A Piarista Rend Magyar Tartománya hat éve hozta létre a Biztonságos Iskola Tartományi Tanácsát (BITT), amely a tartományfőnök tanácsadó testületeként az oktatási-nevelési intézményeikben történt bántalmazási és konfliktusos esetek feltárásával, feldolgozásával, a kezelésükkel kapcsolatos javaslatok kimunkálásával foglalkozik, de ennél sokkal többel is, hiszen a gyógyulást s az ilyen helyzetek nyomán szükséges tanulást is szolgálja. Tapasztalataikról, a szemléletformálásról beszélgettünk Zsódi Viktor piarista tartományfőnökkel, Guba Andrással, a BITT rendi képviselőjével és Strommer Pállal, a testület elnökével.
– A BITT bejelentőfelületére érkező jelzések alapján milyen ügyek a leggyakoribbak?
Strommer Pál: Az elmúlt hat év hetvenvalahány esetének túlnyomó többsége gyerek-gyerek, ezen belül is bullying típusú konfliktus volt, de előfordult már tanárok közt vagy tartományfőnökségi munkatárs és tanár között, és olyan is, amikor gyerek bántott pedagógust. A bántalmazást nagyon szélesen értelmezzük, hiszen nemcsak szexuális abúzus fordulhat elő, hanem fizikai, szellemi, verbális, spirituális, etnikai vis�szaélések is, amelyekre ki-ki nagyon érzékeny lehet. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ha egy érintett sérelmesnek érez valamit, akkor azt tekintsük úgy, hogy valaki valóban megsértette őt. Akkor is, ha a másiknak nem volt sértő szándéka.
Zsódi Viktor: A fókuszban nyilván a diákok vannak. A tanár-diák konfliktusok száma azonban elenyésző, és nem adnánk rendszerszintű választ a bántalmazás kérdésére, ha a sokkal gyakoribb többi – diák-diák, szülő-tanár közti – esetet kizárnánk. A szervezet elsődleges feladata segítséget nyújtani a bántalmazási ügyek szereplőinek, hogy megértsék a konfliktus mibenlétét, a saját pozíciójukat, s hogy mi jelentené a továbblépés, a gyógyulás lehetőségét.
– Az említett esetszám elég magas. Eszerint „beérett” a jelzés lehetősége.
Zsódi Viktor: Sok mindent tettünk annak érdekében, hogy ismert és elismert intervenciós eszköz legyen a BITT és a bejelentőfelületete az intézményeinkben. Mindenütt ott van a megbízottja, plakátokat helyeztünk ki róla, honlapot üzemeltetünk, külön e-mail-címet, telefonszámot hoztunk létre a jelzések fogadására. Persze nem tudjuk kizárni, hogy olyan esetek is legyenek, amelyeket nem ismerünk meg. Ugyanakkor az is feladatunk, hogy a visszajelzések alapján olyan kultúrát teremtsünk, amelyben csökken a latencia mértéke. Nem minden ügyet szeretnénk központilag megoldani, de mindenki számára szeretnénk felajánlani a segítés lehetőségét.
Guba András: Ha egy osztályban van egy konfliktus, akkor azt az osztálynak kellene megoldania. S ha az osztályfőnök nem tudja megoldani, és az igazgatóhoz kell fordulnia, azt kudarcként éli meg. Ha a helyi rendszerek, akár az osztály, akár az iskola nem képesek jól kezelni az ilyen eseteket, és külső segítségre van szükségük, jó volna, ha könnyen tudnának beszélni róluk. Az egyes emberek is. Érzékelek egy visszatartási nyomást: nagyon nehéz meglépni, hogy kifelé megszólaljunk. Azt is meg kell tanulnunk, és ez nem egyszerű, hogy legyen bátorságunk segítséget kérni, illetve ez ne jelentsen kudarcot.
– Arra is van példa, hogy valaki nem e-mailben tesz bejelentést, hanem személyesen fordul az összekötőhöz?
