Hogyan értsük jól, hogy haragos az Isten? Mit kezdjünk azzal, ha haragszunk? És merre induljunk a kiengesztelődéshez vezető úton?
Dies irae, dies illa… A haragnak ama napja, amikor Krisztus Urunk mint Rex tremendae maiestatis, azaz „rettenetes” király újra eljön, hogy ítélkezzen élők és holtak fölött. Ugyanaz a Jó Pásztor, akit szelídnek és alázatos szívűnek ismerünk? Igen, s ezt a kettősséget csodálatosan érzékelteti bármelyik zenei feldolgozás – Mozart Requiemje például –, vagy olyan képzőművészeti alkotások, amelyek Jézust az élet és a halál fölötti hatalomra utaló szimbólumokkal ábrázolják, csak éppen kisgyermekként. Lenyűgöző, megdöbbentő, a saját kicsinységünkkel szembesítő fenségesség – igen, de nincs benne semmi félelmetes vagy negatív. Miért is ne haragudhatna Jézus?
Fotók: Andrónyi Tamás
Isten haragja
Induljunk ki abból, ami akkor történik velünk, amikor haragszunk, dühösek vagyunk, és általunk negatív nak titulált érzelmet élünk meg. Ez a legtöbbször azt jelzi, hogy valami nagyon fontos történik, ami egyáltalán nem közömbös nekünk, és ezért heves válaszreakciót vált ki belőlünk. Van, akinek a szavai nem bosszantanak annyira, van, akinek a beszólása nem bánt meg, mert valójában nem is érdekel az illető, ugye?
Ha megpróbáljuk a maga teljességében látni Istent, se túlhangsúlyozni, se letagadnunk nem kell azt, hogy tud haragudni. Fontos a Szentírás olvasásakor megkülönböztetni azt, hogy milyen kontextusban és milyen találkozásból fakad egy adott érzelem. Nagyon is következetesen kiderül az evangéliumból, mikor és miért font ostort és lobbant haragra Jézus. Ha valaki őszintén, tiszta szándékkal, bűnbánattal, a maga határait ismerve közeledett hozzá, akkor Jézus mindig irgalmas volt. Ám ha valaki provokálva, másokkal visszaélve, kereskedve, korruptan viselkedett, akkor keményen, akár indulattal reagált.
Azokkal nem bánik kesztyűs kézzel Jézus, akik nincsenek egységben magukkal, és közben másokra terheket raknak. Azokra a lelki kufárokra csap le haraggal, akik úgy tanítanak, úgy kérnek számon embereket Isten nevében, hogy közben a saját életük nincs rendben. Akik A-t mondanak, és közben B-t cselekszenek – függetlenül attól, hogy az A igaz-e, hiszen nem az igazság hangoztatásával tudjuk az embereket igazán közelebb segíteni Istenhez, hanem azzal, hogy megpróbáljuk azt hitelesen megélni. Azt gondolom, ha hasonlóval szembesülünk – és sajnos láttunk rá példát az elmúlt hónapokban Magyarországon is –, jogosan lehetünk mi is dühösek. És ezzel véletlenül se ítélkezzünk (azt hagyjuk meg a végítélet Krisztus királyának), de nyugodtan merjünk szembenézni az érzéseinkkel, foglalkozni velük, beszélni róluk, hogy ezáltal tudjuk integrálni, kordában tartani, elfogadni őket. A lélektan nem véletlenül nem tesz semmilyen jelzőt az érzelmek elé. Az érzelmek jönnek, nem tehetünk róluk. A harag önmagában tehát nem negatív.
Mitől is leszünk haragosak? Miért hoz ki belőlünk valami heves érzéseket? Sokszor éppen azért, mert annyira szeretünk valakit. A szülőknél is előfordul ilyen, amikor a kétségbeesés meg az aggodalom miatt emelik fel a hangjukat – nehogy a forró edényhez nyúljon, vagy le ne lépjen az úttestről a szeretett csemete. Ilyenkor nincs idő kedvesen emlékeztetni, mit is beszéltünk meg, hanem közbe kell avatkozni. Azért is lehet haragudni, dühösnek lenni valakire, mert egy általunk szeretett személyt megsebez éppen, vagy nem vigyáz rá eléggé. És itt kanyarodhatunk vissza a haragvó Isten képéhez. Az ószövetségi történetekben Isten haragja legtöbbször azt jelenti, hogy neki fontos a választott nép. Haragszik rájuk, mert annyi mindent megtett már értük, és még mindig nem értik a szavát; s haragos az ellenségeikre, mert bántani merészelik az ő választott népét. A harag tehát mindenekelőtt Isten megkülönböztetett aggódását, kitüntetett szeretetét mutatja.
