A rákospalotai öltözőből a pestszenterzsébeti plébániára vezető útjáról, Marco Rossiról, Szoboszlairól, foci-Eb-ről, Ferenc pápáról, a Franciscus Alapítványról és persze a sörről is kérdeztük Rónaszéki János káplánt.
– Ha bárhova elmegy az ember vidéken, és betér egy kocsmába, akkor mindig talál valakit, aki azt mondja, hogy vitte volna őt a Fradi, csak jött az a fránya sérülés. Veled is így történt?
– Nem szoktam kocsmába járni. Na jó, igazából előfordul, és valóban, nekem is volt egy „sportlépcsőm”. Versenyszerűen fociztam a REAC-ban, Rákospalotán, az volt a tervem, hogy focista leszek legalább NB I-es szinten. Ez volt a nagy álom, jártam heti öt edzésre, hétvégén a meccsek Rákospalotán. Nagyon sokáig a mindennapjaim része volt a foci. Éppen készültem a kispesti Honvéd Akadémiára, de pont előtte jött egy térdszalagszakadás az egyik edzésen, így aztán focikarrier nem lett a dologból, de a játék szeretete megmaradt.
– Már ekkor is fontos része volt az életednek a hit?
– Alapvetően rendezett katolikus családból jövök, tehát az alap az hál’ Istennek adott volt. Jártunk misére, a vallásosság evidens volt a hétköznapokban, de nyilván nekem is volt egy utam, amit bejártam. Az istenkapcsolatom nagyon erősen kötődik ehhez a sérüléshez, mert más irányt vett az életem, és ezzel egyidejűleg az Isten egyre fontosabb lett benne. Ehhez kötöm az imaéletem mélyülését is.
– Az öltöző elég vad hely tud lenni. Nem lógtál ki hívőként?
– Volt mindig egy kis idegenérzetem, főleg azért, mert tényleg nagy a kontraszt a sportolók meg a katolikusok családok világa között, de utólag nagyon hálás vagyok ezért az időszakért, mert hatalmas tapasztalat volt a vallásos burkon túli világról. Kifejezetten szerettem az öltözők hangulatát, az erős férfiösszetartást, ennek mindenféle természetes durvaságával együtt. Persze káromkodástól kezdve előfordult minden, de ez a világ része, örülök, hogy megtapasztalhattam. Ha valaki ilyesmit a saját bőrén tapasztal, azt is eredményezi, hogy papként vagy keresztény emberként nem ijed meg a világtól. Nem tartja olyan helynek, amely tőlünk nagy távolságokra van, hanem azt segít tudatosítani, hogy mi is a világban vagyunk, és muszáj kapcsolatot teremtenünk másokkal – bármennyire rémisztőnek látszik is elsőre.
– Ez az, amit a sportból hozol, és a mai napig kamatoztatsz a papi pályafutásodban?
– Igen, a világ felé való nyitottság, a párbeszéd azokkal, akik nem az egyházhoz vagy a kereszténységhez tartoznak. A másik pedig, amit hozok, az a csapatmunka, a közös erőfeszítés, a közös játék szeretete, a csapattárs és az ellenfél tisztelete. Ezek olyan jó tulajdonságok, amiket az ember sokkal könnyebben tanul meg a sport és főleg a foci révén. Hálás vagyok, hogy sportolóként bennem is kialakultak.
– Jelen van a sport az életedben most is?
– Sajnos már nem vagyok az a veszett nagy sportember. A papi életmód nem a legegészségesebb. Néha egy helyi társasággal, apukákkal és más férfiakkal el szoktunk azért menni focizni. Ritkábban eljárok úszni, illetve sokat kirándulok plébániai csoportokkal. Tehát nem rendszeres sportéletet élek, csak annyit mozgok, ami a hétköznapok sűrűjébe belefér. A papi élet része a folyamatos futkározás, de kell mellé a sport, mert sokat ülünk meg ácsorgunk egy helyben. Muszáj, hogy kicsit átmozgassuk magunkat, de sajnos nem az enyém a legjobb példa a rendszeres sportolásra.
– A plébániai foci az általad újjáélesztett Szent József-kör keretein belül működik?
– A Szent József-kör olyan csoport, ahol férfitémákról beszélünk havonta, a férfilelkiséget próbáljuk egy kicsit feléleszteni. Ennek egy része nyilván benne van a fociban is, de nem teljesen fedi egymást a kettő. Az egyik generálta a másikat és vissza: a focit kezdtem előbb, és utána jött a Szent József-kör, de az valójában létezett már korábban is. Volt a férfikörnek hagyománya, de valamiért megszakadt, és nekem fontos volt, hogy újrainduljon. A mai világban nagy szükség van a férfienergiák, a férfilelkiség megerősítésére, arra, hogy megtanuljuk, az apaságot, a papságot vagy az éppen aktuális életállapotot hogyan tudjuk megélni a kereszténységben. Szerintem ez nagyon nehéz és fontos kérdés, rengeteg kihívással, de ha a férfiak összejönnek, rögtön kialakul egy különleges hangulat, ahogy beszélgetnek, megosztanak akár mélyebb érzéseket is, mint szoktak. Ez nagyon jó dolog, így lehet igazán egymásnak példát mutatni.