Strommer Pál: Igen. Volt, aki kísérővel érkezett, hogy a nehéz beszélgetés során legyen mellette valaki. Nincs könnyű dolguk az áldozatoknak, mert sokszor önmagukat okolják a történtekért.
– Az anonim bejelentés lehetősége az áldozatokat védi. De a „névtelen feljelentés” – már csak a negatív történelmi tapasztalatok miatt is – sokakban rossz érzéseket is szülhet. Mit lehet tenni, hogy a bizalom ne sérüljön vagy épp kialakuljon?
Strommer Pál: A BITT felhatalmazása arra szól, hogy ránézzen a felmerülő konfliktusokra, bántalmazási esetekre, véleményt mondjon róluk, és javaslatot tegyen a kezelésükre. Azt megértem, ha egy ilyen testülettel szemben van egyfajta tartózkodás. Ez a fajta kényelmetlenség akkor kezdhet oldódni, ha a prevenció, az intervenció és a rehabilitáció hármasát egyben nézzük. A teljes fejlődési folyamat kezelésére jött létre nemrég a rendtartomány gyermekvédelmi titkársága.
Guba András: Habár hangsúlyozzuk, hogy a BITT feltáró csapat, amelynek a támogatás a célja, nem mindig így néznek ránk. A diákkultúrában most is jelen van, hogy ha valaki kifelé szól arról, ami köztük zajlik, az följelent. S ha van egy bizottság, ahol föl lehet jelenteni, akkor az gyanús. Azt kell megéreztetnünk a diákjainkkal is, hogy nem kizárólag elítélésről és büntetésről van itt szó, hanem segítségről, valami olyanról, ami az életet szolgálja. A resztoratív módszerrel azt keressük, mit kell tennünk, hogy a közös életünk jobb legyen. Egész más azt mondani, hogy mi bántalmazásokkal foglalkozunk, vagy hogy mi biztonságos iskolát szeretnénk. Ha az utóbbi szavakat használjuk, könnyebben megoldódnak a nyelvek.
Strommer Pál: Tanulnunk és tanítanunk kell, hogy az emberszemléletünk kicsit komplexebb, árnyaltabb legyen. Például azt, hogy ha valaki hibát vagy bűnt követ el, attól nem vált az egész ember teljesen feketévé, mert biztosan vannak értékes tulajdonságai is.
Fotók: Csapó Viktória
– Hogyan zajlik a tartományi tanács munkája?
Strommer Pál: Meghallgatjuk az érintetteket, és az eset értelmezését egy javaslattal átadjuk a tartományfőnöknek. A konkrét ügytől és a súlyosságától függ, hogy milyen eszközöket javaslunk. Természetesen minden bántalmazási gyanú felmerülésénél elsődleges szempont a (lehetséges) áldozat biztonságba helyezése, segítése, kísérése. Ha az eset súlyos, akkor a lehetséges elkövetőt – mert az ártatlanság vélelme megilleti – nem csak a konkrét áldozattól szeparáljuk el, biztosítva ezzel, hogy semmiféle további káros cselekedetet ne tudjon elkövetni. És akkor rátekintünk, valójában mi is történhetett, s kell-e egyházi vagy világi hatósághoz fordulni, és átadni nekik az ügyet. Ha csak határátlépésről van szó, igyekszünk alaposabban körbejárni, és javaslatot tenni arra, hogyan lehetne gyógyítani a helyzetet és a benne szereplőket. Ha van rá mód, hogy az elkövető is segítséget kapjon, akkor erre is igyekszünk kitérni. Persze ezzel együtt fegyelmi büntetésben is részesülhet. Mondjuk egy gyerek, aki verekedett, kaphat beírást vagy intőt, de mellé kísérést is, ami fejleszti a konfliktuskezelő képességét. Aztán ott vannak a másodlagos áldozatok. Például a tanúk, akik látták a bántalmazást, és vagy szólnak, vagy nem mernek szólni, de valahogyan viszonyulnak az adott szituációhoz. Másodlagos érintettek a szülők is, akiknek a gyerekét bántották, vagy akiknek a gyereke a bántalmazó. Mindegyikük sérül, és ezért segítségre szorul.
