A Ferenc pápa által meghirdetett és a keresztény reményt újjáéleszteni hivatott szentévben, a 2025-ös jubileumi évben az egyháztörténelem első egyetemes (ökumenikus) zsinatának, a 325-ben Nikaiában tartott zsinatnak az ezerhétszázadik évfordulóját is ünnepeljük.
Ennek az évfordulónak fontos ökumenikus dimenziói vannak, ami már abban is megmutatkozik, hogy a szentatya kifejezte azon vágyát, hogy Nikaiába [a ma Törökországban található Iznikbe] utazzon, hogy ezt az évfordulót együtt ünnepelje meg I. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának „Hit és Alkotmány” Bizottsága szintén készül erre az ünnepre.
Közös keresztény hitvallás
Mindenekelőtt azok a tanbeli kérdések ökumenikus jelentőségűek, amelyekkel a zsinat foglalkozott, és amelyeket a „háromszáztizennyolc atya nyilatkozatában” foglaltak össze. Ezzel az atyák megvallották hitüket „az egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. És az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Istennek a Fiában, az Atyától egyszülöttként születettben, azaz az Atyának a lényegéből, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem teremtetett, egylényegű az Atyával, általa teremtetett minden, ami az égben és ami a földön van.” A zsinat egyiptomiakhoz írt levelében pedig az atyák bejelentették, hogy a vizsgálódásra elsősorban az adott okot, hogy Arius és követői a hit ellenségei és törvényszegők, s ezért az atyák Arius tanításairól kijelentették, hogy „mindezeket a szent zsinat kiközösítéssel sújtja, és még meghallgatni sem viseli el türelmesen ennek a véleménynek az istentelenségét és esztelenségét, és az Isten Fiát gyalázó szavakat”. Ezek a kijelentések jól mutatják, milyen összefüggésben született meg a zsinat által megfogalmazott hitvallás, amely a Jézus Krisztusban mint Istennek „az Atyával egylényegű” Fiában való hitet vallja. A történelmi háttér tehát a korabeli kereszténységben, különösen a Római Birodalom keleti részén kirobbant heves vita; ebből világosan látszik, hogy a IV. század elejére a krisztológiai kérdés vált a keresztény egyistenhit döntő kérdésévé.
A vita főként akörül folyt, hogy miként egyeztethető össze a Jézus Krisztusba mint Isten Fiába vetett keresztény hitvallás az egy Istenbe vetett, a monoteizmus értelmében vett ugyancsak keresztény hittel. Az alexandriai teológus Arius különösen a kor filozófiai gondolkodásának megfelelő szigorú monoteizmus mellett állt ki, és e szigorú monoteizmus fenntartása érdekében Jézus Krisztust kizárta Isten fogalmából. Ebből a szempontból Krisztus nem lehetett „Isten Fia” a szó igazi értelmében, hanem csak köztes lény, akit Isten felhasznált a világ teremtéséhez és az emberiséggel való kapcsolatához. A zsinati atyák elutasították a merev filozófiai monoteizmus Arius által képviselt modelljét, és azt a hívő meggyőződést állították vele szembe, hogy Jézus Krisztus mint Isten Fia „egylényegű az Atyával”. A homousziosz szóval a zsinati atyák Jézus Krisztus legmélyebb misztériumát akarták kifejezni, akiről a Szentírás az Atya hűséges Fiaként, az Atyával imádságban szorosan egyesült Fiúként tesz tanúságot. Jézus ugyanis az imádságban jelenik meg legtisztábban a mennyei Atya Fiaként. Az Újszövetségben főként Lukács evangélista az, aki Jézust földi életében állandó imádságban élő Isten Fiaként mutatja be. Lukácsnál Jézus egzisztenciális középpontjában a mennyei Atyával folytatott párbeszéd áll, és Jézus mélységes egységben él az Atyával. Jézus annyira imádságban és imádságból élt, hogy egész élete és működése egyetlen imádságnak mondható. E nélkül az imádságos magatartás nélkül egyáltalán nem lehet megérteni Jézus Krisztus alakját. A nikaiai zsinati atyák pontosan ezt érezték és értették meg, amikor a homousziosz kifejezést használták, hogy Jézus imádságának helyes értelmezését, életének és halálának legmélyebb olvasatát kínálják, Jézus életének és halálának minden pillanatát ugyanis az Atyával való párbeszéd járta át.
