A tanulmány célja, hogy nagy vonalakban ugyan, de kifejezetten a szégyen érzésének szempontjából tekintsen rá néhány olyan szakirodalmi alapvonulatra, amelyek megkerülhetetlenek a lelkigondozásban, és a Biblia szégyenfogalmával is összekapcsolhatók.
Így előkerül Erikson és Rogers modelljeinek néhány pontja, illetve pasztorálpszichológiai megfontolások is, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy el kell-e választani a szégyent és a bűntudatot, és ha igen, miért, hogyan. E rövid elméleti betekintés azoknak tud segíteni remélhetőleg, akiknek a lelkigondozói gyakorlatában fontos kérdés, hogy a mentálhigiénés szemlélet miként viszonyulhat a szégyent átélő emberhez.
Kulcsszavak: szégyen, bűntudat, lelkigondozás, mentálhigiéné, Biblia, modellek.
A szégyen az Újszövetség tükrében
Az Újszövetség lapjain, Jézus végzéseit követve gyakran megelevenedik előttünk a szégyen témája, és akár az is kijelenthető, hogy a kérügma markáns részeként. Jézus mint Isten porból fölsegítő keze nyúlt azokért, akiket a világ vagy ők maguk szégyenbe hoztak, kitaszítottak és porba löktek, hogy azután a világ saját, projektált szégyenét is elpusztítsák a kezekből kirepülő, haragos kövekkel. Olyan ez kissé, mint az áldozati állat, amelyet az ószövetségi főpap megken vérrel, a nép bűneinek szimbólumával, azután kizavarja a sivatagba, hogy ott múljon ki a nép bűneivel együtt. A parázna asszony megkövezéséről szóló történetben (Jn 8,1 kk) Jézus éppen ezt a projekciót akasztja meg, és fordítja a megszégyenítés vektorát új irányba: befelé az önvizsgálat medrén. Ott, akkor az evangéliumi híradás szerint a gyilkos kövek kihullnak az önmagukat talán elszégyellő emberek kezeiből, de ez a fajta megszégyenülés építő jellegű: nem halált hoz, de életet kímél meg, és a lelki ébredés, jellemfejlődés fundamentumát veti. Az Újszövetségben sok olyan történetet olvashatunk Jézusról, amikor síkra száll a szégyenkező emberért, időnként akár egészen direkt poimenikai módszerrel. Mindez arra mutat, hogy a szégyen kérdése nemcsak ősi, biblikus, mélyen emberi, mert lelki életünk alapjait érinti, s így roppant fontos, hanem abszolút poimenikai téma is. A porba lenyúló kéz ma a kliensközpontú szemlélettel dolgozó lelkigondozó lehet.
Izoláció és rejtőzés – miért olyan nehéz tetten érni a szégyent?
Amikor – például egy kórház rehabilitációs osztályát végigjárva és beszélgetve – egy olyan kliens fogalmazza meg érzéseit, aki autóbaleset miatt kerekes székbe kényszerült, akkor világos lehet, hogy az egészséges életből a fogyatékkal élésbe való szükségszerű belehelyezkedést kíséri szégyenkezés. Sokkal nehezebb azonban azt megérteni, hogy az átmeneti kórházi tartózkodás és múló, gyógyítható betegségek miért okoznak egyes pácienseknél olyan érzéseket is, amelyeket egy idő után nem lehet máshogy összefoglalni és megnevezni, mint szégyenként. Mindezen felül fizikailag teljesen egészséges folytatott és nem kórházi segítőbeszélgetésekben, lelkigondozói folyamatokban is előbukkan ez a fogalom. Kihívásnak tarthatjuk ezt, mert nagyon nehéz megfogalmazni és sokszor maga a kliens sem tudja igazán szavakba önteni ezt az érzést, vagy ha mégis, akkor az okára nem tud magától értetődően rámutatni.
A Szentírásban nagyon hamar, már jóval Jézus előtt előkerül a szégyen fogalma, tulajdonképpen az emberi genezis első történetében rögtön megtalálható, és a bűnbeeséshez, pontosabban az Édenből való kiűzetéshez kapcsolódik. Amennyiben a Biblia történeteinek olyan jelentéstartalmat tulajdonítunk, amelyben alapvető emberi jellegzetességek fogalmazódnak meg (és én tulajdonítok), akkor ezek a tartalmak vélhetően lefordíthatók az emberi psziché működésének bizonyos szabályszerűségeire is. Ezért érdemes megkockáztatni, hogy a szégyenérzet azzal függ össze, amikor az ember elfordul valamilyen paradicsomi ősállapottól, és a mentő körülmények mellett is kénytelen elszenvedni önnön hibájának következményeit.