Guba András: Az valószínűleg nem lehetséges, hogy soha többé ne forduljon elő olyasmi, amit valaki határátlépésnek, a biztonsága ellen elkövetett tettnek érez. Épp ezért fontos a tanulás, hogy egyre érzékenyebbek legyünk arra, mi az, ami ilyen lehet. Az lenne az igazi, ha eljutnánk oda, hogy a diák, a tanár vagy a szülő magában a helyzetben tudná jelezni, hogy mire érzékeny, és hogy ami épp történik, az neki sok, megsérül benne, és ezen a helyzeten változtatnunk kell.
Zsódi Viktor: A BITT nem ítélkező, bírói testület, hanem elsősorban támogató csapat, amely azt segíti, hogy bátran szóvá lehessen tenni ügyeket, és az ezek nyomán zajló tanulás, gyógyulás nagyobb szabadságot adjon a konfliktusok résztvevőinek, mert azokban épp az egyéni szabadság sérült. A rendszer is azt tanulja, hogyan tudunk olyan iskolát működtetni, amely képes igazán szabaddá tenni a benne levőket. Sok szakemberrel dolgozunk együtt: jogásszal, szakpszichológussal, gyógypedagógussal, akiknek van rálátásuk az ilyen szituációkra. A csapatban van szerzetes és világi, férfi és nő, fiatal és nagyobb tapasztalatú szakember. Így többfelől látjuk az ügyeket, és a felajánlott megoldási javaslatok száma is nagyobb, amelyek közül a konfliktus résztvevői a saját útjukat megkeresve tudnak továbblépni.
Strommer Pál: A gyerek-gyerek konfliktusok túlnyomó többségében közvetlenül nem avatkozunk be. Konzultálunk az iskolával, az osztállyal, az osztályfőnökkel. Meghallgatjuk őket, véleményt mondunk, de a vizsgálat és az eljárás az ő kezükben van. Nagyon érzékenyen ügyelünk a kompetenciahatárainkra. Sok szakmai tudás gyűlt össze a BITT-ben, de van, amikor külső szakértőt is bevonunk.
Zsódi Viktor: Például kértünk fel resztoratív szakembert, aki mediálta a gyógyulási folyamatot. Lényegében bármilyen szakember támogatására van szükségük az áldozatoknak, próbáljuk segíteni ennek megvalósulását.
Guba András: Ha egy osztályközösségben ketten összeverekszenek, az egyiket megbüntetjük, a másikat megvédjük. Mi lesz utána? Ezzel el van intézve? Az is kérdés, hogyan lehet visszaépíteni, hogy tudjanak beszélni egymással, vagy valamit tegyenek annak érdekében a maguk módján, hogy ismét élhetők legyenek a mindennapok. Ezért tartom nagyon jónak a resztoratív közösségi módszert, mert a visszaépítő folyamatok kezelhetővé teszik a múltat.
Zsódi Viktor: A beavatkozásunknak három pillére van. Az egyik a bejelentéseket kezelő reaktív funkció, ami a BITT felelőssége. A másik a kultúraépítés, a képzések diákok, tanárok, szülők és munkatársak számára. Több munkatársunk részt vett a Sapientia főiskolán a Pápai Gergely Egyetem gyermekvédelmi képzésében, de számos más képzési forma és iskolai kultúrát alakító intervenció is van még. Erre hoztuk létre korábban az említett gyermekvédelmi titkárságot. A harmadik pillért a hálózatok jelentik. Sok éve működik már a rendtartományban a Piarista Segítő Háló: ezzel az a célunk, hogy a segítő szakemberek minél hatékonyabban tudjanak helyben támogatást nyújtani. Emellett élő kapcsolatunk van más rendek hasonló szervezeteivel, illetve a szerzetesi iroda Emberi Méltóság Stratégia elnevezésű kezdeményezésével, és nemzetközi szinten is a hálózatos működésben gondolkodunk.