A homousziosz szóval a nikaiai zsinat egyáltalán nem „hellenizálta” a bibliai hitet, nem vetette alá idegen filozófiának, hanem megragadta azt a páratlan újdonságot, amely Jézus Atyához intézett imájában vált láthatóvá. Inkább Arius volt az, aki a keresztény hitet az akkori filozófiai gondolkodáshoz igazította, míg a nikaiai zsinat a kor filozófiáját azért vette át, hogy kifejezze azt, ami a keresztény hitre jellemző. A nikaiai hitvallásban a zsinat ismételten a cezáreai Filippiben hitvallást tevő Péterként és Péterrel együtt fejezte ki magát: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). A zsinat krisztológiai hitvallása a közös keresztény hit alapjává vált.
E zsinatnak különösen azért van nagy jelentősége, mert olyan időszakban zajlott, amikor a kereszténységet még nem tépázta meg a későbbiekben bekövetkező számos szakadás. A nikaiai hitvallás nemcsak a keleti egyházak, az ortodox egyházak és a katolikus egyház közös hitvallása, hanem a reformáció által létrejött egyházi közösségeké is. Ökumenikus jelentőségét tehát nem szabad alábecsülni. Az egyház egységének helyreállításához ugyanis egyetértésre van szükség a hit lényegi tartalmát illetően, nemcsak a mai egyházak és egyházi közösségek között, hanem a múlt egyházával és különösen az egyház apostoli eredetével is. Az egyház egysége az apostoli hiten alapul, amelyet a keresztségben Krisztus teste minden új tagjának továbbadunk, és minden új tagra rábízunk.
Ókeresztény ikon. Középen Nagy Konstantin császár. aki a „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum”, az első nikaiai zsinaton elfogadott keresztény Nikaia–konstantinápolyi hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja az egyházatyákkal
Forrás: Wikipédia
A krisztológiai spirituális ökumenizmus alapja
Mivel az egységet csak a közös hitben lehet megtalálni, a nikaiai zsinat krisztológiai hitvallása a lelki ökumenizmus alapjának bizonyul. Ez nyilvánvalóan pleonazmus. A keresztény ökumenizmus vagy spirituális, vagy nem ökumenizmus. Ezért nevezi a II. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló határozata a spirituális ökumenizmust „az egész ökumenikus mozgalom lelkének” (Unitatis redintegratio, 8). Ez már az ökumenikus mozgalom kezdetén is nyilvánvaló volt, a keresztények egységéért tartott imahét bevezetésével, amely maga is ökumenikus kezdeményezés volt. Az ökumenikus mozgalom kezdettől fogva imamozgalom. A keresztény egységért végzett imádság nyitott utat az ökumenikus mozgalom előtt. Az ima központi szerepe nyilvánvalóvá teszi azt a tényt, hogy az egységre való törekvés mindenekelőtt lelki feladat, amelyet abban a meggyőződésben vállalunk, hogy a Szentlélek fogja befejezni az általa megkezdett ökumenikus munkát, és megmutatja nekünk, milyen úton kell haladnunk. Ez különösen igaz akkor, amikor a lelki ökumenizmust krisztológiai ökumenizmusként fogjuk fel és valósítjuk meg, amelynek a nikaiai zsinat szilárd alapját képezi.
