Befejeződött a jezsuiták 36. általános rendgyűlése Rómában. A negyvenkét napig tartó tanácskozáson megválasztották a Jézus Társasága új generálisát és közvetlen segítőit, megfogalmazták a követendő irányvonalat és az elkövetkezendő évek legfőbb teendőit. A magyar rendtartomány számára legfontosabb esemény november 7-én történt, amikor P. Arturo Sosa általános rendfőnök kinevezte a következő magyar provinciálist P. Vízi Elemér személyében. Az új tartományfőnök maga is részt vett az általános rendgyűlésen. Az alábbiakban folytatjuk előző lapszámunkban megkezdett összeállításunkat a rendtársainak írt beszámolójából.
Kedves Rendtársak!
A rendfőnök megválasztásával a munka új szakaszához érkeztünk. Az ő jelenléte és hozzászólásai jó irányba terelik a figyelmünket. Mindenekelőtt meghallgatta a prezentációkat, hozzászólásokat és a felmerülő kérdéseket, majd reflektálva mindarra, amit hallott, határozott és egyértelmű állásfoglalásával felvázolta elképzelését a kormányzásról. Azzal, amit mondott, nagy adag vigaszt adott mindannyiunknak. Láttuk rajta, hogy tudja, mit akar, és megadta annak biztonságát, hogy miközben keressük, hogyan evezzünk a mélyre, jó kezekben van a hajónk. Világosságot és könnyebbséget hozott; olyan volt, mint amikor az erdőben keressük az ösvényt, majd egyszer csak rátalálunk. Egyértelműen.
Bizonyára sokat segít a P. Generálisnak, hogy ez már a negyedik olyan általános rendgyűlés, amelyen jelen volt, így jól ismeri a folyamatokat. Talán ő az egyetlen közöttünk, aki ennyi rendgyűlésen ott volt. Részt vett P. Kolvenbach és P. Nicolás megválasztásában is, ráadásul a 33. általános rendgyűlésen együtt volt jelen Jorge Mario Bergoglióval.
Ne többet, hanem jobbat
Megható, ahogy 214 ember figyelme ott marad egy közös fókusznál, még ha ez olykor türelmet igényel is részünkről, amikor úgy tűnik, hogy fölösleges köröket futunk a hozzászólások és kérdések mentén. De talán nem is igen lehet ezt megspórolni egy ilyen sokszínű és nagyszámú közösségben, mint a miénk. Mindez része az útnak. És továbbra is vigasszal tölt el az a tapasztalat, hogy minden kontinensen ugyanúgy keressük a lelkiségi megújulás lehetőségeit és módjait, hogy ne az adminisztráció és a szervezés jellemezzen minket, hanem az, hogy Isten emberei vagyunk. Újra és újra elhangzik, hogy nem akarunk civilszervezet lenni, hanem épp a lelkiségünknek és az Istennel való kapcsolatunknak kellene meghatároznia identitásunkat. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy a Társaság egészét egyfajta túlszervezés – a sokirányú tevékenységek, a mindenre válaszolni akarás – jellemzi. Ebben nagyon jók vagyunk, de lelkigyakorlatos nyelvezettel szólva ez inkább a második embercsoportnak felel meg, azaz nagyon is tudjuk, hogy mit akarunk, a belátásaink és a lehetőségeink szerint cselekszünk, majd minderre Isten pecsétjét kérjük. Örülnék, ha elindulna egy növekedés a harmadik embercsoport magatartása irányába, és jobban a sajátunkká válna az, amire Ignác is meghív. Az ehhez a csoporthoz tartozó ember jellemzője, hogy mielőtt a különböző és sokféle lehetőség tudatában cselekedne, megkérdezi Istent, hogy ő mit szeretne, és arra indul el. Persze ehhez szükséges a megkülönböztetés gyakorlati ismerete a személyes istenkapcsolat hátterével, ami nyilván nem könnyű. Azt hiszem, ez mindannyiunknak kihívás lehet, de érdemes megelőlegezni a bizalmat, hogy jó irányba indulunk el, ha Istenre figyelünk, ha merünk erre időt szánni, és tudunk kivárni, annak ellenére, hogy sokszor a saját erőnkből és belátásaink szerint könnyebb cselekedni. Ennek feszültsége jellemzi a rendgyűlést is. Számomra sokat jelentett, amikor a P. Generális egyik hozzászólásában a „magis”-ról beszélt, és hangsúlyozta, hogy ez nem a többet jelenti, hanem a jobbat. Talán itt rejtőzhet a rendgyűlés mottójának értelme: „Evezz a mélyre!” – mélyebben, jobban, alaposabban.
Az evangélium örömének szolgái
Munkánk során felmerült a kérdés, hogy fogalmazzunk-e meg preferenciákat, prioritásokat a Társaság számára, és bár sok minden elhangzott – érvek, ellenérvek, javaslatok –, végül abban maradtunk, hogy megvárjuk a pápa beszédét, hátha az segít a megkülönböztetésben.