– Hans Zollner jezsuitának nemrég jelent meg magyarul egy tanulmánya, melyben az úgynevezett mentalitástörténet, az akár évszázadok során rögzült attitűdök, gondolkodás- és viselkedésminták, jó vagy rossz gyakorlatok szempontjából beszél a gyermekvédelem témájáról. Az én diákkoromban egyes piarista tanárok részéről is előfordultak olyan durvaságok, megszégyenítések, amelyek ma már kimerítik a verbális vagy fizikai bántalmazás fogalmát. Hogy állnak ma ezen a téren?
Zsódi Viktor: Egyértelmű szemléletváltás zajlott le és zajlik folyamatosan, hiszen az iskola élete, a nevelés világa ezt elvárja tőlünk. Világos a rendtársaim, a tanáraink számára, hogy sok minden, ami évtizedekkel ezelőtt bevett gyakorlat lehetett, nemcsak egy piarista gimnáziumban, hanem bármilyen oktatási intézményben, az ma már nem tartható, nem vállalható, vagy elavult. Azzal is szembesülnünk kell, hogy voltak olyan pedagógiai gyakorlatok évtizedekkel ezelőtt, amelyeket mai szemmel nézve aggályosnak tarthatunk. Ennek megfelelően próbálunk változni, alakulni. A piarista rend hagyományaihoz hozzátartozik ez a fajta megújulásra való képesség. Az, hogy diákok között lehetünk, nagyon gyorsan ráébreszt bennünket, ha egy módszernek már nincs létjogosultsága, mert például érthetetlen, vagy nem hoz megoldást, és ez egyértelművé teszi, hogy változtatnunk kell. És persze nemcsak az eszközhasználatban, hanem a hozzáállásunkban is alakulásra van szükség, nincs más út.
Strommer Pál: Volt olyan piarista tartományfőnök, aki elmondta nekem, hogy amikor tanár lett, azt a kemény, néha ledorongoló stílust, mintát kezdte követni, amit valaha piarista diákként tapasztalt, és bizony időbe telt s nem volt könnyű váltani, de megtette.
Guba András: A bántalmazás témája miatt a tanár-diák viszonyra ma sajnos könnyen úgy tekinthetünk, hogy itt élesen kell figyelni, mert bántani fognak. Ebből a szemléletből ki kellene lépni, hogy ne azt figyeljük árgus szemmel, mikor ki bántja meg a másikat, rögtön arra hivatkozva, hogy ez vagy az a viselkedés nekem már bántalmazás volt, akár tanárként, akár diákként. Szövetségről is lehetne szó köztük, amelyben mindketten tanulhatnak.
Strommer Pál: A kívülről érkező hatásokat is jól kell kezelnünk. Több mint ötven éve, amikor én jártam általános iskolába, voltak olyan tanáraink, akik mai szemmel túlléptek határokat. Például természetes dolog volt a körmösosztás. A piarista diákszövetségben jó néhány öregdiákkal vagyok kapcsolatban, és bizony sokan közülük kérdezgetik, hogy miért engedtük el a régi módszereket, nem is voltak azok olyan borzasztóak. Voltam olyan szülői értekezleten is az utóbbi években, ahol elhangzott, hogy nem olyan nagy baj, ha elcsattan egy-egy pofon a pedagógus részéről. Tehát a külső környezet is hat a tanárokra, és nekünk úgy kell működtetnünk a rendszerünket, hogy a környezetet is próbáljuk nevelni, tanítani.
