Irány a Via Transilvanica!

2020 novemberében kezdődött. Abban az évben lettem harmincéves, és a legjobb barátnőm­mel, Annával akkor ünnepeltük barátságunk tizenötödik évfordulóját – szerettünk volna ennek örömére valahova elutazni, de az országból a lezárások miatt nem mehettünk ki, így kénytele­nek voltunk belföldi alternatívában gondolkodni. Két külön irányból jutottunk végül ugyanah­hoz az ötlethez: pár napot gyalogoljunk a Via Transilvanicán!

Ez volt az első ilyen jellegű utam: négy napig felkelés, evés, gyaloglás, este beértem a szállásra, zoknit mos­tam, aludtam, és reggel ismét útnak indultam. Amikor vissza kellett zök­kennem a hétköznapi kerékvágásba, azt éreztem, csak most jöttem bele, mennék tovább is – így aztán keres­tem az alkalmat a folytatásra. 2022- ben hosszabb távot és nehezebb te­repet céloztunk meg Annával a Via Transilvanica bukovinai szakaszán; 2023-ban Felsővidék régión halad­tunk át, idén pedig a székely és szász vidékeken. Most tartunk a táv felénél.

Fotók: Maxim Orsolya

Az út, amely összeköt

A Via Transilvanica ezernégyszáz ki­lométeres romániai túraútvonal, mely az északon elhelyezkedő putnai kolos­tortól indul, és Szörényváron (Drobe­ta-Turnu Severin) ér véget, a Duna partján. A teljes táv hét földrajzi-tör­ténelmi szakaszból áll, az ország tíz megyéjén halad keresztül: kisebb és nagyobb városokat, falvakat, eldugott völgyeket, magas hágókat, népszerű látványosságokat és számos olyan he­lyet ismertet meg az elszánt gyalog­lóval, ahová egyébként talán sosem menne el.

A túraútvonal megálmodója és ki­vitelezője, a Beszterce megyei Tășu­leasa Social már több mint húsz éve aktív szereplője a romániai társada­lomnak. Nevelési, közösségépítési, kulturális és természetvédelmi tevé­kenységeikkel számos önkéntest és résztvevőt szólítanak meg. Legismer­tebb projektjeik között vannak az er­dőültetési kampányaik vagy a kimon­dottan felnőttek számára szervezett természetjáró iskola, eddigi legambi­ciózusabb munkájuk viszont a 2018- ban elindított Via Transilvanica. Az első száz kilométert az otthonuk kö­rül, Beszterce megyében jelölték ki, innen terjedt tovább az útvonal mind­két irányba: 2020-ra már nyolcszáz kilométerrel készültek el, az utolsó jelzést pedig 2022 őszén festették fel.

A túraútvonal kitűnik a többi ro­mániai út közül. A narancssárga T jel­zés erdőn-mezőn kalauzolja keresztül az útnak indulót, és ami igazán kü­lönlegessé teszi a barangolást, azok a 600–2000 méterenként jelentkező, egyedi mintával díszített andezit ki­lométerkövek. Ezeket amatőr és profi szobrászok készítették az évek során a Tășuleasa Social székhelyén rende­zett alkotótáborokban. Mivel nincs két egyforma, mindig kíváncsian ál­lunk meg pár pillanatra e kilométer­köveknél: van, amikor tisztán kive­hető növény- vagy állatábrázolások vannak rajtuk, néhol népi motívu­mok, máskor viszont szövegek vagy elvont ábrák jelennek meg. Ilyenkor a következő kőig gondolkodhatunk azon, hogy számunkra mit üzen egy-egy absztrakt ábrázolás.

A Via Transilvanica útvonalon a háttérszervezet szeretné hangsú­lyossá tenni a regionális kultúrát, a helyi hagyományokat, igyekszik támogatni a helyi vendéglátókat, és közösségépítő szándékát sem titkolja: az út mottója: „Drumul care unește”, vagyis „Az út, amely összeköt”, arra irányítja a figyelmünket, hogy ezen az ösvényen összekapcsolódik a vándor, aki úton van, a vendéglátó, aki szál­lást és vacsorát biztosít, a hatóságok, amelyek kiadták az engedélyeket, az önkéntesek, akik számos jelzés felfes­tésénél segédkeztek, a helyi lakosok, akik útbaigazítást adnak, a szervezők, akik a projektet képviselik, és az egy­re több külföldi látogató, akik eljön­nek gyalogolni és megismerkedni az országgal.

Itthoni gyaloglós tapasztalataimon felbuzdulva kíváncsi lettem, milyen lehet külföldön hosszú távú túrára menni – így indultam el két éve Por­tóból a Camino Portugués útvona­lon, illetve tavaly a Camino del Norte hosszának felén és a Camino Primiti­vón gyalogoltam. Mindhárom csodás volt, szép pillanatokkal és kihívások­kal teli, ahogy az a hétköznapi élet­ben is lenni szokott, de bármennyit is gyalogolnék külföldön, azt hiszem, a narancssárga T betűket viszontlátni mindig is különleges élmény marad.

