„Haragudhattok, de ne vétkezzetek”

Miért hoz ki belőlünk valami heves érzéseket? És mit kezdjünk velük?

Hogyan értsük jól, hogy haragos az Isten? Mit kezdjünk azzal, ha haragszunk? És merre induljunk a kiengesztelődéshez vezető úton?

Dies irae, dies illa… A haragnak ama napja, amikor Krisztus Urunk mint Rex tremendae maiestatis, azaz „ret­tenetes” király újra eljön, hogy ítél­kezzen élők és holtak fölött. Ugyanaz a Jó Pásztor, akit szelídnek és aláza­tos szívűnek ismerünk? Igen, s ezt a kettősséget csodálatosan érzékelte­ti bármelyik zenei feldolgozás – Mo­zart Requiemje például –, vagy olyan képzőművészeti alkotások, amelyek Jézust az élet és a halál fölötti hata­lomra utaló szimbólumokkal ábrá­zolják, csak éppen kisgyermekként. Lenyűgöző, megdöbbentő, a saját kicsinységünkkel szembesítő fensé­gesség – igen, de nincs benne semmi félelmetes vagy negatív. Miért is ne haragudhatna Jézus?

Fotók: Andrónyi Tamás

Isten haragja

Induljunk ki abból, ami akkor törté­nik velünk, amikor haragszunk, dü­hösek vagyunk, és általunk negatív­ nak titulált érzelmet élünk meg. Ez a legtöbbször azt jelzi, hogy valami nagyon fontos történik, ami egyálta­lán nem közömbös nekünk, és ezért heves válaszreakciót vált ki belőlünk. Van, akinek a szavai nem bosszanta­nak annyira, van, akinek a beszólása nem bánt meg, mert valójában nem is érdekel az illető, ugye?

Ha megpróbáljuk a maga teljessé­gében látni Istent, se túlhangsúlyozni, se letagadnunk nem kell azt, hogy tud haragudni. Fontos a Szentírás olva­sásakor megkülönböztetni azt, hogy milyen kontextusban és milyen ta­lálkozásból fakad egy adott érzelem. Nagyon is következetesen kiderül az evangéliumból, mikor és miért font ostort és lobbant haragra Jézus. Ha valaki őszintén, tiszta szándékkal, bűnbánattal, a maga határait ismerve közeledett hozzá, akkor Jézus mindig irgalmas volt. Ám ha valaki provokál­va, másokkal visszaélve, kereskedve, korruptan viselkedett, akkor kemé­nyen, akár indulattal reagált.

Azokkal nem bánik kesztyűs kéz­zel Jézus, akik nincsenek egységben magukkal, és közben másokra terhe­ket raknak. Azokra a lelki kufárokra csap le haraggal, akik úgy tanítanak, úgy kérnek számon embereket Isten nevében, hogy közben a saját életük nincs rendben. Akik A-t mondanak, és közben B-t cselekszenek – függet­lenül attól, hogy az A igaz-e, hiszen nem az igazság hangoztatásával tud­juk az embereket igazán közelebb se­gíteni Istenhez, hanem azzal, hogy megpróbáljuk azt hitelesen megélni. Azt gondolom, ha hasonlóval szem­besülünk – és sajnos láttunk rá példát az elmúlt hónapokban Magyarorszá­gon is –, jogosan lehetünk mi is dühö­sek. És ezzel véletlenül se ítélkezzünk (azt hagyjuk meg a végítélet Krisztus királyának), de nyugodtan merjünk szembenézni az érzéseinkkel, foglal­kozni velük, beszélni róluk, hogy ez­által tudjuk integrálni, kordában tar­tani, elfogadni őket. A lélektan nem véletlenül nem tesz semmilyen jelzőt az érzelmek elé. Az érzelmek jönnek, nem tehetünk róluk. A harag önma­gában tehát nem negatív.

Mitől is leszünk haragosak? Miért hoz ki belőlünk valami heves érzése­ket? Sokszor éppen azért, mert an­nyira szeretünk valakit. A szülőknél is előfordul ilyen, amikor a kétségbe­esés meg az aggodalom miatt eme­lik fel a hangjukat – nehogy a forró edényhez nyúljon, vagy le ne lépjen az úttestről a szeretett csemete. Ilyen­kor nincs idő kedvesen emlékeztetni, mit is beszéltünk meg, hanem közbe kell avatkozni. Azért is lehet haragud­ni, dühösnek lenni valakire, mert egy általunk szeretett személyt megsebez éppen, vagy nem vigyáz rá eléggé. És itt kanyarodhatunk vissza a haragvó Isten képéhez. Az ószövetségi törté­netekben Isten haragja legtöbbször azt jelenti, hogy neki fontos a válasz­tott nép. Haragszik rájuk, mert annyi mindent megtett már értük, és még mindig nem értik a szavát; s haragos az ellenségeikre, mert bántani meré­szelik az ő választott népét. A harag tehát mindenekelőtt Isten megkülön­böztetett aggódását, kitüntetett szere­tetét mutatja.