– Én a pesti piarba jártam vagy negyven éve, és épp egy tanári szexuális bántalmazási ügy következtében több osztályfőnökünk is lett négy év alatt, így nemigen volt, aki a szaktárgyi kereteken túl, folyamatosan, személyesebb szinten figyelemmel kísérte volna, mi van velünk. Más öregdiákokkal beszélgetve sem az rajzolódik ki, hogy az érzelmekre és a különböző érzékenységekre való odafigyelés korábban előtérben lett volna a pedagógiában. Jó, hogy ez ma már hangsúlyosabban jelen van a piarista iskolákban is.
Guba András: Én kecskeméti piarista diák voltam, és kollégiumban laktam. Mi kis csoportokban vagy akár egyedül is bejárhattunk a tanárok szobáiba, és azokban a helyzetekben én úgy éreztem, hogy foglalkoznak a lelkemmel.
– A kollégisták helyzete persze különleges: nem csak a tanulási idejük kapcsolódik az intézményhez, hiszen ott élnek…
Guba András: Vagy mennyire más volt a viszony tanár és diák között például egy kiránduláson. Persze lehet, hogy órán meg ugyanaz a tanár hozta a szokásos formáját, mégis volt az érintkezésnek egy olyan tere, ahol a szükséges lelki, személyes vagy érzelmi kapcsolódás, feldolgozás vagy gyógyulás megtörtént. Mostanra ezek a helyzetek is gyanússá váltak. De a rendszer ennek nyomán úgy is fejlődhet, hogy kezd kialakulni, hogyan lehet biztonságos a személyes kísérés vagy találkozás. Nekem tetszik, hogy a nagyon spontán tanár-diák kapcsolódások, amelyek régen is sokat adtak érzelmileg, egyre biztonságosabbak lesznek. Mert könnyen válhatnak ezek érzelmi függéssé, amikor már nem világos, melyik félnek is van szüksége arra, hogy egy diák hetente kétszer bemenjen a tanárhoz. Ezeket a folyamatokat is kezdjük biztonságossá, átláthatóvá tenni, hogy mi az, ami belefér egy kapcsolatba, ami előrevisz, és mi az, ami már valamelyikünk problémáiról szól. Ezzel a diáknak meg a tanárnak is megnő a szabadsága.
– A szemléletformálás terén milyen kezdeményezéseik vannak?
Zsódi Viktor: A piarista rend tanuló szervezet szeretne lenni, egyre inkább elsajátítva, hogyan tudunk biztonságos iskolákat működtetni az intézmények minden polgára számára. A szexuális gyermekbántalmazási esetekből is tanulni akarunk. Ebben a folyamatban nagyon fontos, hogy megosszuk a tapasztalatainkat, támogatva az összes szereplő gyógyulását. A rendtartomány 2023-ban létrehozta a Nox Precessit Bizottságot. A latin kifejezés a rómaiakhoz írt levélre utal: „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen” (13,12–13). E bizottság célja, hogy egyben lássuk a már ismert, kivizsgált, feldolgozott szexuális bántalmazási eseteket, s a rendtartomány egésze tudjon tanulni ezekből, szembesülve azokkal a hibákkal, bűnökkel, amelyeket elkövettek, és elköteleződve amellett, hogy az ilyen ügyek ellen minél hatékonyabban lépjünk fel. A rendszer és az egyének is. Ebben a folyamatban szintén több szakember dolgozik együtt. Bizonyos értelemben az emlékezetet, a múltat is szeretnénk így gyógyítani. Az is feladatunk, hogy magunknak és a körülöttünk lévő fiataloknak, illetve az öregdiákjainknak is tudjunk válaszolni a múlttal kapcsolatos kérdéseikre.
Guba András: Azt szeretnénk megtanulni minden korábbi esetből, hogy mit csináljunk másként, hogy ez ugyanígy már ne történjen meg újra, illetve milyen fejlesztési, gyógyítási folyamatokat érdemes bevezetni, hogy ne akarjuk egyszerűen kitörölni, ami történt, ne legyenek eltüntetett problémák, zárványként létező traumák, amelyekről csak a folyosón beszélnek. A rendszer megpróbál változtatni magán, hogy képes legyen kezelni ezeket az eseteket, csökkenteni a lehetőségüket, és gyógyítani.
