A harminckét éves mezzoszoprán 2017-ben diplomázott a Zeneakadémia oratórium- és dalénekművész mesterszakán, 2020 óta pedig a szabadúszás mellett klasszikus éneket tanít az egyetem jazz tanszékén. Munkájában kiemelt szerepe van a kortárs és barokk zenének, a dal műfajának és az operának. Gyermekkorról, gyermeklétről, életbe vágó véletlenekről és a szeretet alapvetéseiről beszélgettünk.
Mindig is vágyott a színpadra?
Magánemberként ma már nem igénylem a rivaldafényt, de gyermekkoromban szerettem a középpontban lenni. Élénk fantáziájú gyerek voltam, folyamatosan dumáltam például buszozáskor, történeteket meséltem a helyi lakóközösségnek, ahol mindenki ismert mindenkit. Amikor vendégek jöttek hozzánk, szerettem produkálni magam előttük: volt, hogy tárlatvezetést tartottam keramikusművész nevelőapám műtermében, máskor pedig kezemben könyvvel adtam elő valamit, holott még olvasni se tudtam. A könyveket egyébként elég hamar megszerettem, az Óz, a nagy varázsló volt a kedvencem.
A pólóján is egy mesehős, Az oroszlánkirály nyitójelenetében magasra tartott kis Simba látható.
Több rajzfilmes felsőm van, de ez a film az egyik favorit. Emlékszem, kisgyermekként mindig sírtam Mufasa halálakor, még ma is mélyen megérint a jelenet. Egy másik, számomra nagyon valóságos és komoly üzenetet hordozó Disney-mese A szépség és a szörnyeteg, amely véleményem szerint felnőtteknek is aktuális, sőt egy kisgyerek még talán meg sem érti. Pont a „hogyan szeressünk jól” kérdésre ad egy lehetséges választ ez a film.
Milyen műfajokban, szerepekben mozog otthonosan?
Sokfelé ágazik a munkám, feltölt a sokszínűség. Bár dal-oratórium szakon végeztem, ez önmagában nem predesztinál semmire, az opera is ugyanúgy egyik szelete a pályámnak. Személyiségemből adódóan kiemelném a nadrágszerepeket: Cherubinót a Figaro házasságából, illetve az apródot a Poppea megkoronázásából, amely életem első igazi operaprodukciója volt. Hágai zeneakadémiai tanulmányaim során is ezt a művet adtuk elő, és mivel már énekeltem korábban Vashegyi György irányításával, akinek a barokk zene iránti szeretetemet köszönhetem, ismét az apród szerepére pályáztam. Az előadás zenei vezetője, Michael Chance azonban a császárnő, Ottavia szerepére talált alkalmasnak. A drámai díva karakter szöges ellentéte volt korábbi szerepeimnek, úgy éreztem, más az alkatom. Mindazonáltal örültem a kihívásnak, a személyiségem újabb oldalát fedeztem fel általa.
A kortárs zene talán a legjelentősebb része a pályámnak. Számos ősbemutató fűződik a nevemhez, harminckét évesen már harmincöt premiert énekeltem. A koronavírus előtt utoljára Vajda Gergely karmester-zeneszerző monooperáját, az Esterházy Péter regényéből született Fuharosokat, amelyben nemcsak a főszereplő Zsófikát játszottam, hanem maga a mesélő is én voltam, illetve az összes többi szereplő, még maga a fuharos is, aki erőszakot tesz a főhősnőn. Komoly színészi feladat volt megjelenítenem ezt a történetet. Ha minden jól megy, ősszel újra játszhatom Horváth Csaba rendezésében.
Emblematikus alakításai közé tartozik Vajda Gergely Az óriáscsecsemő című báboperájában az Anya/Szűz/Stefánia hármas szerepe. Mit tanított önnek ez a darab? Felnőttként hogyan tudott jelen lenni egy tinédzsereknek íródott előadásban?