Természetesen létezik, sőt lelkigondozói szempontból megkerülhetetlen az a helyzet, amikor a szégyen oka külső körülményekben található. Ilyen az, amikor valakit például nyilvánosan megszégyenítenek. Manapság az internetnek és a mindenki számára gyorsan elérhető médiatartalmaknak köszönhetően tudunk olyan öngyilkos vagy öngyilkosságot megkísérlő kamasz gyerekekről, akiket iskolai környezetük (osztálytársak) valamilyen külső, előnytelen tulajdonságukkal vagy egy rájuk nézve kellemetlen helyzetben készült fotó, videó neten való közzétételével aláznak – és így lelkileg sebeznek – meg végzetesen (itt a közösségi oldalak mérhetetlenül megnőtt, és ebben nagyon káros hatékonyságára gondolhatunk). De említhetjük azokat a gyerekeket is, akik számára a felgyorsult élet, a lehetőségek szinte kötelező megragadása és a tanulmányok halmozása teljesíthetetlenségében énmegroppantó szégyenérzésként jelentkezik, és hajszol az önpusztítás egyéb útjaira is.
Visszatérve a Szentíráshoz figyelemre méltó, amit akkor találunk, ha a szégyen fogalmára koncentrálva olvassuk a Genezist. Mózes első könyvének szerzője (vagy szerzői) onnan közelíti meg a kérdést, hogy az első emberpár tudatosan dönt amellett, hogy az isteni parancsnak nem engedelmeskednek. „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége, de nem szégyellték magukat” (1Móz 2,25). Ezt a mondatot olvashatjuk közvetlenül az emberpár teremtése után és a bűnbeesés előtt. Tehát az édeni állapot nem magányos, és nincs benne szégyen. Kisgyermeki. Azonban amiképpen a gyermekek fejlődésének szükségszerű velejárója az egyéni akarat megszületése, úgy Ádám és Éva is ellene dönt Isten idegen akaratának: esznek a tiltott gyümölcsből. E döntésük első konkrét következménye az, hogy rádöbbennek önnön mezítelenségükre, és a szégyen fügefalevelét öltik magukra, majd elbujdokolnak Isten elől. Lelki értelemben mély bizonytalanságot élnek át; a biztonságérzetük az, ami ártatlanságukkal együtt elvész, és ezért rejtőzködésbe fognak. A szégyen érzéséhez tehát bizonytalanság, a biztonságérzet törése és a mások elől való eltűnés vágya, mondhatnánk zárkózottság társul. Ki is mondják: „Megijedtünk mezítelenségünk miatt, ezért bújtunk el.”
Ez a motívum visszaköszön az említett kamaszkori tragédiákban. Amikor valami olyasmi, amit úgy ítélünk meg, hogy nem tartozik másra, a komfortérzetünket megszüntető mértékben kerül napvilágra (kiváltképp, ha e helyzet létrejöttében magunk is hibásak vagyunk valamelyest), akkor a világ elől való abszolút eltűnés vágya vesz rajtunk erőt, ami végzetes esetben akár az élet eldobásában is kumulálódhat.
Idetartozik, és nagyon fontos, hogy az egységben lévő emberpár között cselekedetük következményeképp és szégyenükhöz kapcsolva megszűnik az említett egység. Igyekeznek egymásra hárítani a felelősséget. Ha az imént azt láttuk, hogy az édeni állapot nem magányos, most azt vehetjük észre, hogy már a Szentírás első emberi történetében és a szégyen fogalmának első megjelenésénél fölüti fejét az izoláció.
Szégyen és bűntudat, alapmodellek
A fogalmi tisztázásban fontos szerepet kap az a kérdés, hogy a szégyen és a bűntudat fogalmai mennyire fedik át egymást, vagy éppen mennyire választandók szét. Ez nagy súllyal eshet latba a kliensközpontú lelkigondozói szemléletben, amennyiben abban gondolkodunk, hogy e különbségtétel miatt különböző lelkigondozói viszonyulásra van szükség.
1. Erik H. Erikson modellje
A bűnbeesés történetében fentebb vázolt elképzelés visszaköszönhet a lelkigondozás szempontjából megkerülhetetlen Erik H. Erikson pszichoszociális, a fejlődésről alkotott epigenetikus[1] felfogásában.
Az ő rendszerében a megkülönböztetett fázisok közül az elsőben az ősbizalom áll párban a bizalmatlansággal. Az élet első évében tehát – ideális esetben, ha a fiziológiai igények kielégülése és a stabil pszichikus védettség nyomán[2] – kialakul az ősbizalom mint a szimpátia ősjelensége és az egészséges személyiség fundamentuma. Ezt a Biblia figuratív nyelvezetében megfeleltethetjük az édeni állapotnak, ahol ezt a gondoskodást az ember Istennek köszönhetően éli át.
A második fázisban (2–3. életév) az autonómia áll párban a kétséggel és a szégyennel. Ilyenkor kezd kialakulni a saját akarat, ami az első és legfontosabb lépés lehet az önállóság felé vezető úton. A szülők akaratával való szembeszegülés bizonyos értelemben a tanulási folyamat része, láthatjuk talán szükségszerűnek. Ezt a szükségszerűséget a Bibliában éppen az támasztja alá, hogy a szentírási szerző egy sort sem szán arra, hogy Ádám és Éva engedetlenségének lelki hátterét, motivációját föltárja. Sokkal inkább a következményekre figyel: a szégyen megjelenésére, az emberi következményekre és Isten válaszára.