A keresztény ökumenizmus szívének közepe ugyanis az, hogy az összes keresztény hívő és a keresztény egyházak közösen megtérnek Jézus Krisztushoz, akiben az egység már megadatott nekünk. A keresztény ökumenizmus csak akkor haladhat előre hitelesen, ha a keresztények együtt visszatérnek a hit forrásához, amely csak Jézus Krisztusban található meg, ahogyan azt a zsinati atyák Nikaiában vallották. Ily módon a keresztény ökumenizmus mélyebben megfelel az Úr akaratának, aki az összes keresztény számára közös papi imájában tanítványai egységéért imádkozott: „Hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Jézus imájában az a feltűnő, hogy nem megparancsolja tanítványainak az egységet, és nem is követeli meg tőlük, hanem mennyei Atyjához fordulva imádkozik érte. Ez az ima megmutatja, mit jelent és mit kell jelentenie az ökumenikus törekvésnek, hogy a hit fényében helyreállítsuk az egységet. A keresztény ökumenizmus nem lehet más, mint minden kereszténynek az Úr papi imájához való ragaszkodása, és akkor válik azzá, ha a keresztények magukévá teszik az egység iránti erős vágyat. Ha az ökumenizmus nem korlátozódik személyközi és emberbaráti dimenzióra, hanem valóban krisztológiai ihletésű és krisztológiai alapokon nyugvó, akkor nem lehet más, mint részvétel Jézus papi imájában. A lelki ökumenizmus mint krisztológiai ökumenizmus mélyebb értelme az, hogy mindannyian engedjük magunkat bevonni a Jézus által a mennyei Atyához intézett imádságba, hogy így eggyé váljunk. A keresztény egység belső lakhelye csakis Jézus imája lehet.
A nikaiai zsinat állandó időszerűsége
Ha szem előtt tartjuk a nikaiai zsinat krisztológiai hitvallásának e különböző aspektusait, akkor világossá válik – a mai ökumenizmus fontos imperatívuszaként –, hogy a zsinat ezerhétszázadik évfordulóját az összes keresztény egyház ökumenikus közösségében kell ünnepelni, hogy újra felfedezzük és megbecsüljük a Jézus Krisztusra vonatkozó hitvallást.
De egy másik okból is szükség van erre. Ha őszintén szemléljük a hit jelenlegi helyzetét környezetünkben, el kell ismernünk, hogy a IV. századhoz hasonló helyzetben vagyunk, mivel az ariánus irányzatok erős újjáéledésének vagyunk szemtanúi. Az arianizmus szellemét mindenekelőtt abban lehet érzékelni, hogy – ma is – nem kevés keresztény érzékeny a Názáreti Jézus alakjának minden emberi dimenziójára, de problémái vannak a krisztológiai hitvallással – mely szerint a Názáreti Jézus a mennyei Atya egyszülött Fia – és így az egyház krisztológiai hitével. Joseph Ratzinger bíboros már az 1990-es években az „új arianizmusban” látta a mai kereszténység előtt álló igazi kihívást. Ma gyakran előfordul – az egyházban és az ökumenizmusban is –, hogy nagyon nehéz felismernünk az ember Jézusban magának Istennek az arcát, és az ember Jézust Isten Fiának vallani, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy bármennyire rendkívül jó és kivételes is, de pusztán emberi lénynek tekintsünk. De ha Jézus, ahogyan ma sok keresztény hiszi, csupán egy kétezer évvel ezelőtt élt ember, akkor menthetetlenül a múlthoz kötődne, és csak emberi emlékezetünk hozhatná vissza őt többé-kevésbé tisztán a jelenbe. Ebben az esetben Jézus nem lehetne Isten egyetlen Fia, akiben maga Isten van jelen közöttünk. Csak ha igaz az egyház hitvallása, mely szerint maga Isten lett emberré, és Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, s ezért részesül Isten minden időt átfogó jelenlétében, akkor vallhatjuk őt ma „az Atyával egylényegűnek”. A keresztény hit ma a nikaiai zsinat krisztológiai hitvallásán áll vagy bukik.
