Fociöltözőből a plébániára

A rákospalotai öltözőből a pestszenterzsébeti plébániára vezető útjáról, Marco Rossiról, Szoboszlairól, foci-Eb-ről, Ferenc pápáról, a Franciscus Alapítványról és persze a sörről is kérdeztük Rónaszéki János káplánt.

– Ha bárhova elmegy az ember vi­déken, és betér egy kocsmába, akkor mindig talál valakit, aki azt mond­ja, hogy vitte volna őt a Fradi, csak jött az a fránya sérülés. Veled is így történt?

– Nem szoktam kocsmába járni. Na jó, igazából előfordul, és valóban, ne­kem is volt egy „sportlépcsőm”. Ver­senyszerűen fociztam a REAC-ban, Rákospalotán, az volt a tervem, hogy focista leszek legalább NB I-es szin­ten. Ez volt a nagy álom, jártam heti öt edzésre, hétvégén a meccsek Rá­kospalotán. Nagyon sokáig a min­dennapjaim része volt a foci. Éppen készültem a kispesti Honvéd Akadé­miára, de pont előtte jött egy térdsza­lagszakadás az egyik edzésen, így az­tán focikarrier nem lett a dologból, de a játék szeretete megmaradt.

– Már ekkor is fontos része volt az életednek a hit?

– Alapvetően rendezett katolikus családból jövök, tehát az alap az hál’ Istennek adott volt. Jártunk misére, a vallásosság evidens volt a hétközna­pokban, de nyilván nekem is volt egy utam, amit bejártam. Az istenkapcso­latom nagyon erősen kötődik ehhez a sérüléshez, mert más irányt vett az életem, és ezzel egyidejűleg az Isten egyre fontosabb lett benne. Ehhez kö­töm az imaéletem mélyülését is.

– Az öltöző elég vad hely tud len­ni. Nem lógtál ki hívőként?

– Volt mindig egy kis idegenérze­tem, főleg azért, mert tényleg nagy a kontraszt a sportolók meg a katoli­kusok családok világa között, de utó­lag nagyon hálás vagyok ezért az idő­szakért, mert hatalmas tapasztalat volt a vallásos burkon túli világról. Kife­jezetten szerettem az öltözők hangu­latát, az erős férfiösszetartást, ennek mindenféle természetes durvaságával együtt. Persze káromkodástól kezdve előfordult minden, de ez a világ része, örülök, hogy megtapasztalhattam. Ha valaki ilyesmit a saját bőrén tapasz­tal, azt is eredményezi, hogy papként vagy keresztény emberként nem ijed meg a világtól. Nem tartja olyan hely­nek, amely tőlünk nagy távolságok­ra van, hanem azt segít tudatosítani, hogy mi is a világban vagyunk, és mu­száj kapcsolatot teremtenünk mások­kal – bármennyire rémisztőnek lát­szik is elsőre.

– Ez az, amit a sportból hozol, és a mai napig kamatoztatsz a papi pá­lyafutásodban?

– Igen, a világ felé való nyitottság, a párbeszéd azokkal, akik nem az egy­házhoz vagy a kereszténységhez tar­toznak. A másik pedig, amit hozok, az a csapatmunka, a közös erőfeszítés, a közös játék szeretete, a csapattárs és az ellenfél tisztelete. Ezek olyan jó tu­lajdonságok, amiket az ember sokkal könnyebben tanul meg a sport és fő­leg a foci révén. Hálás vagyok, hogy sportolóként bennem is kialakultak.

– Jelen van a sport az életedben most is?