Volt egyfajta várakozás a rendgyűlés tagjaiban, hogy a pápa majd mond valamit arról, hol van ránk leginkább szüksége a mai egyházban. Mintha arra vártunk volna, hogy ő fogja ki a halat helyettünk. Hiszen olyan jól ismeri a Társaság belső életét! Ha valaki, hát akkor ő igazán tudhatja, hol a helyünk ma. Jól rálát az egyházra, a szükségletekre, ráadásul két rendgyűlésen is részt vett korábban. Már csak fején találja a szöget…
Végül is nem egészen így történt, mégis elmondhatjuk, hogy jó helyre tette az ujját. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy Ferenc pápa tényleg tudja, mi a feladatunk ma. Beszállt a bárkánkba, és egészen a mi nyelvünkön szólt; mindig többes szám első személyben beszélt, mint aki egy közülünk. Soha nem mondta, hogy „ti” – kivéve amikor XVI. Benedek pápát idézte. És nem arra hívott, hogy menjünk, és szaladjunk a feladatok után, hanem hogy térjünk vissza az alapokhoz. „Evezz a mélyre!” – mondja Jézus Péternek, és a rendgyűlésünket is ez a hívás fémjelzi. Abból, ahogyan a pápa szólt hozzánk, ugyanez a mottó csengett vissza számomra. És ő ugyanúgy a bárkában maradt velünk. Nem azt mondta, hogy ti menjetek, én megvárlak benneteket a parton, hanem VI. Pál pápa szavait idézve arra hívott, hogy együtt menjünk. Irányt mutatott és eszközöket adott a vigasz, az együttérzés és a megkülönböztetés útján.
Személy szerint nagyon örülök ennek a beszédnek, és nagy ajándéknak élem meg. Egyértelműen visszahív azokhoz az eszközökhöz, amelyek egyesítenek minket Istennel, és amelyeket annyira keresünk. A vigasz kitartó kérése épp azt előfeltételezi, hogy imádságban kivárjuk az Úr vezetését és útmutatását mindabban, amit teszünk. Az ebből fakadó erő tehet bennünket „az evangélium örömének szolgáivá” – mondja Ferenc pápa. Vagy ahogy Szent Ignác fogalmaz, így végezhetjük a vigasztalás szolgálatát a feltámadt Úrral együtt. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kerülhetjük meg saját valóságunkat, hiszen – beengedve életünkbe Isten irgalmát: az erőt, amely gyógyít, felemel, és visszaadja méltóságunkat – éppen azon keresztül lehetünk érzékenyek az embertársainkban, a világunkban jelen lévő szenvedés iránt. Ezáltal lehetünk együtt érzők a bennünk lévő, hozzánk szóló megfeszített Krisztussal. És cselekvésünk akkor igazi, ha Isten Lelkével összhangban van, aki az egyházban működik, és minket is annak valóságában tart.
Szóval Ferenc pápa nem adott kifejezett preferenciákat, és nem spórolta meg nekünk a megkülönböztetés mozzanatát: hogy odafigyeljünk az Úr hangjára, amikor a Társaság életét akarjuk segíteni. Mintha nem akarta volna elvenni tőlünk a szabadság terét. És mégis annyi mindent mondott, és olyan nagy gazdagságot csillantott meg a beszédében azzal a jézusi bizonyossággal, hogy a mélyben sok adatik. Mint aki már tudja, hogy tele lesz a háló… Hát lehet más preferenciánk?
Életünk és küldetésünk
A kinevezések és választások mellett tovább folyt a munka. A P. Generális tartott egy beszédet, amelyben összefoglalta az eltelt hét eseményeit, és előretekintett a ránk váró feladatokra. Érezhető volt, hogy jó vezetőként őrzi a folyamatot, és segít minket, hogy az ima légkörében munkálkodjunk. Ezt követően el is kezdtük az előttünk álló nagy téma – életünk és küldetésünk – közösségi megkülönböztetését, amire külön imaidőt kaptunk, majd kis csoportokban megosztottuk a tervezettel kapcsolatos vigaszainkat és vigasztalanságainkat, ezután pedig a plénumban folytattuk a tárgyalását.
Ahogy az várható volt, megmozdult a víz. Mint amikor az angyal felkavarta a bethesdai tó vizét, ami addig szépen kirajzolódott, tisztulni látszott, egyszerre csak összezavarodott. És azt gondolom, ez így is van rendjén, hiszen a zavarodottság része a folyamatnak. Ilyenkor valami mélyül. Megtérés történik bennünk, a rendgyűlésben. Ilyen az, amikor valami születik, bontakozik. A bethesdai tó képéhez visszatérve: valami gyógyul. Nyilvánvaló az is, hogy mindannyian örültünk a téma imádságos megfontolásának és a közösségi megkülönböztetés folyamatának. Szükség volt rá, hogy az affektív szintet is jobban bevonjuk mindabba, amiről beszélünk. A vigaszok és vigasztalanságok mögött mégis volt egy egység, mindenki a jobbat kereste, a minőségibbet, a nagyobb valóságtartalmat.
A rendgyűlés befejezéseként hálaadó szentmisét tartottunk a Szent Ignác-templomban, és kiértékeltük a mögöttünk lévő napokat. Fontos mozzanat volt ez, segített abban, hogy ne csak szétszéledjünk a szélrózsa minden irányába, hanem az imádságos megosztás segítségével tudjuk megmutatni tapasztalatunkat, és egyben meghallgatni és meghallani a többieket. Valahányszor ezt tettük, vigasz járt át valamennyiünket, és az fogalmazódott meg bennünk, hogy szeretnénk folytatni ezt az utat otthon.
A rendgyűlés mottója, úgy tűnik, nemcsak a rendgyűlés tagjainak szólt, sokkal inkább utat nyitott arra, hogy a megkülönböztetés lelkületével, egymás tiszteletteljes meghallgatásával és az imádságos megosztással mindannyian együtt evezzünk a mélyre, figyelve a bárkánkban lévő Úr szavára, hogy ezáltal részünk legyen ajándékának és jelenlétének gazdagságában, és az ő örömének és vigasztalásának szolgálatában folytassuk küldetésünket.