elkezdünk egy klasszikus családfakutatást csinálni. Ehhez rengeteg adat fönn van az interneten. Az a célunk, hogy megtaláljuk a lehető legközelebbi rokont. Mert hiába találunk például egy elsőfokú unokatestvért, ha az örökhagyónak volt egy testvére, akinek meg van egy gyereke, ugyanis akkor ez az unokaöccs egyből megelőz mindenkit. Nekünk ő kell.
Kövér Gábor: Mi csak a törvényileg nyilvános forrásokhoz férünk hozzá, nem látunk rá titkos vagy zárt adatbázisokra, csak arra, ami az interneten található. Különféle módszerek vannak a kutatásra. Én azt vettem észre, hogy nagyon sok irodában egyedül dolgozik egy kutató. Mi a kezdetektől csapatban visszük az ügyeket, ami miatt több szálon el tud indulni a nyomozás, tehát időt is spórolunk, ami nem hátrány, hiszen meg kell előznünk a konkurenciát.
Rapaport Gábor: Levéltárakban szoktunk kutatni, de a plébániák szintén remek források. 1895 előtt csak egyházi anyakönyvezés volt, azt követően pedig egyházi és állami is. Egy kis telefonálgatással és utánajárással az esetek nagy részében eljutunk oda, hogy megtaláljuk az örököst, akivel felvesszük a kapcsolatot.
Rapaport Gábor
– Ha engem megkeresne egy ismeretlen, hogy nagy összeget örököltem, lehet, hogy átverésre gyanakodnék.
Rapaport Gábor: Óriási szerencsénk a szakmánkban, hogy mindig egyenesen tudunk beszélni. Elmondjuk, hogy mit kínálunk, hogy sikerdíjas munkát végzünk, és hogy nekünk semmit sem kell előre fizetni. Egy ügyvéd kolléga is dolgozik velünk, aki az eljárás során képviseli az örökösöket. Ő megmagyarázza nekik, hogy sehol sem kell megjelenniük, ami szintén szimpatikus sokaknak.
Kövér Gábor: Egyrészt mi senkire nem törjük rá az ajtót, hanem telefonon egyeztetünk egy személyes találkozót, hiszen nagyon fontos, hogy lássanak minket. Másrészt tisztázzuk az örökösökkel, hogy nem Dárius kincsét hozzuk, hanem mondjuk egy rákospalotai panellakást, ami azért a legtöbbünknek még mindig egy nagyon komoly összeg. Igen sokan járatlanok az ilyen ügyekben, vidéken élnek, idősebbek, vagy egyszerűen nincsenek olyan szociális helyzetben, hogy foglalkozni tudjanak velük. Ha úgy döntenek, hogy szerződést kötnek velünk, akkor mi intézünk mindent, és csak akkor kérünk pénzt, ha sikerrel jártunk. Ezzel persze kitesszük magunkat annak, hogy nem veszik igénybe a szolgáltatásainkat, hanem maguk megoldják az információink alapján. Ez előfordul, de azért a legtöbben értékelik azt a munkát, amit már azelőtt elvégeztünk, hogy nekik tudomásuk lett volna az örökségről.
– Mi történik, ha nincs örökös?
Rapaport Gábor: Ha nincs végrendelet, és senki nem jelentkezik be a hagyatékért, akkor a magyar állam örököl. Ezt úgy hívják, hogy szükségképpeni törvényes örökös. Egy hagyaték nem lóghat a levegőben. Illetve ha tartozásos hagyaték van, és az ismert örökösök lemondanak róla, akkor azt szintén az állam kénytelen benyelni. Egyébként leginkább ez jellemző.
– Az egyházak részéről hogyan fogadják, amikor önök beállítanak, hogy megnéznék az anyakönyveket?