Amennyiben ezt az eriksoni fázist a környezet iránti kíváncsiság ereje is vezérli, a bibliai tartalom fényében szomorú iróniával azt mondhatjuk, hogy az őspár „megkapja, amit akart”. Kivándorolnak a világba, életük nehézzé, verejtékes munkával terhessé válik, és a férfi-női-gyermek kapcsolatok kellemetlen bonyolódásával jár (vö. „fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad” 1Móz 3,16b).
Azonban Isten válaszában fölismerhetjük a pszichoszociális fejlődésmodell egyik nagyon fontos tényezőjét. Mielőtt a szégyennélküliség édenéből kiűzi az emberpárt, Isten bőrruhát készít nekik, és fölöltözteti őket (1Móz 3,21). Mondhatjuk, hogy fölkészíti őket önálló életükre, életben maradásukban és odakinti érvényesülésükben segíti őket. Erikson koncepciójában a gyermeki akarathoz kapcsolódó szülői válasz és hozzáállás a mértéke, okozója annak, hogy a gyermekben kialakul-e az önkontroll és az akaraterő, a világ kihívásaira adott „képes vagyok rá” típusú válasz, vagy pedig kételkedni kezd önmagában, és tartós érvényesülési szégyen[3] vesz rajta erőt.
Erikson rendszerének harmadik fázisában a kezdeményezés és bűntudat összefüggéseire figyelünk. Ez önmagában is fontos, mivel nyilvánvaló belőle, hogy szégyen és bűntudat a szerző szerint sem egyenlő. Utóbbival bünteti a kialakuló felettes én az el nem utasítható fantáziákat és vágyakat.[4] Az e fázisban sérülést szenvedő ember életét végigkíséri a bűntudat, cselekedeteit vagy szándékait szorongás kísérheti.
Mindez rámutat egy különlegesen fontos különbségre a szégyen és a bűntudat fogalmi viszonyában, amely a lelkigondozás konkrét helyzeteiben is döntő jelentőségű. Amíg a bűntudat konkrétumokhoz kapcsolódik, addig a szégyen tárgya merőben megfoghatatlan, általános. Ennek fontosságát hangsúlyoznunk kell, és a bűnbeesés-történet kapcsán már előkerült: a szégyen rejtőzködést implikál.
A bűntudatnak konkrét tárgya van, és noha annak elfedezése, rejtése ideig-óráig nyilván fontos szerepet játszik a problémában, azért leginkább mégis föloldozásra vágyódik, magyarán – így vagy úgy, de – napvilágra akar kerülni.
A megfoghatatlan tárgyú, általánosan eluralkodó szégyenérzetet tehát éppen ezért kifejezetten nehéz artikulálni, az ezzel viaskodó ember – megfigyeléseink szerint – jobbára mindent megtesz azért, hogy szégyene ne kerüljön napvilágra. Megfogalmazásai és a bennük megjelenő tudattalan hárítási mechanizmusai is ilyen irányt vesznek, ami tökéletesen érthető – és óriási kihívás is egyben – a kliensközpontú szemlélet bázisán.
2. Pszichoanalitikus irány
Sigmund Freud a felettes én egyik olyan pszichés mechanizmusának tekintette a szégyenérzetet. amelyek gátolják vagy elnyomják a libidót, különös tekintettel az olyan, szintén a szexualitáshoz köthető ösztönökre, mint például a scopofília (mások nézésének vágya) vagy az exhibicionizmus (annak vágya, hogy minket nézzenek).[5] Freud pszichoanalízisében nehezen választható külön a bűntudat és a szégyen, de mindkettő az én és a felettes én közötti viszony feszültségének kifejezője. A csökkentértékűség érzésének is nevezi.[6]
Freud pszichológiai iskolájának amerikai követői figyelmesek lettek mesterük figyelmének hiányára, ami a szégyent illeti.[7] Kialakult az elgondolás, hogy amíg a bűntudat annak az eredménye, hogy a felettes én internalizált szabályai ellen vét valaki, addig a szégyen sokkal inkább az énideál céljainak való megfelelés képtelenségéből fakad. „A szégyen érzése mögött nem a gyűlöltségtől való félelem áll, hanem a megvetettségtől, elhagyatottságtól való félelem, érzelmi éhezés általi halál.[8]” Erikson szerint a szégyedn magunk ellen fordított haragot is kifejez.