Heves érzelmek

Sokan magukra haragszanak, ma­gukra dühösek, magukkal veszeked­nek egy-egy rossz döntés, elkerülhető hiba miatt. Nemrégiben hosszú idő után újra elfelejtettem egy megbeszélt időpontot. Az volt a gond, hogy nem írtam be a naptáramba, talán mert épp nem volt nálam, amikor kerestek, mégis elfogadtam a megkeresést. Egy­felől micsoda megszégyenülés, hogy csalódást keltettem azokban, akik vártak rám, ilyen nem történhet meg még egyszer! Másfelől: nem szándé­kosan tettem. Elkerülhettem volna? Igen, ha még szigorúbb tudtam volna lenni, és ismerve határaimat, vállal­va a pillanat kellemetlenségét, a nap­táram nélkül eleve nemet mondtam volna. Könnyebb ezeken a dühítő hi­bákon túllépni, ha kicsit nagylelkűb­bek tudunk lenni magunkkal is, nem csak másokkal. (Ki melyikben tudna még növekedni?) Azoknak van ebben előnyük, akik gyerekkorukban hibáz­hattak, akiket nem szidtak le minden apróságért, azaz akikben nem alakult ki a könyörtelen és lényegében telje­síthetetlen maximalizmus.

Haragosak lehetünk amiatt is, ha érzékeljük, hogy valami nem jól mű­ködik, mégsem tudunk semmit tenni ez ellen. Amikor nem rajtunk múlik, hogy egy helyzet jobb legyen. Amikor nem a mi kezünkben van a változta­tás lehetősége. Amikor tehetetlenek vagyunk, és beszorulunk, mert látjuk, hogyan lehetne segíteni, de a döntés nem a mi hatáskörünk. Amikor nyil­vánvaló számunkra, hogy a szemben­álló feleknek csak egy kicsikét kelle­ne visszavenniük az igényeikből, épp csak egy kevés kellene, hogy talál­kozzanak, ahelyett hogy harcolná­nak egymással. Hát miért nem lehet azt a kis lépést megtenni? Miért olyan nagy dolog bocsánatot kérni, belátni, hogy valamit elrontott valaki?!

Heves érzéseink egy része az igaz­ságérzetünkből fakad. Az igazságta­lanság feletti haragunk és az igazság iránti vágyunk alapvetően egészsé­ges, a probléma az, ha úgy próbálunk igazságot tenni, hogy az elszenvedett sérelmet megbosszuljuk. Attól még, hogy a másét is összetöröm, nem fog összeforrni, ami nálunk összetört. Logikusnak tűnik, de nem vezet iga­zi békéhez. Haragudjatok, de ne vét­kezzetek, olvassuk az efezusi levél­ben. Haragudhatunk tehát nyugodtan – a nagy kérdés, hogy mit kezdünk a heves érzelmeinkkel.

 

 

Vigyázat, mérgező!

Amiképpen azzal, ahogy egymással bánunk, életet tudunk adni, képesek vagyunk építkezni, friss levegőt, re­ményt tudunk nyújtani, ugyanúgy a szavainkkal, tetteinkkel, érzelme­inkkel el is tudjuk venni az életet. Erre utal a düh és a harag szinonimájaként értett méreg szavunk. Megmérgezzük egymást azzal, hogy a viselkedésünk­kel elvesszük a másik önbecsülését, bizalmát, reményeit, ránk hagyatko­zását. Ha nem tudunk mit kezdeni a haragunkkal, azzal az életet sebez­zük meg – még a magunkét is. Nem véletlenül mondják, hogy a méreg an­nak az edénynek a falát marja, ame­lyikben tartják.

Miközben azt hisszük, a másikra haragszunk, mi megyünk tönkre, a mi valóságunk szűkül, a mi mozgásterünk zsugorodik.

