Az északkeleti határunknál kezdődő országban ma is magyarok tízezrei élnek, noha az elmúlt húsz évben számuk talán a felére esett vissza. Politikai és gazdasági szempontból egyaránt kilátástalan, elvándorlásra kényszerítő helyzetükről legtöbbünk csak a hírekből értesül. A nemegyszer áttekinthetetlen történések jobb megértését segítheti a térség történelmi és geopolitikai folyamatainak feltárása.
Az utóbbi években nem jó hírek jönnek legnagyobb szomszédunk tájáról. A 2014 óta tartó háború egy hosszabb tűzszünet után újra fellángolni látszott az elmúlt időszakban. Kárpátalján 2020 végén minden korábbinál keményebb eszközökkel lépett fel az államhatalom a magyar közösség ellen, és ezt a képet súlyosan romló életszínvonal és elvándorló, drámaian csökkenő lakosság köríti. Ukrajna háborúban álló ország, melynek a következő hónapja is bizonytalan, nemhogy a hosszabb távú jövője. Bizonyos értelemben egyetlen szomszédunk sem ennyire idegen, ennyire más, bár egyébként is keveset tudunk a környező országokról, hiszen nagyobb divat inkább Nyugat-Európát bejárni. A Kárpátalján túli Ukrajnába különösen ritkán vetődik el magyarországi utazó.
Ukrajnát magyar tapasztalattal nehéz felfogni és megérteni. Hatalmas ország, területe a Trianon előtti Magyarországnak is a kétszerese. Még nagyobbnak érzi az utazó a rossz állapotban lévő úthálózat okán. Egy száz kilométeres út sok helyen akár két-három órás is lehet a kátyúk miatt. A magyartól gyökeresen eltérő a történelmi múlt és a jelen is. Például nagyon más a nyelv valósága. Az ukrán nemzet nem határolható el olyan könnyen a nyelv adta realitással, ahogy a magyar. A belorusz és az ukrán vagy az ukrán és az orosz között sokszor nem éles határok vannak, hanem átmenetek. A 2014-ben részben elszakadt/elszakított Donbaszban főleg az oroszt használják, nyugaton és néhány déli régióban az ukrán az uralkodó, de nagy arányban beszélik az úgynevezett szurzsikot is, amely a magyarok számára ugyancsak nehezen értelmezhető jelenség, voltaképpen ukrán–orosz keveréknyelv. Kelet- és Dél-Ukrajnában sokfelé domináns, de igazából nem is egységes „nyelvjárás”, más és más a szótára egyes régiókban.
Történelem szabdalta föld
Független Ukrajna alig-alig létezett a történelemben 1991, azaz a Szovjetunió felbomlása előtt. 2021-ben csupán harmincéves lesz az ukrán állam. Azok az államalakulatok, melyek egyáltalán valóban előzményének tekinthetők, soha nem töltötték ki teljesen a mai területét. Nem kivétel még a hatalmas Kijevi Rusz sem, mely a mai Dél-Ukrajna nagy részét nem uralta, már csak azért sem, mert ennek egy bizonyos területe a IX. században magyar fennhatóság alatt állt. A középkorban aztán a mai ország déli, tágas pusztáin jórészt sztyeppei népek laktak, ezekhez a régiókhoz az északi, erdős zóna szláv lakóinak kevés közük volt. Honfoglaló őseinken túl besenyők, kunok, jászok, nogájok és krími tatárok uralták ezt a mai Ukrajna közel felét kitevő területet. Ráadásul a Ruszt az ukrán állam közvetlen elődjének tekinteni nem lehet. A kijevi központú állam inkább egyszerre elődje a mai Ukrajnának, Belarusznak és természetesen Oroszországnak. Az egykori birodalom öröksége éles viták tárgya Kijev és Moszkva között, hiszen mindkét szláv nemzet magáénak követeli.