A fogalmat jungiánus irányból megközelítő Mario Jacoby is azt írja, hogy „(…) szégyen akkor ébred, amikor önbecsülésünket támadás éri, vagy megkérdőjeleződik, akár a külvilág felől, akár belülről. Mindannyiunkban létezik egy részben tudatos kép arról, amilyennek látszani akarunk – az úgynevezett énideál. Minél erősebben követeli meg a tökéletességet, annál könnyebb átélni a szégyen és megvetettség érzését. […] A szégyen érzése ahhoz a képzethez társul, hogy degradációnak vagyok kitéve, hogy mások/magam által megvetett vagyok. Ezzel szemben a bűntudat mögött az a döntő motívum, hogy valami olyasmit tettem, ami helytelen.”[9]
Itt kell megjegyeznünk, hogy a szégyen fogalmával kapcsolatban bajosan találunk pozitív tartalmat, vonulatot. Milyen ellentétes érzése van a szégyennek? Talán a büszkeség? Egyenesen a gőg? Azt kell mondanunk, aligha van így. A szégyen ezeknél mélyebb rétegekben húzódik, és korábban is jelentkezik, amint azt a szakirodalmi áttekintő is mutatja. Eszünkbe juthat még a szégyentelenség. Az indiai születésű, kiváló brit író, Salman Rushdie Szégyen című regényében az egyik főszereplőt, egy kislányt annyi traumatikus megszégyenítés ér, hogy teljesen kifordul önmagából, és kontrollálhatatlan ösztönlénnyé változik. Nem szégyenkezik többé, mondhatnánk: szégyentelen. Tehát aki nem érez szégyent, az szégyentelen? Érdekes kérdésfelvetés, de semmiképpen nem pozitív e tartalom: a „szégyentelen” kifejezés a magyar köznyelvben olyan személyt jelöl, akinek viselkedése miatt vélhetően a leginkább oka volna arra, hogy szégyellje magát.
Ugyanakkor a szégyen hiányában mégis jó irányban keresünk. Amikor valamilyen viselkedésről, gondolkodásmódról, cselekedetről úgy beszélünk, hogy azért nem része életünknek, mert szégyellnünk kellene magunkat, ha az volna, ott pozitív tartalmat sejthetünk. Az erkölcsi tartás képességére utalhat, illetve a morális gondolkodás kezdetét is jelezheti, ha valamit a vele járó szégyen miatt (is) utasítunk el.
3. Carl Rogers módszere
A kliensközpontú lelkigondozás módszertana nagyban támaszkodik Carl Rogers lelkigondozói kapcsolatról alkotott szemléletére. Az ő rendszerében a lelkigondozó és a kliens között ideális esetben empatikus, bizalomteli légkör alakul ki, amely lehetővé teszi a kliens számára, hogy érzéseit, attitűdjeit, problémáit a lehető legteljesebben kifejezze.[10]
Az ilyen beszélgetésfolyamatban a kliens szabadon fölismeri mintáit, viszonyulásait, impulzusait, bátran megnyílhat. Az ehhez leggyakrabban használt módszertan a nondirektivitás, mely azt jelenti, hogy a lelkigondozó számára a másik ember nem páciens, hanem kliens, és semmiképpen sem tárgy. Tehát nem tárgya semmiféle diagnosztizálásnak, ítéletnek, dogmatizálásnak, moralizálásnak. A módszer konkrét technikája az érzelmi visszatükrözés.
Az érzelmi tükrözéskor nem az értelem diktálta kérdéseket teszünk föl a kliens mondanivalójával kapcsolatban, sokkal inkább megpróbáljuk fölismerni a szavai mögött – akár nem tudatosan – kifejeződő érzelmeket, és azoknak adunk hangot. Ez nagyban segít a kliensnek, hogy föltárja, megértse alapvető motivációit.
Ezen a lelkigondozói úton csak valódi empátiával és átéléssel lehet járni.[11] Ugyanígy fundamentuma a kapcsolatnak a bei-dem-anderen-sein, vagyis a másik mellé állás.[12] Ehhez illeszkedik Faber és van der Schoot véleménye, mely szerint a jó beszélgetés szempontjából a kapcsolat fontosabb szerepet játszik, mint a technika.[13] Mégis azt kell mondanunk, hogy éppen ez a technika lehet a leginkább alkalmas arra, hogy megteremtsük azt a lelki, érzelmi befogadó közeget, ahol egy szégyenkező ember közel tud kerülni saját szégyenéhez, és esetleg képessé válik beszélni róla. Nagy kérdés, hogy az érzelmi tükrözés hogyan működhet olyan obskúrus és megfoghatatlannak tűnő érzéssel szemben, mint a szégyen. Ha még egy gondolat erejéig visszatérünk a bibliai teremtéstörténethez, ott azt látjuk, hogy az ember nevet ad a körülötte lévő dolgoknak és élőlényeknek. A bűnbeesés előtti utolsó mondatot már idéztük: „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” Ezután történik a bűnbeesés, aminek kapcsán viszont az ember már nem tudja megnevezni szégyenkezését, annak nem talál jobb meghatározást a számonkéréskor, csak ennyit: „megijedtem, ezért rejtőztem el” (1Móz 3,10). Pszichoszociális fejlődésünk egyik alapeleme, hogy egyre pontosabban tudjuk kifejezni és megnevezni érzéseinket. A szégyen érzése ebben is más: nagyon rejtőzködő, és mélyülésével egyre távolabb kerül a megnevezhetetlenség homályába.