Heves érzelmek
Sokan magukra haragszanak, magukra dühösek, magukkal veszekednek egy-egy rossz döntés, elkerülhető hiba miatt. Nemrégiben hosszú idő után újra elfelejtettem egy megbeszélt időpontot. Az volt a gond, hogy nem írtam be a naptáramba, talán mert épp nem volt nálam, amikor kerestek, mégis elfogadtam a megkeresést. Egyfelől micsoda megszégyenülés, hogy csalódást keltettem azokban, akik vártak rám, ilyen nem történhet meg még egyszer! Másfelől: nem szándékosan tettem. Elkerülhettem volna? Igen, ha még szigorúbb tudtam volna lenni, és ismerve határaimat, vállalva a pillanat kellemetlenségét, a naptáram nélkül eleve nemet mondtam volna. Könnyebb ezeken a dühítő hibákon túllépni, ha kicsit nagylelkűbbek tudunk lenni magunkkal is, nem csak másokkal. (Ki melyikben tudna még növekedni?) Azoknak van ebben előnyük, akik gyerekkorukban hibázhattak, akiket nem szidtak le minden apróságért, azaz akikben nem alakult ki a könyörtelen és lényegében teljesíthetetlen maximalizmus.
Haragosak lehetünk amiatt is, ha érzékeljük, hogy valami nem jól működik, mégsem tudunk semmit tenni ez ellen. Amikor nem rajtunk múlik, hogy egy helyzet jobb legyen. Amikor nem a mi kezünkben van a változtatás lehetősége. Amikor tehetetlenek vagyunk, és beszorulunk, mert látjuk, hogyan lehetne segíteni, de a döntés nem a mi hatáskörünk. Amikor nyilvánvaló számunkra, hogy a szembenálló feleknek csak egy kicsikét kellene visszavenniük az igényeikből, épp csak egy kevés kellene, hogy találkozzanak, ahelyett hogy harcolnának egymással. Hát miért nem lehet azt a kis lépést megtenni? Miért olyan nagy dolog bocsánatot kérni, belátni, hogy valamit elrontott valaki?!
Heves érzéseink egy része az igazságérzetünkből fakad. Az igazságtalanság feletti haragunk és az igazság iránti vágyunk alapvetően egészséges, a probléma az, ha úgy próbálunk igazságot tenni, hogy az elszenvedett sérelmet megbosszuljuk. Attól még, hogy a másét is összetöröm, nem fog összeforrni, ami nálunk összetört. Logikusnak tűnik, de nem vezet igazi békéhez. Haragudjatok, de ne vétkezzetek, olvassuk az efezusi levélben. Haragudhatunk tehát nyugodtan – a nagy kérdés, hogy mit kezdünk a heves érzelmeinkkel.
Vigyázat, mérgező!
Amiképpen azzal, ahogy egymással bánunk, életet tudunk adni, képesek vagyunk építkezni, friss levegőt, reményt tudunk nyújtani, ugyanúgy a szavainkkal, tetteinkkel, érzelmeinkkel el is tudjuk venni az életet. Erre utal a düh és a harag szinonimájaként értett méreg szavunk. Megmérgezzük egymást azzal, hogy a viselkedésünkkel elvesszük a másik önbecsülését, bizalmát, reményeit, ránk hagyatkozását. Ha nem tudunk mit kezdeni a haragunkkal, azzal az életet sebezzük meg – még a magunkét is. Nem véletlenül mondják, hogy a méreg annak az edénynek a falát marja, amelyikben tartják.
Miközben azt hisszük, a másikra haragszunk, mi megyünk tönkre, a mi valóságunk szűkül, a mi mozgásterünk zsugorodik.
