Kiss Zsuzsanna, muszlim nevén Halima korábban tolmácsként dolgozott. Tizenöt évvel ezelőtt tért az iszlám hitre. Ő az első nő, aki a Korán magyarra fordítására vállalkozott. Kirándulásokat szervez muszlim lányok számára, Korán-órákat és előadásokat tart – több tucat iszlámmal foglalkozó könyv fordítója, nagy túrázó (és okleveles gombaszakellenőr). Az iszlámmal kapcsolatos „vádakról”, harcról és istenszolgálatról, a Koránról, férfiról és nőről kérdeztük.
Milyen jelentősége, értéke lehet egy muszlim szemében az egyes Korán-fordításoknak?
– A Korán (Kur’án) nemcsak az úgynevezett tartalmát, hanem a konkrét szavait, sőt ezek eredeti írásképét és hangzó alakjait tekintve is kinyilatkoztatás. Ez az oka, hogy nem létezik olyan értelemben vett fordítása, mint egy könyvnek; az iszlám hit szerint egyetlen Korán van, amely Allah ígéretének megfelelően az Ítélet Napjáig (Yaumu’l-Faszl) semmit sem fog változni. Az ezernégyszáz évvel ezelőtt leírt és a világ bármely pontján ma kinyomtatott Korán között egy betű eltérést sem találunk. Aki tehát a Koránt („az arab szöveget”) olvassa, voltaképpen betű szerint Allah eredeti szavait ismétli el. A Korán-olvasás ezért már önmagában véve nagyon értékes istenszolgálat – egyébként abban az esetben is, ha a hívő ember nem (vagy nem pontosan) érti, mit olvas. A Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Ha valaki csak egy betűt is elolvas a Koránból, tíz jó cselekedet jutalmát kapja érte”…
A Kegyes Koránt „lefordítani” ezzel együtt dicséretes dolog; de soha nem szabad elfelejteni, hogy a lehető legjobban sikerült szöveg is legfeljebb hasznos magyarázatnak, bevezető értelmezésnek tekinthető.
Amint Allah önmaga, úgy a Korán is öröktől fogva létezik; kívül van a téren és az időn, semmilyen változásnak nincs alávetve.
Ugyanakkor a Korán mégiscsak megjelenik az időben, hiszen olvashatjuk, kézbe vehetjük…
– A Koránt hozzánk képest végtelenül önálló, élő és egészen szellemi „entitásként” gondolhatjuk el leginkább – és nem azonosíthatjuk „a példánnyal”, amelyben megjelenik, „a lapokkal” (muszhaf), amelyekre nyomták. A lapokból álló „könyvet” tehát a kezünkbe vehetjük, csakhogy az nem maga a Korán – amely a maga teljességében-gazdagságában nem is közelíthető meg és fogható fel számunkra. Mohamed próféta egyszer azt mondta: „Olvassátok az Al-Bakara (A tehén) és az Áli Imrán (Imrán családja) című szúrát („Korán-fejezetet”), mert az Ítélet Napján ezek úgy jönnek elő, mint két madárraj vagy mint két fénysáv, és közbenjárnak majd azokért, akik olvasták őket.” Ez a mondat elárul valamit a Korán valódi mélységeiről, jelentőségéről, erejéről.
Ebben az egészen közvetlen értelemben még Mohamed próféta személyes megnyilatkozásai, a hadíszok sem mondhatók „szó szerintinek”; nem mintha ezek a Próféta privát véleményeit tükröznék: élő módon fakadnak a Koránból mint „szó szerinti” kinyilatkoztatásból, és óriási értékük van a muszlim ember számára.
Van olyan érzék, amelyhez kiemelten köthető a Korán befogadása?
– A Korán hangos olvasása – recitálása és ennek hallgatása – értelemszerűen nagyon fontos, de épp ennyire az egy Korán-lap látványa, az egyes helyeken való elmélkedés stb. Ezek mind egy-egy (fontos) arculatát tárhatják fel annak az egyetlen Koránnak, amely azonban önmagában véve kimeríthetetlen, és amelyet kizárólag a hívő odaadás révén közelíthetünk meg – valamennyire; amennyire Allah akarja. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy muszlimnak ne kellene a lehető legtöbb ilyen „aspektus” megismerésére törekednie; nagyon is törekednie kell – tudván, hogy emberségének igen komoly korlátai vannak. Allah a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk.
A muszlim embernek inkább kell tisztelnie, mint szeretnie Allahot?