Rogers nyomán meg kell említenünk a lelkigondozói munkában sokszor tapasztalható ellenállás fogalmát. Egy problémában vagy zavarban megrekedt kliensnél előfordul, hogy azt csak valamilyen elhárítási formával tudta legyőzni, és attól tart, hogy az elhárított tartalom visszakerül a tudatába.[14] Ilyenkor nem szívesen beszél helyzetéről, találkozhatunk elfojtással is, ugyanakkor szabadulni szeretne abból, amiben van. Ezt az ambivalenciát átviheti a lelkigondozóra is (áttétel).
Minthogy a szégyen önmagában is roppant ambivalens érzés, és rejtve igyekszik tartani a vele küzdő kliens, értelemszerűen a fentiekkel is számolni kell. A megfelelő lelkigondozói válasz a pozitív elfogadás (positive regard)[15] lehet, amelynek során érvényesül az empátia, az odafigyelés, a másik alapvető igenlése, és amely megteremti azt a biztonságot, amiben a kliens megérzi, hogy nehézségében vele tartanak, elfogadásra lel, és így ellenállását fokozatosan föladja, megnyílik, az objektív légkörtől a szubjektívhez ér.[16]
Azt mondhatjuk, hogy ez a típusú lelkigondozói hozzáállás azon túl, hogy a kliensközpontú szemlélet alapját kell képezze, a szégyennel viaskodó kliensek esetében különlegesen fontos, sőt megkerülhetetlen.
4. Gyónás és feloldozás
Faber és van der Schoot már idézett könyvük egy külön fejezetében foglalkoznak a gyónás és föloldozás kérdésével.[17] Ebben – többek között – arról is szó van, hogy a bűnösség érzése csak többé-kevésbé tudatosodik. A szerzők megkülönböztetnek hamis és valódi bűnösségi érzést, illetve ezek infantilis, éretlen és érett formáit. A bűn elsősorban jogi és teológiai kérdés, utóbbi értelemben Isten akaratával való szembeszegülést jelent. A bűntudatról pedig már kifejtettük, hogy a szégyentől, noha lehet közük egymáshoz, sokban különbözik.
Ami miatt röviden mégis idetartozónak érezhetjük a témakört és az említett fejezetet, az az, hogy a Biblia felől nézve a szégyen története az ember Isten akaratával való szembeszegülésével kezdődik, s csak az Isten általi elfogadottság és megbocsátás ad gyógyulást belőle. Éppen az infantilis bűnösség fogalmával jelöli a szerző azt a félelmet, amelyet a szeretet elvesztésének lehetősége kapcsán érez az ember.[18] Teológiailag, illetve pasztorálpszichológiailag ez lefordítható arra a félelemre, amelyet Isten szeretetének elvesztése miatt érezhetünk. E szeretetre a föloldozásban kaphatunk ígéretet. A bűnösségi érzés ezen oldala a szégyenkezéshez hasonlónak tűnik, és ezért elképzelhető, hogy némelyik kliensnél a föloldozás jelenthet olyan élményt, amely Isten szeretetéről tanúskodik, és amelynek során újra megtapasztalhatja azt, amit a szégyennel való küzdelmében talán már régen elfeledett: hogy ő is szerethető.
A gyónás és a lelkigondozói beszélgetés összefüggéseiről írja Joób Máté: „A legfőbb nyomor az elhagyatottság. A pokol az örökre magukba zárkózottak szenvedése – Jálics Ferenc ezekkel a szavakkal fejezte ki azt az állapotot, amikor az ember egyedül marad krízisében. Az embertársak és az Isten felé való nyitás is nagyon nehéznek tűnik ilyenkor. A szégyen, a bátortalanság és a képmutatás könnyen legyőzik a gyógyulás utáni vágyat. A lelkigondozó fontos segítséget nyújthat abban, hogy a beszűkült dimenzió kinyíljék a magára maradt ember számára, hogy a közösség úgy transzcendens, mint immanens vonatkozásban is pozitív élménnyé váljon. A közösség élményének azonban nem kell megmaradni pusztán a pozitív érzés szintjén. A kinyílt dimenzióban gyakran benne rejlik az a pont, ahonnan a gyógyulás elindulhat, és ahova egyben megérkezhet a magára maradt ember.”[19]
E rövid részlet is igen jól érzékelteti a problémával járó nehézségeket (hárítás), és segítő megoldási lehetőséget is kínál (kinyílás). Ha vallásos, Istenben hívő kliensről van szó, a lelkigondozó a szégyenérzetbe rekedtséghez segítségül hívhatja, megjelenítheti a beszélgetésben Isten szeretetét mint az elfogadás és megtartás abszolútumát. Ha van fogékonyság és igény a kliensben, a lelkigondozás spirituális dimenziójából, Isten szeretetéből kiindulva is járhatnak közös úton, amelyen el lehet jutni odáig, hogy Isten mennyire szereti önmaga képére teremtett gyermekeit, és mit jelenthet ez számunkra az önértékelésünkben, önmagunkról kialakított képünkben. E ponton persze el kell gondolkodni a lelkigondozás, illetve a lelkivezetés útjainak különbségéről, lehetőségeiről.