Tehát nemcsak történelmi szinten fontos, hogy foglalkozzunk ezzel a zsinattal. Sőt, hitvallása a hit mai helyzetében is időszerű marad, mi több, a hit mai helyzetében különösen időszerű marad. Krisztológiai hitvallásának újjáélesztése pedig olyan kihívást jelent, amelyet egymással ökumenikus közösségben kell felvállalnunk.
A húsvét közös dátumának keresése
A nikaiai zsinat azért is jelentős ökumenikus szempontból, mert a krisztológiai hitvallás mellett fegyelmi és kánonjogi kérdésekkel is foglalkozott. Ezeket húsz kánonban fogalmazták meg, melyek jó áttekintést nyújtanak a IV. század eleji egyház problémáiról és lelkipásztori gondjairól. Ezek a kérdések a papságra, néhány joghatósági vitára, a hitehagyás eseteire, a novaciánusok, vagyis a „tiszták” helyzetére és szamoszatai Pál követőire vonatkoznak.
A legfontosabb lelkipásztori kérdés a húsvét időpontja volt, ami azt mutatja, hogy ez már a korai egyházban is vita tárgya volt, és hogy különböző időpontok léteztek: a keresztények különösen Kis-Ázsiában a húsvétot a zsidó pászkaünneppel egy időben, niszán hónap 14-én ünnepelték, ezért kvartodecimánusoknak nevezték őket. Ezzel szemben a protopaszkhistáknak nevezett keresztények, különösen Szíriában és Mezopotámiában, a húsvétot a zsidó pászkaünnepet követő vasárnapon ünnepelték.
E helyzet fényében a nikaiai zsinat érdeme, hogy egységes szabályt talált, melyet az egyiptomiaknak írt levélben így fogalmazott meg: „Jó hírként közöljük veletek a szent húsvétra vonatkozó megegyezést is: imáitoknak köszönhetően e kérdésben is szerencsés megoldásra jutottunk.” Ez azt jelentette, hogy a húsvét ünnepét a rómaiakkal összhangban kellett ünnepelni. A kereszténység történetében új helyzet állt elő a XVI. században, amikor XIII. Gergely pápa jelentős reformot végrehajtva bevezette az úgynevezett gregorián naptárt, amely a húsvét ünnepét a tavasz első teliholdját követő vasárnapra írja elő. Míg a nyugati egyházak azóta is eszerint számítják a húsvét időpontját, addig a keleti egyházak még mindig nagyrészt a Julián-naptárt használják, amely a nikaiai zsinat alapjául is szolgált.
Bár az idők folyamán több javaslatot is megvitattak a húsvét közös dátumára vonatkozóan, a kérdés még nem oldódott meg. Már a II. vatikáni zsinat is foglalkozott ezzel a sürgető lelkipásztori kihívással az 1963-ban kihirdetett, a szent liturgiáról szóló Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúció függelékében, és megállapította, hogy „nem kis jelentőségű az a sokfelől elhangzott kívánság, hogy húsvét ünnepét egy meghatározott vasárnaphoz kössék, és állandó naptárt alkossanak”. Kijelentette, hogy a zsinat „nem ellenzi, hogy húsvét ünnepét a Gergely-naptár egy meghatározott vasárnapjára tegyék, feltéve, hogy ebbe beleegyeznek az összes érdekeltek, elsősorban az Apostoli Szék közösségétől elkülönült testvérek”.
Ferenc pápa többször is a nyitottságnak ugyanerről a szelleméről tett tanúságot. A nikaiai zsinat ezerhétszázadik évfordulója különleges alkalmat kínál arra, hogy újra megvizsgáljuk a húsvét időpontjának kérdését, különösen azért, mert húsvét ünnepe 2025-ben a keleti és a nyugati egyházakban is ugyanarra a napra, április 20-ra fog esni. Érthető tehát, hogy az ökumenikus közösségben felébredt annak vágya, hogy a zsinat e kerek évfordulóját alkalomként használjuk fel a húsvét közös dátumának megtalálását célzó erőfeszítések újrakezdésére és fokozására.
