Együtt élni vagy elvonulni?

A közösségi lakhatástól a városi remetelakig

Elliot Aronson amerikai pszichológus magyar nyelven több mint három évtizede megjelent és so­kak által kötelező egyetemi tankönyvként megismert társadalom-lélektani összefoglaló alapmű­ve óta fogalmilag is tudjuk, hogy az ember „társas lény”. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy nem mindegyikünknek van igénye intenzív kapcsolódásra. Hogyan viszonyul e kérdéshez a téralakítás, az építészet, a dizájn napjaink gyorsuló mértékben urbanizálódó világában?

Az életben maradáshoz mindig is szükség volt a közösség, a törzs, a klán, a család, a társak támogatá­sára, jelenlétére. Egy anekdota sze­rint Margaret Mead XX. századi amerikai antropológus a civilizáció első bizonyítékát egy összeforrott törésű női combcsontleletben azo­nosította, mert az társas gondosko­dást, ápolást feltételez. Ugyanakkor az együttélésben megkerülhetetlen a territorialitás, a „saját” terület ki­jelölésének, megőrzésének az identi­tásunkhoz kapcsolódása, ami viszont azon nyomban felveti a térhez viszo­nyulásunk kérdését.

Fotók: iStock

Mindezt saját tapasztalatunkból is jól ismerjük: az iskolában, a munka­helyünkön, az otthonukban, de még talán a tömegközlekedésben is ponto­san felismerjük és elfoglaljuk azt a he­lyet, amely számunkra a biztonságot, az otthonosságot, a megérkezettséget képviseli, és a jól létezés érzését bizto­sítani képes – de azt is tudjuk, milyen konfliktusokat okoz, ha az asztalnál a megszokott székünket, a tanterem­ben vagy a templomban a kedvenc padunkat, a buszon a hátsó ablak előtti törzshelyünket valaki más el­foglalja. Arról nem is beszélve, hogy az új irodába, kollégiumba vagy akár a házasságkötés utáni első közös la­kásba költözésnél milyen feszültséget tud okozni a térhez való viszonyulá­sunk különbözősége.

A környezet szerepe az emberi kapcsolatokban

A lélektan egyik újabb területe, a kör­nyezetpszichológia, vagyis az ember–környezet tranzakciók tudományá­nak meglátása szerint a szociofizikai környezet, amelyben együttélésünk zajlik, ugyanolyan aktív résztvevő, mint mi magunk. Van tér, amelyben már első pillanatban jól és otthonosan érezzük magunkat, és van környezet, ahol mindvégig feszengünk.

Meghatározó dinamikát jelent egy­re inkább városi létezésünk, az urba­nizáció. Az ENSZ adatai szerint jelen­leg a világ népességének 55 százaléka él városban, azonban ez az arány 2050-re várhatóan 68 százalékra nö­vekszik. A lakosság sűrűsége, az élet­forma sok esetben az együttélésnek kevésbé a serkentő, inkább a trauma­tizáló hatását erősíti. Számos példát ismerhetünk is arra, hogy városban felnőtt emberek vidékre, kistelepü­lésre költöznek. Ahogyan a terület hazai vezető szakértője, Dúll Andrea fogalmaz: „A 21. század egyik legna­gyobb kihívást jelentő problematikája az ember és a környezet kapcsolata – a megoldáshoz rendszerszerű gondol­kodás szükséges.”

Különösen izgalmas mindez a lak­hatás, az otthoni mikrokörnyezet vo­natkozásában, hiszen – az utca mezo- és a város makrokörnyezetéhez képest – a lakásunk olyan elsődleges terri­tórium, ahol az ágyunktól a székün­kig és a csészénkig számos tárgy a testünkkel áll közvetlen kölcsönha­tásban. Erre gondolva nem meglepő, hogy a környezetpszichológia nem­csak a lélektant tanuló diákok hori­zontján jelent meg, de az építészek és a dizájnerek oktatásában is.