Gyalogolni nagyon jó

Sokszor gondolkodom azon, mi is számomra a gyaloglás. Hobbi? Aktív pihenésforma? Életforma? Talán ez utóbbi, mert a hétköznapokban a vá­rosomban is szívesen indulok el gya­log bevásárolni, ügyeket intézni, ba­rátokat látogatni. Ha gyalog megyek, több az esélyem arra, hogy valaki­vel találkozom, bármikor megállha­tok, ha valami érdekesre bukkanok, és a város nagyon más arcát látom, mint ha például buszra ülnék.

Hasonló okok miatt szeretek a Via Transilvanicán is gyalogolni: ritka, de nagyon jó érzés más úton levők­kel találkozni, s ha talál a tempónk, egy darabon együtt menni, beszél­getni. Tavaly Annával ketten indul­tunk Dornavátráról, de pár nap után összetalálkoztunk három bákói ro­mán nővel, akik ugyanolyan távok­kal és ugyanazokkal a szálláshelyek­kel terveztek, mint mi, így rövidesen egy csapatként haladtunk településről településre. A barátság addig alakult, hogy idén már célzottan szerveztük közösen az újabb szakasz legyalog­lását (2022-ben Annával Putnáról indultunk el, és azóta évente, általá­ban áprilisban visszatérünk folytatni az útvonalat onnan, ahol azelőtt ab­bahagytuk). Nagyon jó volt ismét ta­lálkozni, és immár egymás rigolyá­it ismerve róni a kilométereket. Mert bizony mindenkinek vannak rigolyái, s azok a napokon keresztül tartó, fo­kozott terhelés alatt meg is mutatják magukat – no de pont ettől annyira emberi és őszinte ez az együtt töltött időszak.

Ha gyalogolok, azt érzem, időt ka­pok ajándékba: leegyszerűsödnek a napok, letisztul az elmém, jelen va­gyok a pillanatban. Figyelnem kell a terepet, hogy hova lépek, van-e dü­hösnek tűnő juhászkutya a közelben, így nem tudok sem a múlton rágód­ni, sem a jövőn aggódni – felszaba­dító megtapasztalni ezt az időtlensé­get. Ha sokáig, folyamatosan tudok a saját tempómban haladni, elérek egy flow-állapotot. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy „a fejemben gyalogo­lok”: bár érzékelem, kevésbé tudato­sítom a környezetet, figyelmem sok­kal inkább egy olyan kérdés, téma fele irányul, amely éppen foglalkoz­tat. Arra is volt már példa, hogy ne­hezen tudtam meghozni egy döntést, sehogy sem sikerült álláspontot fog­lalnom a kérdésben – elvittem hát magammal egy tíznapos gyaloglás­ra, s miután a bukovinai hegyekből hazaértem, már világos volt, hogyan fogok dönteni.

A gyaloglás nekem terápia, ima és meditáció. Azt hiszem, sehol nem ta­pasztalom meg annyira közelről azt, ahogyan a Jóisten a tenyerén hordoz, mint amikor a hátizsákommal ép­pen terepen vagyok. Hirtelen közel jön hozzám a természet, az időjárás, az emberek, a táj, minden, ami a te­remtés óta létezik. Ha napokig esik is az eső, előbb-utóbb felbukkan a szi­várvány; ha eső után tiszta dagonya a terep, mégis akad valahol egy szá­razabb fűcsomó; ha nagyon hosszú és fárasztó az emelkedő, majd kárpótol a csúcson a látvány. Nagyon sebezhe­tő az ember, amikor a harmincöt lite­res hátizsákjában lapuló felszereléssel kell mindent megoldania, napokon, heteken, keresztül, de ez is arra tanít, hogy sokszor a kevés is elég.

A Via Transilvanicának a Camino-útvonalakkal ellentétben eredeti­leg nincsen vallási-spirituális töltete: a Tășuleasa Social legfőképpen törté­nelmi-kulturális szempontok szerint tervezte meg az útvonalat, de az utat legfőképpen azok alakítják, akik jár­ják. Itthon is egyre több emberi élet­ sorsba kapcsolódik be a Via Transil­vanica – járják olyanok, akik szakítás, felmondás, egy fontos életszakasz le­zárulása után indulnak rajta, járják olyanok, akik a kapcsolataikat szeret­nék ily módon ápolni (Annával azt szoktuk mondani, hogy nekünk ez a barátság-karbantartó projektünk), olyanok, akik válaszokat keresnek, ahogyan én is tettem. Az úton néha azt találjuk meg, amit keresünk, más­kor pedig azt, amiről nem is tudtuk, hogy szükségünk van rá.