Kövér Gábor: Többnyire pozitívak a tapasztalataink. Az evangélikus egyházban a leginkább segítőkészek a lelkészek. A reformátusok is gyakran ilyenek, ott viszont ha nemet mondanak, akkor az tényleg nem. A katolikus plébániáknál nagyon függ a dolog a plébánostól. Viszont nagyon tetszik nekünk, hogy sok egyházmegye digitalizálta az anyakönyveit. Itt külön meg kell említeni a kalocsai érseki levéltárat és a vezetőjét, Lakatos Andort, aki bámulatos munkát végzett e téren. Így a plébániákra kevésbé kell már támaszkodnunk, de az előfordul, hogy telefonálnunk kell. Erre egyrészt azért lehet szükség, mert az állami anyakönyvek mindig mást tartalmaztak. Például 1907 és 1953 között a szülők származási helyét nem adták meg. Viszont egy keresztlevélben ez gyakran szerepel.
Rapaport Gábor: Ebből kiderül a keresztszülők neve is, akik általában rokonok, ami újabb segítség számunkra. Tehát más információt kap az ember az egyházi kivonatokból, mint az államiakból.
Kövér Gábor: Ki kell tanulni, hogy melyik felekezetnél mit lehet keresni. Például a protestánsoknál – szemben a katolikusokkal – hiába keressük, mikor kötött valaki házasságot, mert az náluk nem szentség, tehát nincs jelentősége az anyakönyvben.
Rapaport Gábor: Az ortodox zsidóknál meg 1885 előtt – ekkortól szabályozták ugyanis, hogy az anyakönyvekben milyen adatoknak kell szerepelniük –, némi túlzással azt írtak be, amit akartak. Valahogy elnevezték a gyereket, de beírtak valami tök mást, ráadásul olvashatatlanul. Aki ortodox zsidó anyakönyveket tud kutatni, az mindent tud. Amikor elkezdtük ezt tizenhárom éve, akkor még járkáltunk vidéki plébániákra. Emlékszem, nagy szerencse volt, hogy az egyik helyen ketten voltunk, mert a plébános nagyon kedves volt, és amikor beléptünk az ajtón, azonnal megkínált minket olyan pálinkával, hogy csak na. Én vezettem, de nem volt mit tenni, Gábornak innia kellett.
Kövér Gábor: Amikor egyszer Szentgotthárdon jártunk, délben egyszer csak megkérdezte a plébános, hogy milyen felekezetűek vagyunk – én református, Gábor zsidó. Azt mondta a plébános, hogy akkor nekünk nem kell mondani, de azért álljunk fel, és elkezdte az Úrangyala imát, amit mi csendben végighallgattunk. Ez olyan élmény volt, hogy azóta is emlegetjük néha.
Egy különösen kiterjedt családfa
– Gondolom, kell olyan helyeken kutatniuk, ami bő száz éve még Magyarországhoz tartozott, de ma már nem. Hol a legnehezebb?
Kövér Gábor: Kárpátalján. Ott az anyakönyveket központilag beszedték, nem is nagyon tudjuk, hogy milyen anyakönyvek hol vannak. Ha ott kell kutatni, arra általában egy partnerünket kérjük fel. Erdélyben is nehéz, ott még nagyon kevéssé digitalizáltak, előre kell szólni, és fényképes igazolványt csináltatni, s egyszerre öt könyv kérhető ki. De annyi ügyünk van Magyarországon, hogy inkább ezekkel foglalkozunk. Egyébként a Vajdaságban, Szlovéniában és Szlovákiában különösen jó és könnyű a munka.
– Amikor még foglalkoztak családfakutatással, meddig mentek vissza az időben az ősök felkutatásában?
Kövér Gábor: Általában mindenki a felmenőire kíváncsi. A tridenti zsinat után kezdődött el az egyházi anyakönyvezés, amit aztán a protestáns felekezetek is átvettek, de Magyarországon csak a XVIII. század közepén kezdődött el az anyakönyvek vezetése. Ha valaki nem nemes vagy arisztokrata családból származik, akkor körülbelül eddig lehet visszamenni. Felvidéken, Selmecbányán, Körmöcbányán már a XVII. század elején elkezdődött az anyakönyvezés, ott addig lehet visszavezetni a szálakat. Nemesi családnál lehetett korábbra is. A zsidóknál pedig ha a XVIII. század közepéig eljut az ember, az nagyon jó, ahhoz nagy szerencse kell és csak bizonyos településeken, vidékeken lehetséges. Őket II. József kötelezte arra, hogy legyen családnevük, azelőttről nincsenek is feljegyzések.