Szégyen- és bűntudat-szituációk a pasztorálpszichológiában
Tomcsányi Teodóra tanulmányában[20] megemlíti Léon Wurmser három szégyenváltozatát: a szégyenérzetet, a szégyen miatti szorongást és a szégyenlősséget, illetve utal egy igen meglepő, és nagyon érdekes formájára: „Schneider arra hívja fel figyelmünket, hogy létezik a szégyenérzetnek egy érett formája, amelyet a sötétkamra védő funkciójának metaforájával illusztrál: a kamra megóvja a még előhívatlan filmet az idő előtti megvilágítástól.”[21]
Eszerint a szégyennek lehet preventív, énvédő funkciója is, amely a másik emberrel való kapcsolatunk fejlesztésében játszik szerepet, és a kitárulkozás, illetve elhatárolódás egészséges arányát, fokozatosságát tartja meg. Egészséges esetben ez uralható feszültség, patológiás esetben azonban önfeladáshoz vagy a másokkal való kapcsolat elvesztéséhez vezet.[22]
A szégyen érzése ideálisan a személyiség határainak őrzésében játszik konstruktív szerepet, míg a nem egészséges személyiség számára ez a határ folyamatos bizonytalanságot jelent, és állandósuló szorongással járhat együtt.
A reakciók tekintetében is többirányú lehet az elhárítási mechanizmusok skálája: Tomcsányi utal a bibliai bűnbeesés-történet rejtőzésaspektusára, és megemlíti, hogy súlyos esetben ez a visszavonulás, rejtőzés akár katatóniáig és autizmusig is elmehet, „ugyanis ezekben a betegségekben szűnik meg a legradikálisabban a másikkal való kontaktu”.[23]
A bűntudat és a szégyen kapcsolatát illetően azt találjuk, hogy az én szempontjából markáns a különbség: tipikus bűntudati szituációban az én romlatlan és egységes marad, míg a szégyenben meghasad megfigyelt és megfigyelő részekre, ami realitásellenes gondolkodáshoz vezet, és ezért a bűntudatnál sokkal fájdalmasabban éli meg az ebben szenvedő ember.[24] A szégyen természete, szemben a bűntudattal, abszolút destruktív, mivel a személyiség egészét „értékteleníti el”.
A szégyen ilyen mélyen romboló hatása védtelenné teheti az embert sok pszichés problémával szemben is, és pozitív korrelációt mutat számos pszichés tünettel.[25] Ezt azért is fontos megemlíteni, mert itt előkerülhet a lelkigondozó kompetenciája, illetve annak határai. Amennyiben a probléma szétfeszíti a klasszikus lelkigondozás kereteit, a lelkigondozó jobban teszi, ha a helyzet felismerésével egy időben megfelelő szakember után néz, és hozzá küldi kliensét.
Nyilvánvaló, hogy egy önértékelésében mélyen sérült, a szégyen sajátos bilincsét viselő ember számára ez a delegálás is lehet a helyzetét, problémáját elmélyítő „csapás”. Mégis az a helyes, ha a lelkigondozó nem vállal olyan kihívást, amely meghaladja képzettségét és szakmai képességeit, ugyanis az ilyen indolencia akár még nagyobb kárt is előidézhet a kliens lelki életében, mint a szakemberváltás okozta önértékelési sokk.
Szégyen és bűntudat megkülönböztetésében igen hasznos segítségnek találhatjuk azt a megállapítást is, hogy a kettőt az empátia léte vagy hiánya választja el – írja Tangney nyomán Tomcsányi Teodóra.[26] Ez szociális szempontból is igazolható, mivel a szégyenben élő ember folyamatos elidegenedést él át, mind önmagától, mind a közösségtől.[27]
Stephen Pattison ír egy fiatalemberről,[28] akivel a hadifogolytáborban saját társai szüntették meg a kommunikációt, úgy téve, mintha nem létezne, mert lopással gyanúsították. Később kiderült, hogy ártatlanul, de addigra társainak beszélgetései, melyekből őt tüntetőleg kizárták, pusztítóan hatottak rá, emocionálisan összetörték, és egészségileg is gyorsan leépítették. Néhány hónapra rá a fiatalember meghalt.
Ha a szégyen érzése ilyen drasztikus következményekkel járhat, mondhatjuk, hogy éppen ezért némileg erős lelkigondozói módszerekre és eszközökre lehet szükségünk a vele való foglalkozás folyamán?
A céltudatos autoritativitás, a szuggesztió juthat eszünkbe, a kényszerítő, alárendelő jellegű monológ. Faber és van der Schoot munkájában azt olvassuk, hogy sok lelkigondozó szorgalmasan felhasználja ezt a képességét: tekintélyi alapon nyugtatnak, biztatnak, tanácsot adnak stb.