– Sajnos már nem vagyok az a ve­szett nagy sportember. A papi élet­mód nem a legegészségesebb. Néha egy helyi társasággal, apukákkal és más férfiakkal el szoktunk azért men­ni focizni. Ritkábban eljárok úszni, il­letve sokat kirándulok plébániai cso­portokkal. Tehát nem rendszeres sportéletet élek, csak annyit mozgok, ami a hétköznapok sűrűjébe belefér. A papi élet része a folyamatos futká­rozás, de kell mellé a sport, mert sokat ülünk meg ácsorgunk egy helyben. Muszáj, hogy kicsit átmozgassuk ma­gunkat, de sajnos nem az enyém a leg­jobb példa a rendszeres sportolásra.

– A plébániai foci az általad újjá­élesztett Szent József-kör keretein belül működik?

– A Szent József-kör olyan csoport, ahol férfitémákról beszélünk havonta, a férfilelkiséget próbáljuk egy kicsit feléleszteni. Ennek egy része nyilván benne van a fociban is, de nem tel­jesen fedi egymást a kettő. Az egyik generálta a másikat és vissza: a focit kezdtem előbb, és utána jött a Szent József-kör, de az valójában létezett már korábban is. Volt a férfikörnek hagyománya, de valamiért megsza­kadt, és nekem fontos volt, hogy újra­induljon. A mai világban nagy szük­ség van a férfienergiák, a férfilelkiség megerősítésére, arra, hogy megtanul­juk, az apaságot, a papságot vagy az éppen aktuális életállapotot hogyan tudjuk megélni a kereszténységben. Szerintem ez nagyon nehéz és fon­tos kérdés, rengeteg kihívással, de ha a férfiak összejönnek, rögtön kiala­kul egy különleges hangulat, ahogy beszélgetnek, megosztanak akár mé­lyebb érzéseket is, mint szoktak. Ez nagyon jó dolog, így lehet igazán egy­másnak példát mutatni.

– Ha már példák: ki volt fiatalko­rodban a példaképed a futball vilá­gából?

– Paolo Maldini, a Milan és az olasz válogatott legendás védője sokáig volt nagy kedvencem, de rengeteget kap­tam az edzőimtől és a csapattársaim­tól, sok jó emberi példa vett körbe a sportéletben, és ezekért mind-mind hálás vagyok.

– És a maiak közül?

– Nagyon tisztelem Messit, nem­csak a karrierjét, hanem a „polgári” életét is. Amit ő végigcsinált, meg a sok küzdelme mindig példa volt számomra.

– És esetleg valaki itthonról?

– Úgy látom, nagyon jó időszak jön a magyar foci életében. Rend­kívüli tehetségek kerülnek pályára. Pont azt nézegettem a minap, hogy milyen „évjáratúak”, esetleg volt-e al­kalmam valamikor még az utánpót­lás-időszakban ellenük pályára lépni, de ők már egy fiatalabb generáció. Szoboszlai, aki elképesztő dolgokat végigcsinált, meg Schäfer, akinek kü­lönösen tetszik a pályán mutatott ve­hemenciája, de lehetne még sorolni Orbánt, Gulácsit… Jó látni ilyen fia­tal magyarokat, akik a nagyvilágban is megállják a helyüket, és a magyar válogatottban is nagyon szépeket al­kotnak az elmúlt években. Le a ka­lappal!

– Erről a csapatról azt mondják, hogy a legnagyobb erőssége az ös­szetartozás, ami azért is érdekes, mert valahogy az él a magyar em­ber fejében, hogy nem tudunk jól együttműködni. Az együttműkö­désnek pedig része valamiféle hit is, hogy képesek vagyunk rá. Ha igaz a szóbeszéd, akkor Dárdai Pál ka­pitánykodása óta a telki edzőköz­pontban az edzőtáborok alatt min­den meccs előtt elmennek a fiúk közösen misére.

