Január végén szokott sor kerülni az ünnepélyes ökumenikus imahétre, amely sok hívő szemében csak afféle kipipálása a keresztények egységkeresésének. Bár az év sodrában nem könnyű rámutatni ennek kézzelfogható eredményeire, ha a felszín alá nézünk, örömmel fedezhetünk fel pozitív példákat a közeledésre, a nyomokban ma is fellelhető évszázados felekezeti ellenségeskedés meghaladására. Ilyen az is, hogy már hosszú évek óta számos református egyháztag került közel az ignáci lelkiséghez, a szemlélődő imához, lelkészek és „civilek” egyaránt. Az ő körükből gyűjtöttünk össze erről egy csokorra való vallomást.
SEBESTYÉN KATALIN
lelkész
Először egy lelki zuhanás során találkoztam a szemlélődő imával. Nem volt bennem csönd, Isten mégis megtalálta hozzám az utat. Háborgó lelkemet lecsendesítette, és megmosta a lábamat. Ezt a tapasztalást hordoztam éveken át. Később élesen találkoztam azzal, hogy református kegyességünkből milyen fájóan hiányzik a testvéri kísérés gyakorlata. Elhatároztam, hogy lelkivezetést tanulok, és meg is találtam a képzést. A feltétel a mindennapok lelkigyakorlatának elvégzése volt. És volt még egy várakozó év a képzés elindulásáig. Ezek lettek számomra a Lélekben időzés évei. Élővé és közelivé, bensővé lett számomra Isten. Mária, akire a református hitgyakorlásom során méltatlanul keveset figyeltem, attól fogva lett benső nőtársam.
Azóta számos lelkészkollégám elindult ezen az úton, és egyházunkban is egyre többen vagyunk lelki kísérők. Számomra pedig a szemlélődő ima életté vált. Szemlélődöm, amikor belenézek a kutyám szemébe, vagy figyelem a rózsáim szirmait. Szemlélődöm, amikor a réten gyógyító növényeket keresek, és most is, amikor a ködök áttetsző függönyei ereszkednek a fák közé. Írhatnék még száz szót, de a lényeg a személyes megtapasztalás.
KOVÁCS ENDRE
lelkiségi teológus
Életem első tizennyolc évében meggyőződéses ateista voltam, mindent csakis a ráció szűrőjén át néztem, és semmiféle lelkiség felé nem vonzódtam. Egyetemistaként találkoztam elemi erővel Isten valóságával, és lettem hívő keresztény. Egy konzervatív protestáns közösségbe kerülve a szemlélődő imádságról és a keresztény misztikáról érdemben nem hallottam. Annál meglepőbb volt, hogy egy évtizeddel később Isten szeretetének újszerű felfedezése éppen a sivatagi atyákról, Avilai Szent Terézről, Loyolai Szent Ignácról és más hitbéli elődeinkről hallva várt rám. Ugyanekkor, vancouveri protestáns teológiai tanulmányaim idején mentem el életem első lelkigyakorlatára is. Az Istenhez kapcsolódás mélyebb megélése annyira megfogott, hogy tudtam: életem hátralévő részét az egyetemes keresztény lelkiség tanulásának, megélésének és továbbadásának szentelem. Így is történt. Továbbra is a protestánsok közé tartozom, miközben az egyetemes hagyományba ágyazottságunkat mélyen megélem, majd három évtizede képviselem és tanítom. Szeretem és gyakorlom azt a fajta szentírási elmélkedést, amit az egyházatyák gyakoroltak, amire Szent Ignác is hív, és a szemlélődő imádság csendjét. Hogy ezt miként fogadják a körülöttem lévők? Embere válogatja: aki önazonosságát abban keresi, hogy a másiktól miben különbözik, azt aggasztja az egységnek ez az igenlése; aki viszont komolyan veszi János apostol tanítását, hogy aki szereti az Atyát, azokat is szereti, akik tőle születtek, az velem együtt hálás érte. Hiszen Pál apostol szavával élve mindnyájan „egy Lélekkel itattattunk meg”.
FEKETE ÁGNES
lelkész
Nemrég kezembe került az a Lelkigyakorlatos könyv, amit talán huszonkét évesen olvastam. Ma is azokat a mondatokat húznám alá, amelyeket akkor. Nagyon fiatal voltam még, de valahogy vonzott ez az elmélyült, csendes ima. Számos katolikus szerzetes barátom volt. Mély emlékem, amikor egy fiatal bencéssel találkoztam, talán tizennyolc éves voltam. Láthatóan szemlélődve imádkozott. Irigyeltem azért az elmélyült istenkapcsolatért, amelyben őt sejtettem. Mostani életemben a legfőbb áttörést a „mindennapok imájában” való részvétel jelentette. Az, hogy vállaltam a napi egy óra imát, rendszeresen beszélgettünk közösségben és lelkivezetővel is, egy biztos, élhető és stabil imádkozó élet lehetőségét adta meg számomra. Amikor csak elvonulós lelkigyakorlatokra mentem, ez mindig valami távoli boldog sziget maradt. A mindennapokban később érkezett el hozzám. A református egyházban, mint a mai világban általában, komoly identitásválság van. Ezért attól függően, hol helyezkedik el a válság palettáján, ki-ki valamilyen véleményt mond a változásokról, a nyitásról. Szerintem ennek a valós életben nem sok jelentősége van. A valódi életkérdésekre valós válasz a csend, az Istennel megtalálható személyes és bensőséges, kicsit titkos kapcsolat. Minden egyházban vannak emberek, akik jobban hisznek a struktúrák fenntartásában, mint ebben az útban. A kérdés és fájdalom, a megoldatlanság inkább abban van, hogy akik erre rátaláltak, nem fogják meg egymás kezét igazán. Korábban Sajgó Szabolccsal szerveztünk két konferenciát is, amelyen Kálvin és Ignác közös örökségét vizsgáltuk. A mélyben nagyon hasonló ez a két lelkiségi út.