– Allah – vagyis az egy Isten – vonatkozásában a félő tisztelet és az odaadó szeretet nem választható el a muszlimok szívében. Az ember valóban szolga Allahhal szemközt – de nem egészen abban a vaskos értelemben, amiben ezt a szót többnyire használni szokták. Allah a Könyörületes és az Irgalmas (Ar-Rahman, Ar-Rahim) –, Ő a javunkat akarja: szigorúan engedelmeskedvén Neki egyúttal a saját (örök) boldogságunkat is elfogadjuk Tőle. Ugyanakkor indokolatlan bármilyen elbizakodottság Vele szemben – vagyis részben félelemmel kell tekinteni Rá. Egyáltalán nem biztos, hogy annyira jó úton járunk, mint gondolnánk…
És persze a muszlimok hívő odaadása sem keverendő össze a fanatizmussal…
Én magam egy vallásközi konferencián találkoztam először az iszlámmal; mint tolmácsot hívtak meg. Ebédszünetben aztán a muszlimok felpattantak, kimentek a kocsijukhoz, majd visszatérve egyszerűen odatették a konferencia résztvevői (a protestáns és zsidó hittudósok) elé az ebédet… Ez a bőkezűség megfogott.
Volt olyan idő, amikor ateista voltál?
Mindig is kerestem Istent – egyúttal, talán érdekes módon, azt a keretet is, amelyben megbízhatóan szolgálhatom; soha nem akartam „hinni a magam módján”, ahogy manapság – szinte dicsekedve! – mondani szokták. Útközben „érdekes” helyzetekbe kerültem. Több helyen találtam értékes dolgokat, néhol igazán jó és kedves közösség jött össze; de végül mindig többségbe kerültek azok a vonások, amiket semmiképpen sem tudtam elfogadni. Az iszlámmal történt első elmélyültebb találkozáskor viszont semmi ilyet nem éreztem: az iszlám nagy részével szinte az első pillanattól fogva azonosulni tudtam.
Az ismerősök, barátok hogyan reagáltak?
– Voltak, akik egyenesen úgy gondolták, megőrültem, pszichiáterhez is el akartak vinni. Akkoriban kimondottan nagy társaság vett körül, ebből az iszlám felvétele után egyvalaki maradt meg a közelemben… aki a mai napig is nagyon közeli barátom.
A „nyugati világban” minimum veszélyesen harcias szellemű vallásnak tartják az iszlámot, olykor szorosan összekötik a háborúskodásra való hajlammal, a terrorizmussal. Mindezek eleve ott rejlenek az iszlámban – mondják. Hiába a sok szó a Koránban a szeretetről, az irgalmasságról, ez mellébeszélés, sőt „álca”.
– Amit a terroristák tesznek, annak semmi köze az iszlámhoz. A legtekintélyesebb vallástudósok sorra adják ki az állásfoglalásokat, döntvényeket (fatwa), nyilvánítják ki az Iszlám Államról és más szervezetekről, hogy „kívül vannak a hiten”. Más kérdés, hogy erre a nyugati média nem figyel; úgy tűnik, ez nem elég izgalmas számára, ez „nem hír”.
Csakhogy sok jel utal arra, hogy az Iszlám Állam tagjai valóban úgy hiszik: az iszlám alapján állnak, és Allah dicsőségére cselekednek. Nem lehetséges, hogy ennek a pusztító zavarnak egyfajta „központi tanítóhivatal” felállításával elejét lehetne venni? Miért nem tud létrejönni ilyesmi az iszlám világon belül?
– Először is: a Koránban valóban vannak olyan helyek, amelyeket többféleképpen lehet (és adott esetben kell is) értelmezni. De ennek nyilvánvalóan vannak bizonyos nagyon józan, nagyon egészséges keretei… Ne feledjük, hogy a Korán és így az iszlám hit egésze – ahogyan talán minden hitrendszer – a normális, épelméjű emberrel „kalkulál”; azokkal, akik egy adott szöveghelyből nem egy azzal nyilvánvalóan ellentétes értelmet olvasnak ki maguknak.
Van olyan Korán-vers (ája), amelyen egy életen át lehet elmélkedni anélkül, hogy a végére jutnánk; de azok a helyek, amelyek a köznapi vallásos élettel, a normális, alapvető iszlám vallásgyakorlattal kapcsolatosak, csak és kizárólag egyféleképpen értelmezhetők. Ez biztos. A terroristák cselekedeteit teljes képtelenség az iszlám hitből levezetni.
Tudnál mondani néhány példát az Iszlám Állam tettei közül, amelyek egészen biztosan nem köthetők – még távolról sem – az iszlámhoz?