„A szuggesztió eredményességét az első pillanatban könnyen hatékonynak véljük. Holott ez gyakran csak látszat. Többször utaltak a szuggesztív megnyugtatás jelentőségére, amikor a félelem és bűntudat érzéseinek csökkentéséről, a túl erős emócióktól való távolságtartásról, a gyógyuláshoz megkívánt nyugalom eléréséről stb. van szó. […] Pedig mélyreható félelmi és bűntudatérzésekkel szemben egyetlen esetben sem érhető el maradandó hatás: sem tartós ellazulás, sem javulás, sem megnyugvás.”[29] Tekintetbe véve, hogy a szégyen – természetéből fakadóan – az elrejtés, rejtőzés ösztönösségével hat az emberre, aligha tarthatjuk elképzelhetőnek az ilyen módszer eredményes használatát. Lelkigondozásban semmiképp. A Pattison professzor által említett szélsőséges helyzetben inkább azonnali krízisintervencióra lehet szükség, mintsem utólagos gondozásra.
Egy rossz példa a beszélgetésre
Következzen egy rendkívül rossz példa a lelkigondozói beszélgetések konkrét terepén, szintén Faber és van der Schoot nyomán. Egy családlátogatás helyzetében vagyunk, az első találkozáskor.[30] A látványosan tapasztalatlan látogató a gyülekezethez, egyházhoz fűződő kapcsolatról faggatózik, amelyet a család már jó ideje nem tart fönn.
W.: És a gyermekeik, ha kérdezhetem Öntől, H. asszony; megkereszteltette-e és elküldte-e őket hitoktatásra?
H.: Nem. A gyerekek nincsenek megkeresztelve, és nem is járnak hitoktatásra.
W.: Kár, hogy a gyerekek is hit nélkül nőnek fel, és nélkülözik a lelki vezetést. Most mit írjak a kartonra a gyerekei neve mögé? „Modern pogányok”, vagy valami hasonlót? Ön is így gondolja?
- (hallgat, majd szünet után): W. úr, azt szeretném javasolni, tekintsük befejezettnek a beszélgetést, azt hiszem, nincs sok értelme, hogy tovább folytassuk.
Azt nem tudjuk, hogy az asszonyban volt-e szégyenkezés amiatt, hogy elszakadtak kereszténységüktől, vagy legalábbis ez nem derül ki egyértelműen a beszélgetésből. Nem kizárható, és most a példa kedvéért feltételezzük, hogy ebbe az irányba is elmehetett volna a folyamat. Ezt a jegyzőkönyvrészletet olvasva azonban elsőre is feltűnik, hogy a látogató megszégyeníti az asszonyt, és ami különösen durvává teszi a szituációt, hogy ráadásul a gyermekeivel kapcsolatban.
Azt kell mondanunk, hogy ez a megnyilvánulás nem pusztán a nondirektív lelkigondozás lehetőségét zárja ki, tehát nem „csak” szakmaiatlanságot látunk, hanem az emberi méltóságról van szó, amelybe a látogató beletipor. Ez példája a lelkigondozás teljesen helytelen módjának, illetve a rogersi módszer figyelmen kívül hagyásának. Különösen súlyosbíthatja a helyzetet, ha a lelkigondozó e megszégyenítéssel történetesen egy olyan tartalomra válaszol, amelyben jelen van a szégyen érzése. Ekkor nem csupán az történik, hogy szakmaiatlan arroganciájával elveszített egy klienst, a gyülekezet pedig egy potenciális visszatérőt, hanem föltételezhetjük, hogy lelki kárt is okozott az asszonyban.
Összegzés
Noha nem könnyű megragadni a szégyen fogalmát, és röviden megfogalmazni a hátterét, e szűk merítésből is kiviláglik, hogy e jelenség sokfélesége nagy lelkigondozói éberséget igényel. Ez az érzés nagyon mélyen gyökerezik az emberben, és igen korán jelentkezhet. Különösen óvatossá kell tegye a lelkigondozót az a tény, hogy a szégyennek vannak konstruktív szerepei is, hiszen jelenléte szükségszerű személyiségünk bizonyos struktúráiban.
Azt általános érvénnyel kijelenthetjük a szakirodalmi betekintés alapján, hogy a rejteni akart szégyen érzésének megfogalmazásához a kliensnek föltétlenül szüksége van a bizalmi légkörre. Lelkigondozóként akkor helyes a hozzáállásunk, ha a kellő lelki körülmények megteremtésének lehetőségét elsősorban a kliensközpontú lelkigondozás rogersi diszciplínájában látjuk.