– Ha már példák: ki volt fiatalkorodban a példaképed a futball világából?
– Paolo Maldini, a Milan és az olasz válogatott legendás védője sokáig volt nagy kedvencem, de rengeteget kaptam az edzőimtől és a csapattársaimtól, sok jó emberi példa vett körbe a sportéletben, és ezekért mind-mind hálás vagyok.
– És a maiak közül?
– Nagyon tisztelem Messit, nemcsak a karrierjét, hanem a „polgári” életét is. Amit ő végigcsinált, meg a sok küzdelme mindig példa volt számomra.
– És esetleg valaki itthonról?
– Úgy látom, nagyon jó időszak jön a magyar foci életében. Rendkívüli tehetségek kerülnek pályára. Pont azt nézegettem a minap, hogy milyen „évjáratúak”, esetleg volt-e alkalmam valamikor még az utánpótlás-időszakban ellenük pályára lépni, de ők már egy fiatalabb generáció. Szoboszlai, aki elképesztő dolgokat végigcsinált, meg Schäfer, akinek különösen tetszik a pályán mutatott vehemenciája, de lehetne még sorolni Orbánt, Gulácsit… Jó látni ilyen fiatal magyarokat, akik a nagyvilágban is megállják a helyüket, és a magyar válogatottban is nagyon szépeket alkotnak az elmúlt években. Le a kalappal!
– Erről a csapatról azt mondják, hogy a legnagyobb erőssége az összetartozás, ami azért is érdekes, mert valahogy az él a magyar ember fejében, hogy nem tudunk jól együttműködni. Az együttműködésnek pedig része valamiféle hit is, hogy képesek vagyunk rá. Ha igaz a szóbeszéd, akkor Dárdai Pál kapitánykodása óta a telki edzőközpontban az edzőtáborok alatt minden meccs előtt elmennek a fiúk közösen misére.
– Nem tudom, de az biztos, hogy edző nélkül nem áll össze a csapat. Kiváló szakemberek dolgoztak eddig is a csapattal, most Rossi végez remek munkát. Valahogy ki tudták alakítani azt a csapatmentalitást, hogy a mai, elképesztően énközpontú világ szellemiségével ellentétben közösségben tudjanak gondolkozni. Szoboszlainak volt egy nagyon szép nyilatkozata, amikor a Liverpoolba igazolása után megkérdezték, hogy akkor mostantól ő-e a sztár a válogatottban. Úgy fogalmazott, nem, ő is egy a többi közül. Ez a fajta alázat és csapatjáték kell, amikor mindenki beleteszi a sajátját a közösbe. Azt gondolom, ez a mentalitás emberileg is kiváló példa, és a pályán is látjuk az eredményét. A fociban nagyon sokszor nem a papírforma számít. Ha egy csapat rosszabb játékosokból áll is, de közösségként működik, és főleg egy nemzet közösségeként, az elképesztő nagy erővel tudja felruházni a játékosokat, annyira, hogy akár az angolokat is képesek legyenek négy góllal kitömve hazaküldeni. Ez a képesség bennünk, magyarokban is megvan: ha összeállunk nemzetként, nagy dolgokra vagyunk képesek.
– Marco Rossi híres arról, hogy szereti a kávét. Egyszer azt nyilatkozta róla Szoboszlai: előfordult, hogy nem is evett egész nap az első meccsei előtt, úgy izgult, de tizennégy kávét akkor is megivott. Ha ősszel beállít az új kávézótokba, és kér egy feketét, kell-e fizetnie?
– Dehogy! Most, hogy nagy tervekkel létrehoztuk a Franciscus Alapítványt, az egyik első missziós tevékenységünk az lesz, hogy megnyissunk egy keresztény kávézót Café Francesco néven a főváros V. kerületében, a Ward Mária Iskola üzlethelyiségében. Az az elképzelésünk, hogy itt helyet adunk majd társadalmi, egyházi témákról szóló beszélgetéseknek, találkozásoknak, keresztény fiatalok közösségeinek. Annak pedig nagyon örülnénk, ha akadnának olyan sportemberek, akik nemcsak a kávé miatt térnek majd be, hanem azért is, hogy magukról, az életükről, a pályafutásukról meséljenek.
– Mitől keresztény egy kávézó?