Lakhatási alternatívák

A szokványos lakhatási formák és út­vonalak – kollégium, albérlet, kis la­kásból nagyobba, lakótelep és lakó­park, sorház, ikerház, családi ház; a gyerekkori otthonból a város sűrű­jébe, onnan előbb-utóbb csendesebb környékre, zöldövezetbe, agglomerá­cióba, a gyerekek kiröpültével ismét a városba vagy egy divatos vidéki kör­nyezetbe – lehetőségei mellett kínál­kozik-e alternatíva? Lehet-e még e kérdésben újat mondani?

A válaszhoz a (környezet)tuda­tosság, a fenntarthatóság elgondo­lása jelenti a kulcsot. Egyik lehető­ségként ott vannak a városi nomád életmódhoz kapcsolódó apró, a mi­nimális lakhatási igényeknek megfe­lelő, mértéktartó, konyha (Japánban akár fürdőszoba) nélküli kilenc-tíz négyzetméteres bérlakások. (E tuda­tosan szerény életmód megismerésé­hez ajánlható Wim Wenders tavalyi, Tökéletes napok című remek filmje.) A minimumra törekvő lakóterek per­sze nem jelentenek újdonságot: a ma­gyar nyelvben „garzonként” ismert lakások és házak eredetileg a francia garçon (’fiú’) szóból eredeztethetően olyan kis méretű otthonokat és azokat befoglaló épületeket jelöltek, amelyek egyedülálló (például agglegény, innen a kifejezés) lakóinak nem volt szük­ségük konyhára, hiszen nem főztek, és nem odahaza étkeztek. A XIX. és XX. század fordulójának Budapestjén pedig a szoba- és ágybérlet sem volt szokatlan megoldás.

Másik megoldásként már Budapes­ten is megjelentek a közösségi lakha­tás megvalósítását célzó, úgynevezett co-housing vagy co-living életterek. Ezek olyan rugalmasan alakítható ott­honok, amelyekben több önállóan élő ember vagy éppen család tud olyan formában együtt lakni, hogy a meg­osztható funkciók (például konyha, mosókonyha, étkező, nappali) közös térben helyezkednek el, ugyanakkor a privát élettér is biztosított a nem közösségi funkciókhoz (például há­lószoba). E megoldás előnye, hogy az önállóan bérelt, magas árú lakások helyett közösen bérelt olcsóbb lak­hellyel a lakhatási válság kezelésében is segít, és közösséget, ismerős/megis­merhető lakótársakat biztosítva a vá­rosi elidegenedés, az egyedüllét prob­lémájára is megoldást kínál. Fontos, hogy nem vagyonközösségről, vala­miféle utópisztikus kommunáról van itt szó, hanem olyan nem hierarchikus döntési struktúrájú lakóközösségről, amely aktív résztvevői alapon alakul és működik.

Az első ilyen co-housing épü­let 1966-ban létesült Dániában, a Koppenhága melletti Hareskov­ban. A modellre vannak kisebb és nagyobb nemzetközi példák, idehaza több mint egy évtizede működik ezzel a kérdéssel foglalkozó csoport (www.cohousingbudapest.hu), és vannak co-housing otthonok is. A nemzet­közi kísérletek között találunk megü­resedett kereskedelmi célú ingatlan újrahasznosításával megvalósult pro­jektet (ilyen például a londoni Viva­house) és előfizetésen alapuló modellt (Urban Village Project) is.

Közösségi és egyéni élet vallási környezetben

Alternatívát jelenthetnek a remetelét és a monostori közösségek is, ame­lyek végigkísérték a kereszténység útját. Bár a városból kivonulásnak nem feltétlenül kell vallásos indítta­tásúnak lennie (gondoljunk például Henry David Thoreau amerikai író és filozófus XIX. századi kísérletére, aki több mint két évig a Massachusetts ál­lambéli Walden-tó mellett élt egy sa­ját maga ácsolta házban), a mai napig tudunk remetékről, és természetesen monostorok is szép számmal találha­tók hazánkban.