Inkább elődnek tekinthető a magyar királyok által is áhított Halics, majd a zaporozsjei kozákok változó méretű és függetlenségű „állama”, amely az 1600-as évek közepétől az 1700-as évek végéig ellenállt a töröknek, tatárnak, lengyelnek és orosznak. Közben persze, gyengébbik félként együtt is működött törökkel, tatárral, lengyellel és orosszal. A szövetségek és erőviszonyok gyorsan változtak ebben az árulásokban és háborúkban gazdag korban. Végül az Ottomán Birodalom, Lengyelország és az Orosz Birodalom hatalmi küzdelméből az utóbbi került ki győztesen, és kebelezte be a mai Ukrajna nagyobbik felét, illetve hódította meg a török és tatár uralom alatt álló déli sztyeppéket. A többi terület közül Galícia a Magyar Királyság középkori „jogán” Ausztriához került Lengyelország felosztásai során. Kárpátalja esetében pedig 1918-ig nincs semmilyen kapcsolat az ukrán állam elődeivel, a terület sem a Rusznak, sem Halicsnak, sem a kozák államnak nem volt része, bár Ukrajnában ezt nem mindenki gondolja így. Ma az ukrán nacionalisták olyan térképeket húznak, melyeken a Rusz ezer évvel ezelőtti határa pontosan a trianoni határvonal, sőt időnként az is felmerül, hogy történelmileg még Debrecen is ukrán város.
A független Ukrajna először akkor jött létre, amikor 1917-ben összeomlott a cári birodalom, s Németország és a Monarchia csapatai szállták meg a térséget. A német és osztrák–magyar terv egy ukrán ütközőállam létrehozása volt, mely búzával és nyersanyagokkal tudta volna ellátni a központi hatalmakat. Amikor 1918 novemberében azok letették a fegyvert, egy ideig volt remény egy teljesen független Ukrajna létrejöttére is, de a bolsevikok felülkerekedtek, ami ukrán nemzeti szempontból egyszerre lett katasztrófa és szerencse.
Az előbbi azért, mert a mezőgazdaság szovjet kizsákmányolása az iparosítás érdekében kegyetlen volt, és ez 1932–33-ban rettenetes éhínséghez vezetett. Ez volt a mai Ukrajna által gyakran az ukránok ellen irányuló tudatos népirtásként bemutatott „holodomor”. Mivel orosz- és kazahlakta területeken is milliónyi halott volt abban az időszakban, az éhínséget leegyszerűsítő pusztán ukránellenesként leírni. Persze a sztálini rendszernek volt ilyen éle is: a korábbi megengedőbb szovjet politikával ellentétben a diktatúra a harmincas években durva eszközökkel nyomta el az ukrán nyelvet és kultúrát. Az áldozatok számával kapcsolatban különösen éles számháború folyik. Az ukrán nacionalisták, mint Viktor Juscsenko volt elnök, akár húszmillió halottról is beszélnek, ami propagandisztikus túlzás. A demográfia szikár tudománya szerint inkább 1,4–1,6 millió a halottak reális száma, de ez is rettenetes tragédiára utal.
A mai ukrán államterület ugyanakkor a sztálini hódításnak köszönhető. Így került a hatalmas, lengyel–ukrán vegyes lakosságú, de ukrán többségű mai Nyugat-Ukrajna először 1939- ben, majd 1944-ben a Szovjetunióhoz. Moszkva parancsára telepítették ki innen a lengyeleket, mármint azokat, akiket 1943–45-ben az ukrán nacionalisták nem öltek meg egy valóban tudatos népírtásnak tekinthető atrocitássorozat keretében. A szovjet erő tette ukránná a szintén vegyes lakosságú Bukovinát és Dél-Dobrudzsát, majd Kárpátalját is. 1954-ben pedig Oroszország adta át a Krímet Ukrajnának, részben politikai, részben pedig gazdasági okokból. Moszkva ereje nélkül bizonyos, hogy ma Ukrajna jóval kisebb lenne. Bár ezt ukrán részről aligha ismernék el, de kétséges, hogy egyszerre le tudták volna győzni Lengyelországot és Romániát, Oroszországról nem is beszélve.
Az előző évszázad tehát a nagy tragédiák és a nagy nyereségek időszaka volt az ukránok számára. A területi nyereségek azonban egy sokkultúrájú, soknemzetiségű államot hoztak létre, súlyos belső megosztottságokkal. Ez egyértelműen hozzájárult Ukrajna mai katasztrófájához. A Krím ügye már a függetlenség előtt komoly feszültséget keltett Oroszország és Ukrajna között, miután Borisz Jelcin 1991 végén felszólította az ukránokat a félsziget átadására. 1992-ben a vita két független állam között folytatódott. A kompromisszumot időlegesen a terület Kijev által megadott széles körű autonómiája és a szovjet flotta körüli vita rendezése hozta el. De az oroszok a lelkük mélyén sohasem fogadták el a Krím elvesztését.