A haragtól eljutni a megbocsátásig vagy a kiengesztelődésig persze nem megy könnyen. Előfordul, hogy egy picit előrébb jutunk a folyamatban, aztán újra eszünkbe jutnak a fájó dolgok, és visszaesünk. Ha feldolgozzuk, ami történt, s belátjuk, hogy az érzéseink jogosak, ha megbántottak, az bizony fáj, és a fájdalom nem múlik el azonnal. A megbocsátás igazából bennünk megy végbe. Ezért szokták mondani – például Pál Ferenc atya –, hogy a megbocsátás egyemberes, a kibékülés kétemberes. Van, akinek az segít indulatai lecsendesítésében, ha elmegy futni, vagy sétál egy nagyot a természetben. Nekem az vált be legjobban, ha beszélhetek arról, ami nehéz. Hála Istennek számíthatok a rendtársaimra, a barátaimra, a családomra: van, aki meghallgat, aki megért, és biztosít róla, hogy érthető a feldúltságom. Már önmagában ez nagyon sokat segíthet.
A következő lépcsőfok, hogy képesek vagyunk-e szép lassan tágabb összefüggésben látni a konfliktust. Nyilván nem tudunk tökéletesen Isten szemével magunkra tekinteni, mégis, azzal tud igazán gyógyulni az igazságérzetünk, ha megpróbálunk fentről rátekinteni a szituációra. S akkor sikerülhet megsejteni, hogy az a bizonyos másik esetleg rosszabb helyzetben van, mint mi, és talán nem szándékosan bántott. Beláthatjuk, hogy mennyire meghatározza egyikünk s másikunk mozgásterét a környezet, ahonnét jövünk, a család, amelybe születtünk, a hátizsák, amit otthonról hozunk.
A szövetség újrakötése
Könnyebb lesz a kiengesztelődés (ami tehát nem a megbocsátás szinonimája, hanem két ember közötti viszonyt rendez), ha tudatosítjuk, milyen annak a kapcsolatnak a jellege, minősége, amelyen belül a törés bekövetkezett és a harag fennáll. Kevésbé szoros érzelmi kapcsolatban, munkahelyi vagy hierarchikus viszonyban, amelyben a hatalom vagy az alá-fölé rendeltség motívumai is jelen vannak, tágabb kell hogy legyen egy érett érzelmi intelligenciájú ember tűrőképessége. Ezt nevezzük rezilienciának. A munkatársainktól kicsivel többet tolerálunk, hiszen nem a kapcsolatunk, hanem feladatok vannak a középpontban. Sok esetben nem is ismerjük eléggé egymást, nem várhatjuk el, hogy a kollégánk tudja, hol vannak érzékeny pontjaink. Ennek belátása már oldhatja a bennünk lévő feszültséget.
Ha közeli szeretetkapcsolaton belül támad harag, akkor a köztünk lévő erős szövetség lehet a legnagyobb erőforrás ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, mennyire fontos nekünk a másik, és mennyire sajnáljuk, ami történt. Hiába nem állt szándékunkban megbántani, adott helyzetben hevesen reagáltunk, igen, haragosak is tudunk lenni. És ez pont azért fáj nekünk is, mert szeretjük, akit megbántottunk, fontos számunkra, vigyázni szeretnénk rá és a kapcsolatunkra. Ebben a kontextusban érthetjük meg az engesztelés mibenlétét is, amikor a haragvó Istent próbáljuk megbékíteni. Mert miről is van itt szó? Ha az eredeti latin reconciliatio kifejezést vagy akár a német Versöhnung szót vizsgáljuk meg, egyértelmű, hogy a kiengesztelődésben az egység helyrehozása, sőt az Atya-gyermek kapcsolat visszaállítása történik meg. Nem a bocsánat kierőszakolásáról vagy Isten haragjának a csökkentéséről van szó, ennélfogva nem az elmondott imák „mennyisége” számít, hanem az, hogy belássuk: mi rontottunk el valamit, és mi magunk szeretnénk újra Isten felé fordulni. Amint ismét viszontszerető gyermekeként tudunk rátekinteni, már nincs is miért úgy éreznünk, hogy haragszik ránk. Ugyanebben a képben oldja fel még a középkori himnusz is ama rettenetes harag napját: azért nem kell félnünk Isten haragjától, sem rettegnünk az igazságtételtől vagy a bosszú pillanatától, mert aki odaát vár minket – ahogy a Dies irae legutolsó sora fogalmaz –, a Pie Jesu Domine, azaz Jézus, a jóságos, kegyelmes Úr, aki a hozzá fordulóknak egészen biztosan megbocsát.