Az iménti rossz példához hasonló esetek átgondolásának azért lehet döntő súlya, mert majdnem biztos, hogy a szégyen érzésének már leírt jellegzetessége a lelkigondozói folyamat bizonyos pontjain a nondirektivitás átmeneti elengedésére kényszerítheti a lelkigondozót. A fenti természetesen erős, már-már eltúlzott példa, és nem föltétlenül szégyenfókuszú, mert számtalan oka lehet egy család elszakadásának, leválásának az egyháztól annak gyülekezeti valóságában – ez sokrétű kérdés. Létezik szakirodalma is, de éppen abból nemritkán csakugyan kiolvasható egy-egy rejtett szégyenszituáció. De a vallásosságtól teljesen függetlenül is nehéz detektálni a szégyent. Éppen ezért igényel egyrészt különös körültekintést a lelkigondozó részéről, de nem csupán a fölismerésében, hanem a kezelésében is. Azonban ez kizárólag akkor lesz működőképes, ha az elméleti felkészültség mellett a szakmai magabiztosság és az emberi érzékenység, empátia is jelen van.
Azért nagyon fontos, hogy egy beszélgetésben kitapinthatóvá váljon a bűntudat és a szégyen érzeteinek különbsége, mert a kettő egészen más irányba viszi a folyamatot. A bűntudathoz kapcsolódó tartalmaknál eljöhet az a pont, ahol – akár jó értelemben vett direktivitás révén – mintegy vallomásszerűen szinte „kibukik” az addig bent tartott fájdalom és önvád. A kliens eljuthat odáig, hogy megbocsát magának valamiért, más esetben megérti, hogy érzése sokkal erősebb, és jobban bántja, mint amilyen súlyos a vélt vagy valós vétke. Ebben az érzelmi tükrözés, a kreatív átkeretezés és egyéb lelkigondozói technikák nagy segítségünkre lehetnek.
Azonban súlyos hibát követhetünk el, és nagy valószínűséggel magát a klienst is elveszítjük, ha a kapcsolatban úgy érzi, hogy a még maga számára sem igazán megfogalmazott, homályos szégyenérzetét relativizáljuk, finoman elbagatellizáljuk. Ez akkor is így van, ha egyébként emberi együttérzésből teszünk így, mert ezzel az amúgy sem határozott kontúrú, de az egész életét átszövő szorongása fölött hozunk ítéletet; azt, hogy komolytalan. Valójában ezzel a bibliai ősidők vagy a fejlett öntudat hajnala óta kísértő érzelmi szörnyeteggel, a szégyennel szemben a lelkigondozó első és sokáig talán egyetlen hatékony eszköze annak a bizalmi légkörnek a megteremtése lehet, amelyben a rejtőzködés és az izoláció lassanként oldódni tud. Azt is jó átgondolni, hogy az ilyen nehezen megközelíthető érzéshez való, mentálhigiénés szemléletű lelkigondozói viszonyulást semmiképpen sem lehet egy-két alkalom alatt kialakítani, és ne is várjunk hamar áttörést e téren. Nem vagyunk mindenhatók. Ezért a szupervíziótól sose tekintsünk el. Nem jó, ha a következő helyzet áll elő: a lelkigondozót a folyamat hosszúsága elbizonytalanítja, horribile dictu szégyent érez a szégyennel vívott harcának látszólag kitartó eredménytelensége miatt. Akkor visszatértünk oda, hogy „kezdetben […] sötétség volt a mélység fölött.”
A szerző evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakember
[1] I. Baumgartner: Pasztorálpszichológia, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Budapest, 2006, p. 161.
[2] Uo. p. 162.
[3] Uo. p. 165.
[4] Uo. p. 166.
[5] S. Pattison: Shame. Theory, Therapy, Theology, Cambridge University Press, Cambridge, 2000, p. 45.
[6] S. Freud: Pszichoanalízis, Kriterion, Bukarest, 1977, p. 148.
[7] S. Pattison: Shame. i. m. p. 46.
[8] Uo.
[9] M. Jacoby: Shame and the Origins of Self-Esteem. A Jungian Approach, Taylor & Francis Group, London, 1996, p. 3.
[10] H. Faber – E. van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Budapest, 2002, p. 39.
[11] Uo. p. 43.
[12] Uo. p. 47.
[13] Uo. p. 66.
[14] Uo. p. 94.
[15] Uo. p. 95.
[16] Uo. p. 95.
[17] Uo. p. 117.
[18] Uo. p. 118.
[19] Joób M.: Gyónás és lelkigondozói beszélgetés, in Szabó L. (szerk.): Ablaknyitás, Luther Kiadó, Budapest, 2004, p. 139.
[20] Tomcsányi T.: Bűn, bűntudat, szégyen. A delegált bűntudat valláslélektani és lelkigondozói megközelítése a családtörténetek kapcsán, in Horváth-Szabó K. (szerk.): Valláspszichológiai tanulmányok, Akadémiai, Budapest, 2003, pp. 153–186. (Pszichológiai Szemle Könyvtár 6.)
[21] Uo. p. 158.
[22] Uo.
[23] Uo. p. 159.
[24] Uo. p. 160.
[25] Uo. p. 162.
[26] Uo. p. 165.
[27] S. Pattison: Shame, i. m. p. 176.
[28] Uo. p. 150.
[29] H. Faber – E. van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana, p. 126.
[30] Uo. p. 140.