– Nem tudom, de az biztos, hogy edző nélkül nem áll össze a csapat. Ki­váló szakemberek dolgoztak eddig is a csapattal, most Rossi végez remek munkát. Valahogy ki tudták alakíta­ni azt a csapatmentalitást, hogy a mai, elképesztően énközpontú világ szel­lemiségével ellentétben közösségben tudjanak gondolkozni. Szoboszlai­nak volt egy nagyon szép nyilatko­zata, amikor a Liverpoolba igazolá­sa után megkérdezték, hogy akkor mostantól ő-e a sztár a válogatottban. Úgy fogalmazott, nem, ő is egy a töb­bi közül. Ez a fajta alázat és csapatjá­ték kell, amikor mindenki beleteszi a sajátját a közösbe. Azt gondolom, ez a mentalitás emberileg is kiváló pél­da, és a pályán is látjuk az eredmé­nyét. A fociban nagyon sokszor nem a papírforma számít. Ha egy csapat rosszabb játékosokból áll is, de közös­ségként működik, és főleg egy nem­zet közösségeként, az elképesztő nagy erővel tudja felruházni a játékosokat, annyira, hogy akár az angolokat is ké­pesek legyenek négy góllal kitömve hazaküldeni. Ez a képesség bennünk, magyarokban is megvan: ha összeál­lunk nemzetként, nagy dolgokra va­gyunk képesek.

– Marco Rossi híres arról, hogy szereti a kávét. Egyszer azt nyilat­kozta róla Szoboszlai: előfordult, hogy nem is evett egész nap az első meccsei előtt, úgy izgult, de tizen­négy kávét akkor is megivott. Ha ősszel beállít az új kávézótokba, és kér egy feketét, kell-e fizetnie?

– Dehogy! Most, hogy nagy ter­vekkel létrehoztuk a Franciscus Alapítványt, az egyik első mis­sziós tevékenységünk az lesz, hogy megnyissunk egy keresztény kávé­zót Café Francesco néven a főváros V. kerületében, a Ward Mária Isko­la üzlethelyiségében. Az az elképze­lésünk, hogy itt helyet adunk majd társadalmi, egyházi témákról szóló beszélgetéseknek, találkozásoknak, keresztény fiatalok közösségeinek. Annak pedig nagyon örülnénk, ha akadnának olyan sportemberek, akik nemcsak a kávé miatt térnek majd be, hanem azért is, hogy magukról, az életükről, a pályafutásukról me­séljenek.

– Mitől keresztény egy kávézó?

– Egyrészt attól, hogy olyan csapat hozza létre, amely teljesen elkötele­zett a hite mellett. Pár munkatárs­ból, illetve sok önkéntesből fog állni a csapatunk, akik a szabadidejükből áldoznak arra, hogy ez az álom meg­valósulhasson. Másrészt attól, hogy az egész hely Ferenc pápának a lelkületét fogja tükrözni, az ő idézetei lesznek a falon. Sok tervünk van, akár még podcastsorozat is, amelyben tényleg fontos társadalmi és keresztény té­mákról beszélgetnénk. A fő cél igazá­ból egy találkozási pont kialakítása, és hogy olyan témákat vigyünk a fiatalok közé, amelyeket talán jobban be tudnak fogadni egy kávézóban, ol­dott hangulatban, mint más egyházi környezetben. A kávézó mindazonál­tal nem a plébánia helyett szükséges, hanem egy másik tér, ami szintén az egyházat szolgálja.

– És miért Ferenc pápa lelkiségét akarjátok kisugározni?