Az óriáscsecsemő elképesztően komplex mű, elsőre meg is lepődtem, hogy kamaszoknak szóló produkcióként tűzte műsorra a Kolibri Színház a Déry Tibor drámájából készült darabot. A női lét különböző stádiumait kell megformálnom benne – a pajkos szüzet, a jó feleséget és a gondoskodó anyát –, izgalmas utazás számomra átélni, hányféle arca lehet egy nőnek. Az egyik előadás után közönségtalálkozót tartottunk középiskolásokkal. Döbbenetes volt számomra, hogy bár nem értik teljesen, mégis milyen fantasztikus kérdéseket tesznek fel a darabra reflektálva. Látszott, hogy valami felkeltette az érdeklődésüket, elkezdtek agyalni. Ezekért a katartikus pillanatokért is megéri művésznek lenni, illetve hinni korunk zenéjének erejében és szükségességében.
2017-ben, a Zeneakadémia gyermekeknek szóló matinékoncertjén adta elő első ízben Schönberg atonális darabját, a Pierrot Lunaire-t, amelyben beszédszerű intonációval alakítja a szorongó, félelemtől eltorzult lelkiállapotú főhőst. Hogyan hatott a gyerekekre ez a – látszólag egyáltalán nem gyerekbarát – kortárs zenemű?
A Holdas Pierrot mesélős szerep, tele színészi kihívásokkal, kevesen éneklik Magyarországon. Amikor felkértek, nem fért a fejembe, hogyan fogok Schönberget matinékoncerten énekelni. Aztán rájöttem: a gyerekek a legrugalmasabb közönség. Őszinték, nincsenek előítéleteik, mindegy nekik, hogy Mozartot vagy Schönberget hallgatnak, számukra a zenei élmény, a történet a lényeg. Még zeneakadémistaként Meláth Andrea – aki egyébként híres Pierrot-megformáló – hívta fel a figyelmem arra, hogy képzeljek kicsiket a zömében felnőtt közönség helyére, ezáltal jobban beleélem majd magam az adott karakterbe és a mesélői attitűdbe. Érdemes volt a tanácsát követnem, a gyerekek szerették a darabot, és lekötötte a figyelmüket.
Mi az ars poeticája? Milyen művésszé szeretne válni, milyen ívet szeretne befutni az életében? Van-e esetleg példaképe?
Számomra a legerősebb vágyak, álmok maguk a zeneművek, nem a helyszínek. Olyan szerepek, dalok, kamaraművek, klasszikus és kortárs darabok, amelyek érdemesek arra, hogy minél többen megismerjék őket. Jó néhány előadó van, akire felnézek – Lorrie Hunt Lieberson, Barbara Bonney, Donatienne Michel-Dansac –, de egy ideje inkább önmagamat szeretném megtalálni, és szimplán Molnár Anna lenni. Szeretetet is úgy tudok közvetíteni, ha önmagammal rendben vagyok. Ráadásul a közönség azonnal megérzi, hogy őszinte, önazonos vagyok-e a színpadon.
Épp a pandémia kitörésekor kezdett tanítani klasszikus éneket a Zeneakadémia Jazz Tanszékén. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
Nagyon örültem, hogy pont a jazz tanszéken taníthatok. A műfaj nem volt idegen, hiszen dobos-basszusgitáros édesapámon keresztül rengeteg ikonikus és különleges, kevésbé mainstream zenét ismertem meg. Mindössze egy „élő” órát tartottam, mielőtt kezdődött az online oktatás tavaly tavasszal. Szeptemberben ismét találkozhattam élőben a diákokkal, de novembertől visszatértünk a virtuális térbe. Ki kell jelentenem, a művészeti oktatás nem való az online világba. Természetesen lehet hasznosítani a Skype-beszélgetésekkel eltöltött időt a technika csiszolására, de főleg éneklésnél elengedhetetlen lenne, hogy élőben halljam a hallgatókat. Mivel minden eltolódik, elvész az azonnali, spontán reakció. Sajnos egy év elteltével nehéz már fenntartani magamban a lelkesedést, ugyanakkor új perspektívát nyit előttem, hogy jazzénekesekkel dolgozhatok. Eddig ismeretlen volt előttem, hogy a jazz tanszéken mennyi klasszikus zenei ismeretet sajátítanak el a diákok, míg a klasszikus képzésből például teljesen hiányzik a jazz oktatása. Meg is lepődtem, és nagyon boldog voltam, amikor az egyik növendékem azzal köszöntött, hogy mennyire örül, hogy én jöttem tanítani, mivel már rég szeretne Kurtágot énekelni.