BALOGH TAMÁS
lelkész
Református teológusként észrevettem magamon és másokon is, hogy végére értünk a szavaknak. Szinte bárkit hallgatva be tudnánk fejezni a prédikációját. A fejünk tele van már tanítással, de a szívünk közben kihűl. A csend, a misztérium ott maradt 1517 előtt, valahogy ott felejtette a reformáció. Thomas Merton írja istenkeresésének egy protestáns gyülekezeti tapasztalatáról a Hétlépcsős hegyben: „Annyi volt itt a transzcendencia, mint egy kertészeti katalógusban.” Ez lett az indulásom. Aztán jöttek az olvasmányok (Henri Nouwen, Richard Rohr, Anselm Grün stb.) és lelkigyakorlatok Mustó Péterrel, majd végül a lelkivezetői képzés a dobogókői Manrézában. Személyes lelkészi hivatásomat megerősítette a mindennapok lelkigyakorlata harmadik hetének tapasztalata, amelyben Jézus keresztje már nemcsak egy mondat volt, „helyettes elégtétel”, hanem compassio, belső párbeszéd az imában a kereszten szenvedő Úrral. A misztikus, szemlélődő ima és lelkiség kiegészítette a református teológiát. Az ész mellett a szív is megtelt Jézussal. Ez gyógyító felismerés lett számomra, amelyet tovább is adok szolgálataimban: Jézus Krisztus a szavakon túl is velünk van.
Az egyház szervezet és közösség is. A szervezeti határokon belül is van élet, nem kellett hitvallást, szabályt szegnem a manrézai képzéssel, ezért nem bántottak a képzés miatt, sőt néha továbbképzésekre is hívnak, hogy beszéljek az ignáci lelkiségről reformátusként.
JÁRAY MÁRTON
lelkész
Gyerekkoromban nagymamámnál a vasárnapi templomba járásnál is fontosabb élmény volt kiülni egyedül, esőben az eresz alá a lócára. Néztem akár órákon át, ahogy esik az eső. Amikor először vettem részt Dobogókőn egy szemlélődő lelkigyakorlaton, akkor éreztem valami otthonosat. Reformátusként jelentősége van az Isten számára méltó módon, szinte művészien megfogalmazott, igényes nyelvezetű, saját szavakkal elmondott imádságnak. Én az imazsámolyon töltött csendes szemlélődésben térhettem vissza a gyermekkori „lócalelkiséghez”, amelyben nagy szerepet kap az észlelés, a saját gondolatok, belső világ lassú lecsendesedése és az ezt követő csend. Ezzel tanultam meg újra teret és időt adni Istennek, hogy a magam észlelésén túl észleljem őt. Saját szavaimat felválthassa az ő jelenléte, vagy ha épp jónak látja, akkor a szava. Protestáns barátaim sokáig nem értették. Pár ismerősöm talán bizalmatlan is volt, de hosszú távon azt tapasztalták, hogy az imazsámolyon elmélyül az Istennel való kapcsolatom.
SZAKÁCS GERGELY
lelkész
A szemlélődő imádsággal bakonybéli bencés barátainktól és a mélyebb imádság iránt érdeklődő református lelkészbarátaimtól hallottam. Megragadott benne, hogy néhány egyszerű gyakorlat segítségével mély, intenzív imádságban tudok Isten előtt lenni. A napi examen, amelyhez telefonos alkalmazás is van már, sokat ad a napi visszatekintéshez. Ez az imaforma pozitív hatással van a napi igeolvasásomra is. A bibliai szövegek személyes üzenete könnyebben kibomlik számomra. Néhány gyülekezeti csoporttal is megosztottam egy-egy lelkigyakorlat alkalmával a szemlélődő imádság alapjait. Nyitottak voltak rá, és könnyen tudták alkalmazni.
BELLA PÉTER
lelkész
Sokáig úgy gondoltam a szemlélődő imádságra, mint egy idegen nyelvre: nekem is megvan az istenkapcsolatom beszédmódja, másnak is, csak éppen lehet másféle. Aztán ahogy változtam, egyre nagyobb igényem lett a csendre. Voltam ökumenikus lelkigyakorlatokon Pannonhalmán, ahol csak megerősödött ez az igény a mély, fókuszált imádságra. Pár éve aztán, életem egy nehezebb szakaszában elmentem egy háromnapos lelkigyakorlatra a Manrézába, ahol akkor Isten nagyon sokat mozdított rajtam, bennem. A lelkivezetés, a radikális csend, a hosszú-hosszú imádságos séták, kezemben a Bibliámmal. Védett térben tudtam nyitott lenni Isten vezetésére.