A haragtól eljutni a megbocsátásig vagy a kiengesztelődésig persze nem megy könnyen. Előfordul, hogy egy picit előrébb jutunk a folyamatban, aztán újra eszünkbe jutnak a fájó dol­gok, és visszaesünk. Ha feldolgozzuk, ami történt, s belátjuk, hogy az érzé­seink jogosak, ha megbántottak, az bizony fáj, és a fájdalom nem múlik el azonnal. A megbocsátás igazából bennünk megy végbe. Ezért szokták mondani – például Pál Ferenc atya –, hogy a megbocsátás egyemberes, a kibékülés kétemberes. Van, akinek az segít indulatai lecsendesítésében, ha elmegy futni, vagy sétál egy na­gyot a természetben. Nekem az vált be legjobban, ha beszélhetek arról, ami nehéz. Hála Istennek számítha­tok a rendtársaimra, a barátaimra, a családomra: van, aki meghallgat, aki megért, és biztosít róla, hogy ért­hető a feldúltságom. Már önmagában ez nagyon sokat segíthet.

A következő lépcsőfok, hogy képe­sek vagyunk-e szép lassan tágabb összefüggésben látni a konfliktust. Nyil­ván nem tudunk tökéletesen Isten szemével magunkra tekinteni, még­is, azzal tud igazán gyógyulni az igaz­ságérzetünk, ha megpróbálunk fent­ről rátekinteni a szituációra. S akkor sikerülhet megsejteni, hogy az a bizo­nyos másik esetleg rosszabb helyzet­ben van, mint mi, és talán nem szán­dékosan bántott. Beláthatjuk, hogy mennyire meghatározza egyikünk s másikunk mozgásterét a környezet, ahonnét jövünk, a család, amelybe születtünk, a hátizsák, amit otthon­ról hozunk.

A szövetség újrakötése

Könnyebb lesz a kiengesztelődés (ami tehát nem a megbocsátás szinonimá­ja, hanem két ember közötti viszonyt rendez), ha tudatosítjuk, milyen an­nak a kapcsolatnak a jellege, minő­sége, amelyen belül a törés bekövet­kezett és a harag fennáll. Kevésbé szoros érzelmi kapcsolatban, mun­kahelyi vagy hierarchikus viszony­ban, amelyben a hatalom vagy az alá-fölé rendeltség motívumai is jelen vannak, tágabb kell hogy legyen egy érett érzelmi intelligenciájú ember tű­rőképessége. Ezt nevezzük rezilien­ciának. A munkatársainktól kicsivel többet tolerálunk, hiszen nem a kap­csolatunk, hanem feladatok vannak a középpontban. Sok esetben nem is ismerjük eléggé egymást, nem vár­hatjuk el, hogy a kollégánk tudja, hol vannak érzékeny pontjaink. Ennek belátása már oldhatja a bennünk lévő feszültséget.

Ha közeli szeretetkapcsolaton belül támad harag, akkor a köztünk lévő erős szövetség lehet a legnagyobb erő­forrás ahhoz, hogy ki tudjuk monda­ni, mennyire fontos nekünk a másik, és mennyire sajnáljuk, ami történt. Hiába nem állt szándékunkban meg­bántani, adott helyzetben hevesen re­agáltunk, igen, haragosak is tudunk lenni. És ez pont azért fáj nekünk is, mert szeretjük, akit megbántottunk, fontos számunkra, vigyázni szeret­nénk rá és a kapcsolatunkra. Ebben a kontextusban érthetjük meg az en­gesztelés mibenlétét is, amikor a ha­ragvó Istent próbáljuk megbékíteni. Mert miről is van itt szó? Ha az ere­deti latin reconciliatio kifejezést vagy akár a német Versöhnung szót vizs­gáljuk meg, egyértelmű, hogy a kien­gesztelődésben az egység helyreho­zása, sőt az Atya-gyermek kapcsolat visszaállítása történik meg. Nem a bo­csánat kierőszakolásáról vagy Isten haragjának a csökkentéséről van szó, ennélfogva nem az elmondott imák „mennyisége” számít, hanem az, hogy belássuk: mi rontottunk el valamit, és mi magunk szeretnénk újra Isten felé fordulni. Amint ismét viszontszere­tő gyermekeként tudunk rátekinte­ni, már nincs is miért úgy éreznünk, hogy haragszik ránk. Ugyanebben a képben oldja fel még a középkori himnusz is ama rettenetes harag nap­ját: azért nem kell félnünk Isten ha­ragjától, sem rettegnünk az igazságté­teltől vagy a bosszú pillanatától, mert aki odaát vár minket – ahogy a Dies irae legutolsó sora fogalmaz –, a Pie Jesu Domine, azaz Jézus, a jóságos, ke­gyelmes Úr, aki a hozzá fordulóknak egészen biztosan megbocsát.