A szerzetesség „tér-képéről” szó­ló könyvében Varga Mátyás ír az ül­dözések elől a sivatagba menekült első keresztények közül azokról, akik „felfedezték, spirituális tarta­lommal töltötték meg a helyet, és ott maradtak az üldözések elmúl­tával is”. Ennek magyarázatához arról, hogy a vallásos ember szá­mára a tér nem homogén, a szent megnyilatkozik benne, ezzel onto­lógiailag is megalapozva a világot, Mircea Eliade XX. századi román vallástörténésznél olvashatunk rész­letesen. Frédéric Debuyst francia bencés teológus pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy míg a tér fo­galma mára alapvetően mennyisé­gi lett, addig a hely karakterrel ren­delkező, minőségi fogalom. Éppen ezért nem véletlenszerű, hol jöttek/ jönnek létre remetelakok és mo­nostorok. Némelyik jól észlelhető és könnyen megközelíthető helyet foglal el, de akad közöttük olyan is, amelyet nehézkes felkeresni (ilyen például a Christ in the Desert-mo­nostor az új-mexikói Abiquiu mel­lett egy kanyonban) vagy ahová ki­fejezetten bajos bejutni (példák erre az Áthosz-hegyi, mintegy másfél ezer szerzetesnek otthont adó mo­nostorok).

Még ha van is a monostor és a remeteség között eltérés (közösségi együttélés szemben az egyedülléttel), mindkettőben ott a közös gyökér: az elvonulás, a társadalom szövetéből és működésétől való különválás, a rege­nerálódás, az Istennek ajánlott élet. Debuyst könyvében idézi Giorgio Giurisato apát 1987-es írását, mely szerint „a szerzetesnek tulajdonkép­pen beavatást kell nyernie az egye­düllétbe, és be kell gyakorolja, hogy ezt a magányt kézzelfogható módon élje”. Persze (bizonyos kivételektől eltekintve) ez az egyedüllét nem je­lent teljesen megtagadott interakciót a társadalommal, hiszen, ugyancsak Debuyst-öt idézve „a lakás aktusá­nak fenomenológiája mindig ahhoz a három-négy fontos ponthoz irá­nyít bennünket, amelyeket egy való­di lakóház magával és magában hor­doz: először is a személyes intimitás, a magány és a csend; majd a találko­zásnak a »családi kör« gyújtópontjá­nak központi pólusa; harmadik he­lyen az »út«, amely ezeket egyesíti; végül pedig a vendégszeretet, a ki­felé irányuló nyitottság”, azaz a bel­ső béke biztonságossá teszi a kifelé kapcsolódást is.

A városi környezethez és jelenko­runkhoz visszakanyarodva érdekes alternatív elgondolást képvisel a ma­napság egy kortárs városi templom­tér megvalósulásán (Espace Maurice Zundel, Lausanne) dolgozó szlovák kutató, Veronika Dlabac (Hliniča­nová) 2021-es Urban Sanctuary pro­jektje, amelyen belül az urbanizáció­ra, a digitalizálódásra, a pandémiára és a környezeti változásokra válaszul mai városi remetelakok létrehozásá­nak elgondolását is megfogalmazta „egyfajta nonlineáris spirituális tér­ként, amely a dizájn, a művészet és az építészet határán helyezkedik el, és az ősi ortodox remeteségek ha­gyományát követi”. E remetelakok városi környezetben biztosíthatják az elcsendesedés, a szemlélődés le­hetőségét anélkül, hogy az elvonuló­nak bármilyen interakcióra kellene lépnie másokkal. Hasonló működé­si modell ez például ahhoz, ahogyan a majki kamalduli remetelakokban élőket láthatták el interakció nélkül – csupán ez esetben városi, könnyen megközelíthető és ellátható környe­zetben.

 

FORRÁSOK

  • Aronson, Elliot: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978
  • Debuyst, Frédéric: A hely szelleme a keresztény építészetben, Bencés Kiadó, 2005
  • Dlabac (Hliničanová), Veronika: Urban Sanctuary, https://www. facebook.com/urbansanctuary.eu/
  • Dúll Andrea: Ember-környezet tranzakció viselkedéstudományi kutatások – Környezetpszichológiai fenntarthatóság, Magyar Pszichológiai Szemle, 78 (4), 2023, 471–484.
  • Eliade, Mircea: A szent és a profán, Európa, 1987
  • Thoreau, Henry David: Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről, Fekete Sas Kiadó, 2015
  • Varga Mátyás: Kint és bent – A bencés szerzetesség tér-képe, Bencés Kiadó, 2005