– Egyrészt attól, hogy olyan csapat hozza létre, amely teljesen elkötelezett a hite mellett. Pár munkatársból, illetve sok önkéntesből fog állni a csapatunk, akik a szabadidejükből áldoznak arra, hogy ez az álom megvalósulhasson. Másrészt attól, hogy az egész hely Ferenc pápának a lelkületét fogja tükrözni, az ő idézetei lesznek a falon. Sok tervünk van, akár még podcastsorozat is, amelyben tényleg fontos társadalmi és keresztény témákról beszélgetnénk. A fő cél igazából egy találkozási pont kialakítása, és hogy olyan témákat vigyünk a fiatalok közé, amelyeket talán jobban be tudnak fogadni egy kávézóban, oldott hangulatban, mint más egyházi környezetben. A kávézó mindazonáltal nem a plébánia helyett szükséges, hanem egy másik tér, ami szintén az egyházat szolgálja.
– És miért Ferenc pápa lelkiségét akarjátok kisugározni?
– Nekem személyesen van hozzá kötődésem. Sokat olvasom a beszédeit. Már a megválasztásakor úgy éreztem, hogy másfajta lelkületet hoz az egyházba. Nem a teológiában hoz mást, nem írja át az egyház tanítását, de új nézőpontot nyit, ami nekem eddig ismeretlen volt. Azt gondolom, nem keveseknek, köztük nekem is sokat formálódott az egyházról alkotott képünk általa. Számomra ez a fajta lelkiség az, amelyet a saját életemben és a papi szolgálatomban szeretnék követni: nyitottnak lenni a világra, közben mégis hűségesnek maradni mindenhez, ami a hitünkhöz tartozik. És ez a kettő együtt lehetséges. Sokszor úgy gondoljuk, ha kimegyünk az emberek közé, akkor otthagyjuk az egyházat. Pedig a kettőt összhangba lehet hozni, ha az egyház folyamatosan ki-be mozog. Befelé fordul, hogy megerősödjön, de utána ki kell vinni az evangéliumot a világba. Ez a kilépő egyház, amelyről Ferenc pápa beszél, és csak úgy lehetséges, ha benne vagyunk valamiben, amibe vissza-visszatérünk feltöltődni, megerősödni. Úgy gondolom, ha ezt a kettősséget az egyház jól tudja élni, és tényleg képes ki-be járni, akkor hitelesebb lehet a világ számára.
– A kilépő egyháznak a sportban is van egy jól látható része. Sok labdarúgó van, mint például Neymar, aki „100% Jesus” feliratú fejpántban jelenik meg – igaz, köztudott, hogy a magánélete már nem épp százszázalékos. De ott van pozitív példaként Zlatko Dalić, a horvátok szövetségi kapitánya, akinek mindig van egy rózsafüzér a zsebében, vagy a szintén horvát Mateo Kovacsics, aki miután Bajnokok Ligáját nyert a Real Madriddal, a plébániája zászlóját vitte magával ünnepelni.
– Ferenc pápa is beszél arról, hogy meg kell különböztetni a személyes hitet és a kulturális kereszténységet. Az a legfőbb különbség, hogy a kereszténység nem ideológia. Tehát itt mi nem egy tant mondogatunk vagy egy ideológiában gondolkodunk, hogy a világnak milyennek kellene lennie, hanem a kereszténység életforma, és a lényege a személyes kapcsolat Istennel. Ez adja meg a kereszténység mélységét. Ha valaki csak kifelé éli meg, akár sportolóként, akár hétköznapi emberként, de nincs élő istenkapcsolata, és nincs meg benne a mélyen megélt személyesség, akkor nagyon gyorsan kiüresedik, és formalitássá válik a kereszténység. Persze megélheti valaki látványosan is a hitét úgy, hogy közben mély az istenkapcsolata. Lehet, hogy sok focista, amikor tetováltat magára egy feszületet, vagy a gólja után keresztet vet, őszinte. De azzal, hogy kinek milyen a magánélete, kinek-kinek magának kell elszámolnia.
– Vissza a kávézóhoz: mivel csak ősszel nyit, a közös Eb-nézésről lemaradunk, de otthon bizonyosan követed a meccseket. Mit tippelsz a magyar válogatottal kapcsolatban?
– A csoportból való továbbjutást el tudom képzelni. Azt láttuk az elmúlt két foci Eb-n, hogy nagy dolgokra vagyunk képesek, de persze a bravúrokra és az emlegetett csapategységre szükség van. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy nyolcaddöntő, negyeddöntő összejöjjön. Nem vagyok naiv, nyilván legszívesebben azt mondanám, hogy nyerjük meg az Eb-t, de az igazság az, hogy már az is nagy dolog, hogy kint vagyunk. Túl nagy elvárásokat sem szabad a fiúkra tenni. Az, hogy egyszer megvertük Angliát, még nem jelenti, hogy mindig meg is fogjuk.
– Rossi azt mondta, ha továbbmegyünk a csoportból, körbebiciklizi a Balatont. Te is tettél fogadalmakat?
– Focival kapcsolatban nem szoktam, és nem akarnék hirtelen nagy dolgokat mondani, nehogy a végén számonkérjék rajtam, de ha ezen múlik, akkor vállalom, hogy a kávézóban egy sört elnevezünk Rossiról. Vagy egy kávét. Vagy minden játékosról és edzőről egy-egy sört és kávét!