Hálás testtel

Fontos azonban, hogy a testi épsé­günkre is vigyázzunk, tudatosan in­duljunk neki az út bármelyik szaka­szának. Saját hibáimból sok mindent tanultam, s hogy másnak ne kelljen ugyanezekkel szembesülnie, megosz­tom a legfontosabb tanulságaimat.

A feltételezésekkel ellentétben Ro­mániában nem a medve, hanem a ju­hászkutyák jelentik a legnagyobb ve­szélyforrást. A nyájakat sokszor számos kutya őrzi. Ha a juhász ott van, és jel­zünk neki, egy füttyel vissza tudja pa­rancsolni a kutyákat, és mi nyugod­tan mehetünk tovább. Ha nem látjuk a juhászt, inkább lassítsunk, maradjunk nyugodtak, túrabotjainkat húzzuk a föl­dön magunk után. Bár volt eset, ami­kor pár másodperc alatt tizenhat kutya kerített be minket, nyugodtan tudtunk reagálni, és nem esett bántódásunk. A túrabotokat nagyon határozottan ajánljuk, számos helyzetben jelentenek hatalmas segítséget (patakon való átke­lés, csúszós terep stb.). A Via Transil­vanica szervezői folyamatosan dolgoz­nak azon, hogy a juhászokkal partneri viszonyt alakítsanak ki, de még így is akad néha egy-egy nehéz eset.

A nyújtógyakorlatok aranyat érnek. Még a gyaloglásaim elején a reggeli készülődés befejeztével rögtön útnak is indultam, egyáltalán nem melegí­tettem be. Aztán volt egy eset, amikor negyedik napra olyan izomlázam lett, hogy reggel az ágyból is alig tudtam ki­kelni, s így kellett az aznapi huszonöt kilométert legyalogolnom – nem kívá­nom senkinek. Ezzel a fájdalmas eset­tel tanultam meg, hogy elindulás előtt és célba érkezés után érdemes nyújta­ni, sőt a nap során is, minden lehető alkalommal. Tavaly ősszel egy több­hetes gyaloglás alatt ez a nyújtási rítus annyira hozzám nőtt, hogy most már a mindennapjaim részét képezi. Érde­mes napi rendszerességgel, folyamato­san készülni egy hosszabb gyaloglásra, a testünk nagyon hálás lesz érte – a Via Transilvanicán az első szakasz, a buko­vinai rész a legnehezebb, itt minden­képp jól bemelegítve, a testünket fel­készítve induljunk el.

Az, hogy kinek mennyi pihenésre, élelemre, vízre van szüksége, nagyon egyéni kérdés, mindenkinek ki kell ta­pasztalnia. Gyaloglás közben én keve­set eszem, iszom és pihenek, valahogy belekerülök a tevékenység áramlatá­ba, és az visz magával. Fontosnak tar­tom megjegyezni, hogy kétezernél is több lejárt kilométer alatt soha nem lettem rosszul attól, hogy keveset et­tem vagy ittam, de vannak olyan ba­rátaim, akiknek muszáj folyamatosan pótolniuk a szénhidrátot, mert egyéb­ként szédülni kezdenek. Testünk szük­ségleteit érdemes komolyan vennünk, mert okkal jelez, és a legjobbat akarja nekünk. A Via Transilvanicán időn­ként húsz kilométeres körzetben nincs elérhető település, máskor pedig órán­ként átsétálunk egyen – legyen mindig annyi tartalék élelem nálunk, amen­nyivel egy napot ki tudunk húzni, ha nem tudnánk boltban vásárolni.

Érdemes megfontoltan felszerelést, főleg zoknit választani. Talán még a bakancsnál és a hátizsáknál is fon­tosabb, hogy megfelelő zokni legyen a lábunkon: nekem a merinógyapjú vált be, most már csak ilyennel túrá­zom – gyorsan szárad, nem lesz kelle­metlen szaga, és engedi szellőzni a lá­bat. Fontos, hogy a cipőnk legalább egy számmal nagyobb és kényelmes legyen, hogy a hátizsákunk jól feküd­jön a hátunkon, és megfelelően legyen beállítva, illetve hogy az esőfelszerelé­sünk valóban szárazon tartson min­ket és a hátizsákunkat. A cipőt, zok­nit ajánlott minden pihenőnél levenni, hogy szellőzzön a lábunk, ezzel lénye­gesen csökkenthetjük a bepállás és a vízhólyagok kialakulásának esélyét.

Bízom benne, hogy a fentiekből ki­derült: a Via Transilvanica igazán ne­mes, szép és emberi kezdeményezés, mely sokunknak számtalan szép él­ményt adhat. Bátorítok hát minden­kit, hogy ha megteheti, induljon el raj­ta, ha csak pár napra is. Az út, amely összeköt, mindenkit vár.

A szerző nagyenyedi születésű, jelen­leg Marosvásárhelyen élő gyógysze­rész rezidenshallgató, tréner, termé­szetjáró