Strommer Pál: Néhány iskolánkban már működik egy nagyon lelkes és motivált csoport, amely évfolyamonként külön prevenciós eszközöket dolgoz ki. Ennek része, hogy a diákok elsajátítsák, miként vehetik észre magukon, ha valami nagyon zavarja, sérti őket, és hogyan reagálhatnak: elmenekülnek az adott helyzetből, vagy azt mondják, hogy ebből elég.
Zsódi Viktor: Márciusban lesz Budapesten egy nemzetközi piarista nevelési kongresszus, amelynek az a jelmondata, hogy „360 fokos nevelés”, és arról fog szólni, hogy az intellektuális, kognitív képességek fejlesztése mellett a spirituális térben, a közösségi attitűdben való fejlesztés, az érzelmi nevelés is roppant fontos. Szeretnénk olyan iskolákat működtetni, amelyek valóban képesek arra, hogy ezekben a készségekben is segítsék a hozzánk járó diákokat. A tanár-és a papképzésben is próbálunk erre figyelni. A piarista növendékeknek éppen ebben a félévben van olyan kurzusuk, amelynek az a célja, hogy jobban rálássanak a gyermekvédelmi kérdésekre, és képesek legyenek tudatosan figyelni rájuk.
Guba András: Ha én tanárként jónak tartom a korábban említett kemény intézkedéseket, egy kicsit azért is csinálom, hogy biztonságosan tudjak tanítani. És jó ránézni arra, hogy hogy is van az én biztonságom, mitől is érzem magam hatékony tanárnak egy osztályban. Ha ezzel képes vagyok szembesülni, akkor könnyebben engedek a módszereimből, mert már nem azok lesznek fontosak, hanem a biztonságom. Ezzel a szemlélettel a gyerekek esetében is könnyebben változik, mit engednek meg maguknak. Azt senki sem akarja, hogy az osztálya ne legyen biztonságos. És ha erre figyelek, akkor nem biztos, hogy megütöm a másikat. Ha úgy tekintünk az iskolára, hogy az egy biztonságos hely a fejlődésem érdekében, akkor ebben a kontextusban picit könnyebb változni, ha kell. Ebből születhet bizalom.
Strommer Pál: Az nyilvánvaló célunk, hogy radikálisan csökkenjenek a bántalmazási esetek a piarista intézményrendszeren belül, de azt valószínűleg illúzió lenne kitűzni, hogy soha semmiféle bántalmazásra ne kerüljön sor. Mindig lesznek indulatok, külső hatások, szituációk, amelyeket nehéz feloldani. Szoktam emlegetni azt a gondolatot, amit Tolsztojtól olvastam a Háború és békében: „Nem az az egészséges ember, aki soha nem lesz beteg, hanem az, aki mindig meggyógyul.” Olyan környezetet igyekszünk teremteni, ahol észlelni lehet, hogy valami baj történt, ahol segítséget lehet kérni és kapni. És ha valamiféle intézményi vagy rendszerszintű hiány is szerepet kapott abban, hogy a probléma kialakulhatott, azon vagyunk, hogy annak az orvoslása is történjen meg.
Zsódi Viktor: Nem véletlen, hogy nem ellenőrző bizottságot vagy gyermekvédelmi bizottságot hoztunk létre, hanem a Biztonságos Iskola Tartományi Tanácsát. A neve tisztázza a célját, mert fontos, hogy egyértelmű legyen, mi van a fókuszban: a megoldás. Nem valaminek a hiányát akarjuk orvosolni, hanem pozitívan megfogalmazni azt a pedagógiai tevékenységet, amelyet végezni szeretnénk.
