Elliot Aronson amerikai pszichológus magyar nyelven több mint három évtizede megjelent és sokak által kötelező egyetemi tankönyvként megismert társadalom-lélektani összefoglaló alapműve óta fogalmilag is tudjuk, hogy az ember „társas lény”. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy nem mindegyikünknek van igénye intenzív kapcsolódásra. Hogyan viszonyul e kérdéshez a téralakítás, az építészet, a dizájn napjaink gyorsuló mértékben urbanizálódó világában?
Az életben maradáshoz mindig is szükség volt a közösség, a törzs, a klán, a család, a társak támogatására, jelenlétére. Egy anekdota szerint Margaret Mead XX. századi amerikai antropológus a civilizáció első bizonyítékát egy összeforrott törésű női combcsontleletben azonosította, mert az társas gondoskodást, ápolást feltételez. Ugyanakkor az együttélésben megkerülhetetlen a territorialitás, a „saját” terület kijelölésének, megőrzésének az identitásunkhoz kapcsolódása, ami viszont azon nyomban felveti a térhez viszonyulásunk kérdését.
Fotók: iStock
Mindezt saját tapasztalatunkból is jól ismerjük: az iskolában, a munkahelyünkön, az otthonukban, de még talán a tömegközlekedésben is pontosan felismerjük és elfoglaljuk azt a helyet, amely számunkra a biztonságot, az otthonosságot, a megérkezettséget képviseli, és a jól létezés érzését biztosítani képes – de azt is tudjuk, milyen konfliktusokat okoz, ha az asztalnál a megszokott székünket, a tanteremben vagy a templomban a kedvenc padunkat, a buszon a hátsó ablak előtti törzshelyünket valaki más elfoglalja. Arról nem is beszélve, hogy az új irodába, kollégiumba vagy akár a házasságkötés utáni első közös lakásba költözésnél milyen feszültséget tud okozni a térhez való viszonyulásunk különbözősége.
A környezet szerepe az emberi kapcsolatokban
A lélektan egyik újabb területe, a környezetpszichológia, vagyis az ember–környezet tranzakciók tudományának meglátása szerint a szociofizikai környezet, amelyben együttélésünk zajlik, ugyanolyan aktív résztvevő, mint mi magunk. Van tér, amelyben már első pillanatban jól és otthonosan érezzük magunkat, és van környezet, ahol mindvégig feszengünk.
Meghatározó dinamikát jelent egyre inkább városi létezésünk, az urbanizáció. Az ENSZ adatai szerint jelenleg a világ népességének 55 százaléka él városban, azonban ez az arány 2050-re várhatóan 68 százalékra növekszik. A lakosság sűrűsége, az életforma sok esetben az együttélésnek kevésbé a serkentő, inkább a traumatizáló hatását erősíti. Számos példát ismerhetünk is arra, hogy városban felnőtt emberek vidékre, kistelepülésre költöznek. Ahogyan a terület hazai vezető szakértője, Dúll Andrea fogalmaz: „A 21. század egyik legnagyobb kihívást jelentő problematikája az ember és a környezet kapcsolata – a megoldáshoz rendszerszerű gondolkodás szükséges.”
Különösen izgalmas mindez a lakhatás, az otthoni mikrokörnyezet vonatkozásában, hiszen – az utca mezo- és a város makrokörnyezetéhez képest – a lakásunk olyan elsődleges territórium, ahol az ágyunktól a székünkig és a csészénkig számos tárgy a testünkkel áll közvetlen kölcsönhatásban. Erre gondolva nem meglepő, hogy a környezetpszichológia nemcsak a lélektant tanuló diákok horizontján jelent meg, de az építészek és a dizájnerek oktatásában is.
Lakhatási alternatívák
A szokványos lakhatási formák és útvonalak – kollégium, albérlet, kis lakásból nagyobba, lakótelep és lakópark, sorház, ikerház, családi ház; a gyerekkori otthonból a város sűrűjébe, onnan előbb-utóbb csendesebb környékre, zöldövezetbe, agglomerációba, a gyerekek kiröpültével ismét a városba vagy egy divatos vidéki környezetbe – lehetőségei mellett kínálkozik-e alternatíva? Lehet-e még e kérdésben újat mondani?