A Zeneakadémiával való kapcsolata nem indult könnyen…
Nem vettek fel elsőre, de utólag minden értelmet nyert: akkor ugyanis még nem tudtam pontosan, kinél szeretnék tanulni. A következő tanévben passzív hallgatóként részt vettem Meláth Andrea egyik kurzusán, és teljesen lenyűgözött az intelligens, szövegközpontú megközelítése. Rögtön tudtam, hogy nála szeretnék tanulni. Ekkor ő még Pécsett tanított, de pont akkor kaptam egy fülest, hogy rövidesen átkerül a Zeneakadémiára, így minden ideálisan alakult számomra: első helyen Budapestre felvételiztem, sikerült is huszonhárom évesen bejutnom Meláth Andrea első zeneakadémiai osztályába.
Jó lapról olvasási készségemet is egy véletlennek köszönhetem: gimis koromban bekerültem Ugrin Gábor zeneakadémistákból álló kamarakórusába, ahol eleinte hozzá se tudtam szólni a kortárs darabok blattolásához. Aztán szép lassan beletanultam, a többiek húztak felfelé, mára viszonylag könnyen leolvasom elsőre nehezebb zeneművek kottáit is. Egyébként kiskorom óta jellemző rám, hogy szeretek nálam szakmailag képzett művészek társaságában lenni. A nálam profibbak felemelnek, arra ösztönöznek, hogy egy lépéssel előrébb járjak a saját szintemnél. A fejlődés számomra azt jelenti, hogy újból és újból kitűzök magam elé egy célt, amit vagy elérek, vagy nem, de mindig megyek tovább. Mindig is az érdekelt, mi van „tovább”. Ettől függetlenül szívesen visszatérek a számomra biztos talajt jelentő együttesekhez is. A koronavírus előtt nem sokkal például gimnáziumi kórusom, a Gráf Zsuzsanna vezette Angelica Leánykar jubileumi koncertjén vettem részt vendégművészként. Azáltal, hogy nem egyenes út vezetett a művészi pályára, rengeteg értékes emberrel találkozhattam. Kisiskoláskoromtól kezdve mindennek és mindenkinek megvolt a helye az életemben, és mind hozzájárultak ahhoz, aki ma vagyok.
Hogyan élte meg, amikor elsőre nem vették fel? Ki táplálta a lelkierejét, ki hitt a tehetségében?
Későn érő típus vagyok, énekelni is tizenhét évesen kezdtem. Sokáig megrekedtnek éreztem magam, hiszen huszonkét éves koromban próbáltam meg először a zeneakadémiai felvételit. Általában több év kell egy hang megéréséhez, ez nálam is időbe telt. Amikor visszautasítottak, nagyon összezuhantam, majdnem feladtam a terveimet. A barátaim már mesterszakon diplomáztak, én pedig még el sem kezdtem az egyetemet. Tudtam, hogy türelem kell a hanghoz, de abban a pillanatban képtelen voltam ezt elfogadni. A nehéz időkben első énektanáromon, Schultz Katalinon kívül édesanyám tartotta bennem a lelket. Neki sem lehetett könnyű, amikor látta, hogy huszonévesen nem vettek fel az egyetemre, ennek ellenére sosem kételkedett bennem, elrejtette aggodalmait – ha voltak. Tőle mindig azt a támogatást kaptam és kapom ma is, amelyre a lelkemnek leginkább szüksége van.
Ezek szerint mindenkit máshogy lehet „jól szeretni”, vagy ön szerint létezik „alapreceptje” a szeretetnek?
Harminckét évnyi élettapasztalatommal úgy vélem, minden ember máshogy szeret, és más esik jól neki. A kapcsolatok kulcsa, hogy ennek az egyensúlyát találjuk meg, hogy ráhangolódjunk a másikra, de közben ne adjuk fel azt, ami nekünk fontos.
Mire vágyik és mire törekszik a kapcsolataiban?
A legalapvetőbb az odafigyelés, hogy érezzem, tényleg érdekli a másikat, amit mondok, teszek. Óhatatlanul is észreveszem és rosszul érint, ha valaki csak látszatból van jelen. Emellett meghatározó számomra, hogy számíthassak a másik emberre.