Azóta tudom, nem idegen nyelv ez, inkább dialektus, amelyet – valamennyire – meg tudok tanulni protestánsként is. A szemlélődő imádsággal ismerkedve még jobban értékelem az Istennel eltöltött védett csendet, talán kevesebbet beszélek és jobban hallgatok, s ami a legfontosabb, nem szabom meg Istennek, hogy miben adjon választ, merre vezessen. Időközben elvégeztem egy lelkiségi képzést a saját teológiánkon, majd Isten úgy fordította az életemet, hogy elkezdhettem a lelkivezetés szolgálatát. Ehhez is kellett a „manrézás” megtapasztalás és az a tudás, amely onnan elérhető, tanulható.
DÁVID ISTVÁN
lelkész
Egy ferences szerzetes tolmácsolásában jutott el hozzám Jálics Ferenc szemlélődő imagyakorlata még az egyetemi éveim alatt. Isten velem való kapcsolatának olyan dimenziójára mutatott rá, amelyet bár kamaszkoromtól kezdve ismertem, közvetlensége és egyszerűsége miatt nem mertem imádságnak nevezni. Később aztán, egy Mustó Péter által vezetett lelkigyakorlat, majd azt követően a mindennapok lelkigyakorlata és az azzal együtt járó kísérői beszélgetések bontogatták bennem az élettel való megajándékozottságnak ezt a hétköznapiságban is gyengéden megmutatkozó elevenségét. A dobogókői lelkigyakorlat és lelkivezetői képzés ezt csak mélyítette bennem. Segített, hogy lelkipásztori szolgálatomban az Istenre való odafigyelés teóriáját Isten szerető figyelmének praxisa hassa át. Ige- és Krisztus-központúsága nemcsak hogy kompatibilis a református identitásommal, de meg is erősítette. Az egyháztól való eltávolodás és kiábrándulás korszakában, a kiüresedett és kiüresített hagyományaink közötti elveszettségünkben és a spirituális nagyszerűségeket vadászó környezetünkben az Istenhez való kapcsolódásnak és ragaszkodásnak, illetve Isten hozzánk való kapcsolódásának és ragaszkodásának ez az egyszerűsége és személyessége különösen is gyógyítóan és a közösség szolgálata szempontjából inspirálóan hat azokra, akik megismerik.
TÓTH SÁRA
bölcsész, publicista, egyetemi oktató
Először lelkész férjem vett részt Szent Ignác-i szemlélődő lelkigyakorlaton. Nagyon mély hatást tett rá, és nekem is javasolta. Először egy hétnaposat végeztem el a Manrézában, nem sokkal utána pedig a mindennapok lelkigyakorlatát. A későbbiekben áthelyeztük a hangsúlyt a csendes szemlélődő imára. Mindketten próbáltuk beépíteni az életünkbe ezt az imamódot, de én kispályás vagyok hozzá képest, aki naponta kétszer fél órát tölt el Isten előtt csendben. A Manréza lelkisége mindkettőnket elmozdított egy olyan holtpontról, amely sok protestáns életében megjelenik. Egyrészt sok közösségben a megtérés áll a középpontban, arról sokat beszélnek, de hogy utána hogyan lehet növekedni, arról kevesebbet. Van-e például az imádságnak olyan mélyebb formája, amelyben nem én beszélek folyton (kérés, bűnvallás, hálaadás, dicsőítés), hanem Istent hallgatom? Másrészt a modern ignáci lelkiség nagy hangsúlyt helyez arra, hogy még mielőtt a bűnről beszélne, az ember értékességére, szépségére, vágyainak Isten felé mutató jellegére helyezi a hangsúlyt. Ez kimondottan felszabadító volt számomra, átélni azt, hogy a legmélyebb vágyaim jó vágyak, nem elfojtani valók, ahogy általában hallottam. Egyetlen konkrét példával hadd világítsam ezt meg. A protestáns lelkiségi irodalom erősen hangsúlyozza, hogy Krisztus-gyilkosok vagyunk mind, mi vertük Krisztus testébe a szögeket. Ami igaz is bizonyos oldalról. Mégis, amikor én az ignáci lelkigyakorlaton a passiónál tartottam, a képzeletem egész más irányba fordult. A történetben nem Krisztus ellenségeivel azonosultam. És egy ponton Krisztus azt mondta nekem: „Az én sebeim a te sebeid, és a te sebeid az én sebeim. Nem ítéllek el!” Ez egy hagyományos protestáns közegben nehezen történhetett volna meg. Ez és hasonló élmények erősítették az ökumenikus elkötelezettségemet. Minden lelkiségnek vannak hiányosságai és erős oldalai; én úgy érzem, hogy a teljes keresztény hagyomány a miénk, és meríthetünk belőle a kiegyensúlyozott lelki élet érdekében.