Szinodális stílus
Ökumenikus szempontból a nikaiai zsinat azért is különösen jelentős, mert azt dokumentálja, hogy az ortodox krisztológiai hitvallásról és a húsvét időpontjának lelkipásztori-fegyelmi kérdéséről folytatott, akkoriban heves vitát szinodális stílusban vitatták meg és döntötték el. A kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténész – aki maga is a zsinati atyák egyike volt, és a nikaiai zsinatban új pünkösdöt látott – kifejezetten hangsúlyozta, hogy Isten első szolgái „egész Európa, egész Afrika, egész Ázsia összes egyházából” gyűltek össze a zsinatra. A nikaiai zsinatot tehát úgy tekinthetjük, mint a kérdések megvitatása és eldöntése szinodális módjának kezdetét az egyetemes egyház szintjén. Ezerhétszázadik évfordulójára ezért úgy is kell tekintenünk, mint arra irányuló meghívásra és kihívásra, hogy tanuljunk a történelemből, és mélyítsük el a szinodális gondolkodást, belegyökereztetve az egyház életébe. Az egyház szinodális dimenziójának mai újjáélesztése nem jelent újdonságot, visszavezethető a kezdeti egyház szinodális-zsinati hagyományaira. Már a híres egyházatya, Aranyszájú Szent János kifejtette, hogy az „egyház” olyan név, amely „közös utat jelöl”, és hogy ezért az egyház és a szinódus „szinonimák”. Ezen a téren is sokat tanulhatunk egymástól az ökumenikus párbeszédekben, hiszen a szinodalitás a különböző egyházakban és egyházi közösségekben különböző módokon fejlődött. Erre mutattak rá például az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem Ökumenikus Tanulmányi Intézete által a püspöki szinódus előkészítéseként szervezett nemzetközi ökumenikus szimpóziumok a keleti és nyugati keresztény egyházakban megvalósuló szinodalitásra vonatkozó fogalmakkal és tapasztalatokkal kapcsolatban. E szimpóziumoknak Keletet hallgatva és Nyugatot hallgatva volt a címe.
Ezek a találkozók világosan megmutatták, hogy a katolikus egyház gazdagodhat más egyházak teológiai gondolkodásával és tapasztalataival a szinodális életstílus újjáélesztésére és az ennek megfelelő struktúrák megerősítésére irányuló erőfeszítéseiben, és hogy a szinodális dimenzió elmélyítése a katolikus egyház teológiájában és gyakorlatában fontos hozzájárulás az ökumenikus párbeszédekhez, a szinodalitás és a primátus közötti szoros kapcsolat megfelelőbb megértése érdekében is.
A szinodalitás ökumenikus dimenzióját a püspöki szinódus közgyűlésén is különösen hangsúlyozták. Ferenc pápa többször is emlékeztetett a szinodalitás és az ökumenikus út összefüggésére. Kijelentette, hogy a katolikus egyház által megkezdett szinodális útnak ökumenikusnak kell lennie, ahogyan az ökumenikus út is szinodális. A szinodalitás bemutatása és megvitatása a katolikus egyházban ezért ökumenikus szemszögből történik.