Empatikusnak és alkalmazkodónak tartom magam, bár ezt nehéz belülről megítélni. Inkább úgy fogalmaznék, szeretném ilyennek látni magam. Édesanyám gyógypedagógus, így az empátiát és a türelmet biztosan volt kitől örökölnöm.
Kapcsolataimban arra törekszem, hogy ne csak a magam, hanem a másik szemszögéből is lássam az adott helyzetet. Tapasztalataim szerint a konfliktusok egyik meghatározó forrása, hogy sokan magukból indulnak ki, az ember hajlamos arra, hogy a saját gondolatait, érzéseit állítsa be normálisnak. Éppen ezért törekszem az együttérzésre, bár olykor hátrányom származik abból, hogy túlzottan alkalmazkodom, és a szeretetre hivatkozva folyamatosan alávetem magam a másik akaratának. Feladat még számomra, hogy ne vegyek magamra olyan dolgokat, amelyekre nincs és nem is lehet befolyásom, vagy nem érintenek közvetlenül. Néha segít az egészséges távolságtartás, a konfliktusok objektív szemlélése. Azt hiszem, a „távolság” nem feltétlenül a szeretetlenség jele: a szeretet éretté válását is mutathatja.
Ha túl sokat teszünk bele egy kapcsolatba, az hosszú távon romboló is lehet. Véleménye szerint lehet a szeretetet korlátozni? Az életében mikor érkezett ilyen helyzetbe? Mitől kellett megvédenie magát?
Minden kapcsolatban eljöhet a pont, ahol kifullad az állandó odaadás, önfeláldozás. Az már a viszonyulás természetétől függ, hogy képes-e, illetve szükséges-e megújulnia. Például egy anya-gyermek kapcsolódásban nem lehet csak úgy felállni és kiszállni.
Sokan mondják, hogy a gyerekek képesek a legőszintébb szeretetre… vagy éppen a kendőzetlen távolságtartásra. Ön hogyan viszonyul a kicsikhez?
Közeli barátnőim között egy édesanya van, nagyon szeretek a gyerekeivel időt tölteni, bár mostanság csupán néhány kirándulás erejéig találkozhatunk. Ilyenkor rendszerint „komolyan” beszélek velük, figyelem, mit mondanak, teljes értékű személyiségként kezelem őket, hiszen azok is. Bár én magam még nem vagyok édesanya, úgy képzelem, az egyik legvarázslatosabb része a gyermeknevelésnek, amikor észreveszi az ember, hogy egy komplett személyiség van a szeme előtt, akár egy pár hónapos csecsemőben. Valóságos csoda, honnan tud az a kicsi gyerek saját döntéseket hozni. Várom már, hogy anyaként erre magam is rácsodálkozhassak. A gyermeki szeretet, viselkedés testhezálló téma egy előadóművésznek. Szerintem minden művész kicsit gyermek marad, és lehet, hogy néha kell is gyermeknek lenni a színpadon. Amikor játszom, számos, akár kiskori dolgot újra átélhetek, enélkül elképzelhetetlen lenne az életem. Persze felnőttem, de mindig feltölt, hogy a színpadon ismét kicsit gyermekké válhatok.
Van olyan esemény a múltjában, amelyet a színpadon újra tudott játszani? A színpad biztonságos közeg a régi sebek gyógyulására?
Konkrét példát nem tudok mondani, inkább mindent, ami összegyűlt bennem eddigi életem során, beleviszek a karakterekbe, amiket megformálok, sok esetben olyanokba is, amelyekhez látszólag semmi közöm. A színpad a lehető legbiztonságosabb hely: az, hogy ott gyermekek lehetünk, számomra azt is jelenti, hogy gyermeki őszinteséggel és bátorsággal nyilvánulhatunk meg. Ott mások a szabályok, korlátok nélkül lehetünk bárkik. Ezért (is) tartom fontosnak, hogy egy művész sok mindent megéljen, lásson a világból. A tapasztalatok mind beépülnek a személyiségbe, amelyből aztán dolgozni lehet.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért, Hrotkó Bálint, Borovi Dániel