Rapaport Gábor: Igazából a technika fejlődésével a családfakutatás is kicsit más irányba terelődött. Van például a myheritage.com nevű oldal. Velük lehet mostanában DNS-alapú kutatást csinálni. Az ember befizet egy csomagra, megkapja a tesztet, nyállal visszaküldi, és gyakorlatilag két-három héten belül megkapja az eredményt. Azonnal lesz háromezer másod-unokatestvére, akik ezen az oldalon szintén teszteltették magukat. De ezzel a módszerrel mi nem nagyon tudunk mit kezdeni.
Kövér Gábor
– Volt olyan alkalom, amikor egy kutatás során olyat tártak fel, amire korábban egyáltalán nem számítottak?
Kövér Gábor: Volt egy olyan család, ahol a papa fogorvos volt, aki Magyarországon hunyt el. A kutatás során fedeztük fel, hogy az 1920-as években benne volt a hírekben, ugyanis elítélték kokaincsempészésért. Mert akkor még Európában könnyebben hozzá lehetett jutni orvosi vonalon. Németországból behozta, kiküldte Kanadába, és ott vitték át a határon Amerikába, ahol a bátyja lakott, aki a szállítmány ottani ügyeit intézte. „A Fehér méreg” – ilyen újságcikkek voltak róla.
Rapaport Gábor: Még a kezdetekkor volt egy ügyünk, amit egy amerikai partnercégünktől kaptunk. Egy itthoni taxisnak volt egy testvére, aki elment Amerikába, és ott hunyt el. Amikor befutott hozzánk az eset, megkerestük a taxist, aki nagyon jó kedélyű, nagy dumás hapsi volt. Mindig azzal dicsekedett, hogy milyen hírességeket fuvarozott. Az ember mindig úgy kezd tárgyalni, hogy fölméri, kivel és hogyan beszél. A cégünk harminc százalékért dolgozik, ami nem kevés, úgyhogy azért sokszor félve toljuk az ügyfél elé a szerződést. Erre a taxis azt mondta: „A bátyámnak az égvilágon nem volt semmije. Nagy link volt, egy földönfutó.” És azzal a lendülettel aláírt minden papírt. Aztán kiderült, hogy a testvérének félmillió dolláros hagyatéka volt.
Kövér Gábor: Még egy csavar a történetben, hogy az a hagyaték egy hatalmas akvárium volt Chicagóban ritka tengeri halakkal, és végül ilyen elképesztő összegért adták el. Ez biztosítja számunkra az adrenalint, itt tényleg minden lehetséges. Az is nagyon emlékezetes volt, amikor megkeresett minket Gábor egyik barátja, hogy az édesanyja görög menekült volt, aki a polgárháború után került Magyarországra, és soha nem ünnepelte a születésnapját, mert nem tudta, mikor van. Odakint szegény földművesek voltak, szóval nem kerítettek nagy feneket ennek. Kilencéves lehetett, amikor a hazánkba jöttek, akkor kapott egy fiktív születési dátumot. Az állampolgárságától megfosztották Görögországban, mert kommunistának minősült a család, pedig csak rossz helyen laktak. Évtizedeken keresztül próbálta kideríteni, hogy mikor született. Anyakönyveket nem talált, pedig később újra kiment a szülőföldjére, megkereste a Vöröskeresztet is, szóval minden szálat megmozgatott. Mi ekkor szóltunk egy partnerüknek, akinek volt görög kutatója. Ő végül abban a nyilvántartásban találta meg, amelyikben listázták, hogy kiket fosztottak meg az állampolgárságuktól, ott pontosan leírták a születési dátumot. Nagyon örült a néni, amikor megmondtuk neki. De meghalt, mielőtt megünnepelhette volna az első születésnapját. Ez az egész olyan volt, mint egy novella.
Fotók: Orbán Gellért
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. októberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!