Az egyház és az állam hatalma
A szinodalitás újjáélesztésére irányuló mai erőfeszítések és a nikaiai zsinat között van azonban egy alapvető különbség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Első pillantásra jelentéktelennek tűnhet, de jelentősége különösen akkor derül ki, ha ökumenikus szempontból nézzük. Arról a történelmi tényről van szó, hogy a nikaiai zsinatot egy államhatalom, nevezetesen Konstantin császár hívta össze. Konstantin úgy érzékelte, hogy a krisztológiai hitvallás körül kirobbant vita nagy veszélyt jelent arra a tervére, hogy a birodalom egységét a keresztény hit egységének alapján szilárdítsa meg. Az egyház küszöbön álló szétszakadásának lehetőségében elsősorban politikai problémát látott; ugyanakkor elég előrelátóan felismerte, hogy az egyház egységét nem politikailag, hanem egyházi-teológiai módon kell megoldani. Az akkori viszálykodó közösségek kibékítése érdekében összehívta az első egyetemes zsinatot a kis-ázsiai Nikaia városába, mely a császári székváros, Nikomédia közelében feküdt.
E megközelítés egyik sajnálatos következménye az volt, hogy a Konstantin utáni császárok, különösen fia, Constantius, határozottan a nikaiai zsinat hitvallásától elforduló politikát folytattak, és ismét Arius eretnekségét támogatták. Ez azt jelenti, hogy a nikaiai zsinat döntése nem vetett véget a Jézus Krisztus istenségébe vetett hitvallás és a IV. századi monoteista meggyőződés összeegyeztethetőségéről szóló vitának, hanem az újra fellángolt: Jézus Krisztus vajon lényegileg Istenhez vagy a teremtéshez tartozik-e?
Ezek a fejlemények Baszileioszt, Kaiszareia ismert püspökét arra késztették, hogy a nikaiai zsinat utáni helyzetet éjszakai tengeri csatához hasonlítsa, amelyben mindenki mindenkivel harcol, és arra a következtetésre jutott, hogy a zsinati viták következtében „szörnyű rendetlenség és zűrzavar” és „szüntelen diskurálás” alakult ki az egyházban.
Ökumenikus szempontból fontos megjegyezni, hogy e történelmi kontextus miatt a keleti és a nyugati egyházban eltérő elképzelések alakultak ki az egyház és az állam kapcsolatáról. A nyugati egyháznak hosszú és bonyolult történelme során kellett megtanulnia, hogy az állammal való kapcsolatának megfelelő formája az, ha az egyház és az állam elválik egymástól, ugyanakkor partnerek maradnak. A keleti egyházban ezzel szemben az állami kormányzat és az egyházi hierarchia közötti szoros kapcsolat modellje terjedt el széles körben, melyet általában „az egyház és az állam szimfóniájának” neveznek, és amely különösen az autokefália és a kánoni terület ortodox valóságaiban nyilvánul meg.
Az egyház és az állam közötti kapcsolat kialakításának eltérő hagyományai a történelem során gyakran álltak a keleti és a nyugati egyház közötti konfliktusok hátterében, és jelentős hatással voltak az ökumenikus kapcsolatokra is. Az ökumenikus párbeszédekben azonban mindmáig a kevésbé tárgyalt témák közé tartoztak. Ezért kulcsfontosságú, hogy felvegyük őket ökumenikus teendőink első pontjai közé, különösen a 2025-ös nikaiai zsinat nagy évfordulójára való tekintettel. Ekképpen a nikaiai zsinat ezerhétszázadik évfordulója nemcsak arra jelent kiváló alkalmat, hogy az egymással való ökumenikus közösségben megújítsuk a Jézus Krisztusba, az Atyával egylényegű Fiúba vetett hitünk megvallását, hanem fontos kihívást is jelent, hogy tárgyaljuk meg és rendesen vitassuk meg a még nyílt múltbeli kérdéseket, amelyekkel az eddig megrendezett ökumenikus megbeszélések során nem foglalkoztak kellőképpen.
Ha a lehetőséget és a kihívást egyaránt megragadjuk, a nikaiai zsinat évfordulója valóban jelentős fordulópontnak bizonyulhat az ökumenizmus jövője szempontjából.
A szerző a keresztények egységének előmozdításáért felelős dikasztérium prefektusa
Tőzsér Endre fordítása
Forrás: L’Osservatore Romano, 2025. január 18., 4–5.