A válaszhoz a (környezet)tudatosság, a fenntarthatóság elgondolása jelenti a kulcsot. Egyik lehetőségként ott vannak a városi nomád életmódhoz kapcsolódó apró, a minimális lakhatási igényeknek megfelelő, mértéktartó, konyha (Japánban akár fürdőszoba) nélküli kilenc-tíz négyzetméteres bérlakások. (E tudatosan szerény életmód megismeréséhez ajánlható Wim Wenders tavalyi, Tökéletes napok című remek filmje.) A minimumra törekvő lakóterek persze nem jelentenek újdonságot: a magyar nyelvben „garzonként” ismert lakások és házak eredetileg a francia garçon (’fiú’) szóból eredeztethetően olyan kis méretű otthonokat és azokat befoglaló épületeket jelöltek, amelyek egyedülálló (például agglegény, innen a kifejezés) lakóinak nem volt szükségük konyhára, hiszen nem főztek, és nem odahaza étkeztek. A XIX. és XX. század fordulójának Budapestjén pedig a szoba- és ágybérlet sem volt szokatlan megoldás.
Másik megoldásként már Budapesten is megjelentek a közösségi lakhatás megvalósítását célzó, úgynevezett co-housing vagy co-living életterek. Ezek olyan rugalmasan alakítható otthonok, amelyekben több önállóan élő ember vagy éppen család tud olyan formában együtt lakni, hogy a megosztható funkciók (például konyha, mosókonyha, étkező, nappali) közös térben helyezkednek el, ugyanakkor a privát élettér is biztosított a nem közösségi funkciókhoz (például hálószoba). E megoldás előnye, hogy az önállóan bérelt, magas árú lakások helyett közösen bérelt olcsóbb lakhellyel a lakhatási válság kezelésében is segít, és közösséget, ismerős/megismerhető lakótársakat biztosítva a városi elidegenedés, az egyedüllét problémájára is megoldást kínál. Fontos, hogy nem vagyonközösségről, valamiféle utópisztikus kommunáról van itt szó, hanem olyan nem hierarchikus döntési struktúrájú lakóközösségről, amely aktív résztvevői alapon alakul és működik.
Az első ilyen co-housing épület 1966-ban létesült Dániában, a Koppenhága melletti Hareskovban. A modellre vannak kisebb és nagyobb nemzetközi példák, idehaza több mint egy évtizede működik ezzel a kérdéssel foglalkozó csoport (www.cohousingbudapest.hu), és vannak co-housing otthonok is. A nemzetközi kísérletek között találunk megüresedett kereskedelmi célú ingatlan újrahasznosításával megvalósult projektet (ilyen például a londoni Vivahouse) és előfizetésen alapuló modellt (Urban Village Project) is.
Közösségi és egyéni élet vallási környezetben
Alternatívát jelenthetnek a remetelét és a monostori közösségek is, amelyek végigkísérték a kereszténység útját. Bár a városból kivonulásnak nem feltétlenül kell vallásos indíttatásúnak lennie (gondoljunk például Henry David Thoreau amerikai író és filozófus XIX. századi kísérletére, aki több mint két évig a Massachusetts állambéli Walden-tó mellett élt egy saját maga ácsolta házban), a mai napig tudunk remetékről, és természetesen monostorok is szép számmal találhatók hazánkban.