– Nekem személyesen van hoz­zá kötődésem. Sokat olvasom a be­szédeit. Már a megválasztásakor úgy éreztem, hogy másfajta lelkületet hoz az egyházba. Nem a teológiában hoz mást, nem írja át az egyház tanítását, de új nézőpontot nyit, ami nekem eddig ismeretlen volt. Azt gondo­lom, nem keveseknek, köztük ne­kem is sokat formálódott az egyház­ról alkotott képünk általa. Számomra ez a fajta lelkiség az, amelyet a saját életemben és a papi szolgálatomban szeretnék követni: nyitottnak lenni a világra, közben mégis hűségesnek maradni mindenhez, ami a hitünk­höz tartozik. És ez a kettő együtt le­hetséges. Sokszor úgy gondoljuk, ha kimegyünk az emberek közé, akkor otthagyjuk az egyházat. Pedig a ket­tőt összhangba lehet hozni, ha az egy­ház folyamatosan ki-be mozog. Befelé fordul, hogy megerősödjön, de utána ki kell vinni az evangéliumot a világ­ba. Ez a kilépő egyház, amelyről Fe­renc pápa beszél, és csak úgy lehet­séges, ha benne vagyunk valamiben, amibe vissza-visszatérünk feltöltődni, megerősödni. Úgy gondolom, ha ezt a kettősséget az egyház jól tudja élni, és tényleg képes ki-be járni, akkor hi­telesebb lehet a világ számára.

– A kilépő egyháznak a sportban is van egy jól látható része. Sok lab­darúgó van, mint például Neymar, aki „100% Jesus” feliratú fejpánt­ban jelenik meg – igaz, köztudott, hogy a magánélete már nem épp százszázalékos. De ott van pozitív példaként Zlatko Dalić, a horvátok szövetségi kapitánya, akinek min­dig van egy rózsafüzér a zsebében, vagy a szintén horvát Mateo Kova­csics, aki miután Bajnokok Ligáját nyert a Real Madriddal, a plébániája zászlóját vitte magával ünnepelni.

– Ferenc pápa is beszél arról, hogy meg kell különböztetni a személyes hitet és a kulturális kereszténységet. Az a legfőbb különbség, hogy a ke­reszténység nem ideológia. Tehát itt mi nem egy tant mondogatunk vagy egy ideológiában gondolkodunk, hogy a világnak milyennek kellene lennie, hanem a kereszténység élet­forma, és a lényege a személyes kap­csolat Istennel. Ez adja meg a keresz­ténység mélységét. Ha valaki csak kifelé éli meg, akár sportolóként, akár hétköznapi emberként, de nincs élő istenkapcsolata, és nincs meg benne a mélyen megélt személyesség, akkor nagyon gyorsan kiüresedik, és forma­litássá válik a kereszténység. Persze megélheti valaki látványosan is a hi­tét úgy, hogy közben mély az isten­kapcsolata. Lehet, hogy sok focista, amikor tetováltat magára egy feszü­letet, vagy a gólja után keresztet vet, őszinte. De azzal, hogy kinek milyen a magánélete, kinek-kinek magának kell elszámolnia.

– Vissza a kávézóhoz: mivel csak ősszel nyit, a közös Eb-nézésről le­maradunk, de otthon bizonyosan követed a meccseket. Mit tippelsz a magyar válogatottal kapcsolat­ban?

– A csoportból való továbbjutást el tudom képzelni. Azt láttuk az el­múlt két foci Eb-n, hogy nagy dolgokra vagyunk képesek, de persze a bravú­rokra és az emlegetett csapategység­re szükség van. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy nyolcaddöntő, ne­gyeddöntő összejöjjön. Nem vagyok naiv, nyilván legszívesebben azt mon­danám, hogy nyerjük meg az Eb-t, de az igazság az, hogy már az is nagy do­log, hogy kint vagyunk. Túl nagy el­várásokat sem szabad a fiúkra tenni. Az, hogy egyszer megvertük Angliát, még nem jelenti, hogy mindig meg is fogjuk.

– Rossi azt mondta, ha továbbmegyünk a csoportból, körbebicik­lizi a Balatont. Te is tettél fogadal­makat?

– Focival kapcsolatban nem szok­tam, és nem akarnék hirtelen nagy dolgokat mondani, nehogy a végén számonkérjék rajtam, de ha ezen mú­lik, akkor vállalom, hogy a kávézóban egy sört elnevezünk Rossiról. Vagy egy kávét. Vagy minden játékosról és edzőről egy-egy sört és kávét!