– Ilyen például a harcban tevőlegesen részt nem vevő emberek meggyilkolása – ez a cselekedet nem egyszerűen levezethetetlen a Korán alapján, de kifejezetten tiltva van. A Korán ugyanilyen szigorúan, külön kiemelve tiltja meg a keresztény és zsidó templomok (és egyéb imahelyek) lerombolását, papi személyek, szerzetesek bántalmazását. A muszlim embernek még az állatokban, növényekben, terményekben is tilos kárt tennie. Bevallom, magam sem értem, hogyan vallhatja magát muszlimnak valaki, aki ilyen nyilvánvalóan hágja át ezeket a parancsokat. Nagyon valószínű, hogy ezekben az emberekben először is nagy a tudatlanság; és gyaníthatóan különféle (akár családból örökölt) politikai sérelmek és bizonyos kedvezőtlen kulturális hatások is működnek bennük.
Nincsenek olyan egyéb Korán-helyek, ahol ezek a tiltások esetleg „fellazulnak”, különleges élethelyzetekre tekintettel hatályon kívül helyezhetővé válnak?
– Nincsenek. Az Iszlám Állam harcosai által végrehajtott tettek levezethetetlenek a Korán alapján, és így nem férnek bele az iszlám hit kereteibe.
Hogyan áll az iszlám a harciassággal, a háborúval?
– Olvastam egy kutatást, amely szerint az ismert történelemben legfeljebb hónapokban mérhető az az idő, amikor a Föld egészén béke volt. Tehát úgy tűnik, a harc – tetszik vagy sem – a teremtett világ egyik „alapminősége”. A háború innen tekintve se nem „jó”, se nem „nem jó”, hanem: van. Majdhogynem úgy, mint a különféle természeti erők. Az iszlám erre azt mondja: ha már egyszer így áll a dolog, akkor tegyünk rendet, szabjunk kereteket a harcnak, amennyire lehetséges. Nincs egyetlen muszlim sem, aki harcolni akarna magáért a harcért; a muszlimok Allahot kívánják szolgálni, az általa kinyilatkoztatott igazságot és békét akarják – emberi erejükhöz mérten – megőrizni a világban. Mohamed próféta azt mondta: „Egy muszlimnak kötelessége, hogy ha valahol igazságtalanságot lát, tegyen ellene a kezével; ha erre nem képes, szólaljon fel ellene a szavával; ha pedig erre sem képes, akkor határolódjon el tőle a szívében. – Ezek alatt pedig hit nincsen semmi.”
Egyébként a nyugati médiában sűrűn emlegetett – ám annál kevésbé értett – dzsihád kifejezés szó szerint annyit jelent, hogy erőfeszítés. Az úgynevezett kis dzsihád többnyire valóban a külvilágban folytatott fegyveres küzdelmet takarja; ezzel szemben a nagy dzsihád – amelynek a jelentősége minden tekintetben nagyobb – olyan benső, lelki-szellemi „hadviselést” jelent, amelynek révén – Allah akaratát keresve – egyrészt a Sátánnal, másrészt saját gonosz hajlamainkkal szemben vesszük fel a küzdelmet.
A másik vád arról szól, hogy az iszlám keretei közt a nők folyamatos elnyomást szenvednek (finoman szólva). Mi lehet igaz ebből?
– Az iszlám szerint a nő és a férfi teljesen egyenrangúak – bár messze nem egyformák. Egyrészt a tetteik ugyanazokat a jutalmakat és büntetéseket vonják maguk után, másrészt – egész egyszerűen – „nem ugyanarra való” a férfi, mint a nő, s a hitben sem ugyanolyan feladatok és szerepek által képesek gyarapodni. Azt hiszem, ezt bárki könnyedén beláthatja, akit nem zavartak össze teljesen a modern és posztmodern „forradalmárok”. Az iszlámban számos dologban a férfi élvez „előnyt” a nővel szemben – és számos dologban nem. Például egy muszlim feleségnek nem kell dolgoznia, mégis dönthet úgy, hogy dolgozni fog, az így megkeresett pénzt pedig (az iszlám jog szerint) teljes egészében magára fordíthatja – ha viszont a családjára költi, az olyan, mintha adományba adta volna. És még sorolhatnánk.
Tehát nem akarod, hogy valamelyik női egyenjogúsító mozgalom felszabadítson?
– Köszönöm, de nem.
Mennyire választható el egymástól a vallási és a politikai az iszlámban?
– Elvileg egyáltalán nem. Itt is az Egy „logikája” érvényesül; egy Isten van, aki kivétel nélkül minden életterület Ura. Gyakorlatilag azonban a jelenlegi világban egyetlen olyan ország sincsen, ahol ez az igazság érvényesülne; még az úgynevezett muszlim államok is bőven szekulárisak. De ez (véleményem szerint) talán nem véletlenül van így; bár nem nyugodhatunk bele ebbe a helyzetbe, és természetesen nem „reformálhatjuk meg” a teremtő Isten szavát, Ő maga nagyon is jól ismeri saját teremtményeit: pontosan tudja, minek van itt az ideje, és minek nincs.