A szerzetesség „tér-képéről” szóló könyvében Varga Mátyás ír az üldözések elől a sivatagba menekült első keresztények közül azokról, akik „felfedezték, spirituális tartalommal töltötték meg a helyet, és ott maradtak az üldözések elmúltával is”. Ennek magyarázatához arról, hogy a vallásos ember számára a tér nem homogén, a szent megnyilatkozik benne, ezzel ontológiailag is megalapozva a világot, Mircea Eliade XX. századi román vallástörténésznél olvashatunk részletesen. Frédéric Debuyst francia bencés teológus pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy míg a tér fogalma mára alapvetően mennyiségi lett, addig a hely karakterrel rendelkező, minőségi fogalom. Éppen ezért nem véletlenszerű, hol jöttek/ jönnek létre remetelakok és monostorok. Némelyik jól észlelhető és könnyen megközelíthető helyet foglal el, de akad közöttük olyan is, amelyet nehézkes felkeresni (ilyen például a Christ in the Desert-monostor az új-mexikói Abiquiu mellett egy kanyonban) vagy ahová kifejezetten bajos bejutni (példák erre az Áthosz-hegyi, mintegy másfél ezer szerzetesnek otthont adó monostorok).
Még ha van is a monostor és a remeteség között eltérés (közösségi együttélés szemben az egyedülléttel), mindkettőben ott a közös gyökér: az elvonulás, a társadalom szövetéből és működésétől való különválás, a regenerálódás, az Istennek ajánlott élet. Debuyst könyvében idézi Giorgio Giurisato apát 1987-es írását, mely szerint „a szerzetesnek tulajdonképpen beavatást kell nyernie az egyedüllétbe, és be kell gyakorolja, hogy ezt a magányt kézzelfogható módon élje”. Persze (bizonyos kivételektől eltekintve) ez az egyedüllét nem jelent teljesen megtagadott interakciót a társadalommal, hiszen, ugyancsak Debuyst-öt idézve „a lakás aktusának fenomenológiája mindig ahhoz a három-négy fontos ponthoz irányít bennünket, amelyeket egy valódi lakóház magával és magában hordoz: először is a személyes intimitás, a magány és a csend; majd a találkozásnak a »családi kör« gyújtópontjának központi pólusa; harmadik helyen az »út«, amely ezeket egyesíti; végül pedig a vendégszeretet, a kifelé irányuló nyitottság”, azaz a belső béke biztonságossá teszi a kifelé kapcsolódást is.
A városi környezethez és jelenkorunkhoz visszakanyarodva érdekes alternatív elgondolást képvisel a manapság egy kortárs városi templomtér megvalósulásán (Espace Maurice Zundel, Lausanne) dolgozó szlovák kutató, Veronika Dlabac (Hliničanová) 2021-es Urban Sanctuary projektje, amelyen belül az urbanizációra, a digitalizálódásra, a pandémiára és a környezeti változásokra válaszul mai városi remetelakok létrehozásának elgondolását is megfogalmazta „egyfajta nonlineáris spirituális térként, amely a dizájn, a művészet és az építészet határán helyezkedik el, és az ősi ortodox remeteségek hagyományát követi”. E remetelakok városi környezetben biztosíthatják az elcsendesedés, a szemlélődés lehetőségét anélkül, hogy az elvonulónak bármilyen interakcióra kellene lépnie másokkal. Hasonló működési modell ez például ahhoz, ahogyan a majki kamalduli remetelakokban élőket láthatták el interakció nélkül – csupán ez esetben városi, könnyen megközelíthető és ellátható környezetben.
FORRÁSOK
- Aronson, Elliot: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978
- Debuyst, Frédéric: A hely szelleme a keresztény építészetben, Bencés Kiadó, 2005
- Dlabac (Hliničanová), Veronika: Urban Sanctuary, https://www. facebook.com/urbansanctuary.eu/
- Dúll Andrea: Ember-környezet tranzakció viselkedéstudományi kutatások – Környezetpszichológiai fenntarthatóság, Magyar Pszichológiai Szemle, 78 (4), 2023, 471–484.
- Eliade, Mircea: A szent és a profán, Európa, 1987
- Thoreau, Henry David: Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről, Fekete Sas Kiadó, 2015
- Varga Mátyás: Kint és bent – A bencés szerzetesség tér-képe, Bencés Kiadó, 2005