Megkötözött függetlenség
Az új Ukrajnának sokáig nem a nemzetiségi kérdés volt a legnagyobb problémája, hanem a példátlan gazdasági visszaesés. A kilencvenes években a lakosság nagyobbik fele elszegényedett, és ezen a következő évtized néhány jobb éve sem változtatott sokat. A gazdasági összeomlás demográfiai összeomláshoz is vezetett. Ukrajna központi ellenőrzés alatt álló területének népessége ma 37,3 millió. Ez még akkor is tízmilliós csökkenés az 1993-as több mint 52,2 milliós népességhez képest, ha hozzáadjuk az orosz kézbe került Krím és Donbasz lakosságát is. A jövő még rosszabbnak tűnik. 2013- ban még több mint félmillió gyermek született az országban, míg 2020-ban csupán 293 ezer, miközben a halálozások száma közel 617 ezer. Az, hogy egy évben kétszer annyian halnak meg, mint születnek, világelsőséget jelent, bár ebben szerepe van a járványnak is.
A szegények hatalmas tömege mellett kialakult ugyanakkor egy nagyon gazdag, de szűk felső réteg. Ukrajna gazdaságának nyolcvan–nyolcvanöt százaléka felett ma is alig száz ember rendelkezik. A régi, sokszor még szovjet rendszámos kocka-Ladák, Moszkvicsok és a keleti blokk autógyártásának más húsz-harminc éves termékei a legdrágább Toyota Lexusokkal, Mercedesekkel és Audikkal vegyülnek az ukrán utakon. Az elit természetesen nem legális eszközökkel jutott ekkora vagyonhoz, hanem rablóprivatizációval. Négy fő klán alakult ki: a donyecki, a dnyepropetrovszki, a nyugati és a kijevi. Sok tekintetben máig e csoportok küzdelme az ukrán politika, bár 2014 óta a donyeckiek nagyon meggyengültek.
Egy másik küzdelem is folyt persze 1991 óta az „ukrán Ukrajnáért” harcolók és a sokszínű, multikulturális országot elképzelők között. Az előbbieket egyszerűsítjük „Európa-pártiként”, míg az utóbbiakat „oroszpártiként”. Tény, hogy az „oroszpártiak” olyan országot tartottak kívánatosnak, ahol elismerik az orosz nyelvet második államnyelvként, és ahol fennmaradnak az Oroszországhoz fűződő szoros kapcsolatok. De az propagandisztikus túlzás, hogy ezek a politikai erők egyszerűen Moszkva bábui lettek volna az elmúlt harminc évben. Az „Európa-pártiak” képlete is sokarcú: a szélsőséges nacionalistáktól a tényleg az európaibb Ukrajnát akaró polgárokig terjed azok sora, akik ezt a nagy csoportot alkotják. Az ukrán nacionalisták számára az Európai Unióban a jobb élet mellett az jelenti az igazi vonzerőt, hogy az Oroszországgal való végső szakítást jelképezi számukra.
2014-ben az okozta a bajt, hogy a két, nagyjából egyenlő erejű politikai oldalt végső választásra kényszerítette a Nyugat is, Oroszország is. Ukrajna addig létezhetett békében, amíg hintapolitikát tudott folytatni a két világ között, egyrészt az országon belüli ellentétes vélemények tekintetében, másrészt Moszkva és Washington geopolitikai elképzelései között. A bukott államfő, Viktor Janukovics nem Vlagyimir Putyin ügynöke volt, hanem egy korrupt, saját magát gazdagítani kívánó oligarcha. Azt, hogy Kijev főterén mi történt 2013 végén, 2014 elején, aligha fogjuk megtudni, csak az biztos, hogy sem az orosz, sem a hivatalos ukrán narratíva nem fedi a valóságot. Az európai Ukrajnát akaró polgárokon, az ukrán Ukrajnát akaró nacionalistákon vagy éppen az orosz és nyugati ügynökökön túl pénzzel és befolyással bizonyosan ott voltak a téren Janukovics elnök dúsgazdag oligarcha ellenségei, mint Ihor Kolomojszkij vagy a későbbi elnök, Petro Porosenko. A szlogenek terén a „Dicsőség Ukrajnának!” és a „Halál az ellenségre!” nyert a Majdanon, ami megmutatja, hogy a tüntetések erőszakba fajuló részén már a kemény nacionalisták voltak a hangadók.
A háborút sem lehet egyszerűen csak orosz inváziónak titulálni, bár a Krímben egyértelműen az orosz csapatok vitték a főszerepet. Ekkor az ukrán államiság napok alatt omlott össze, de nemcsak azért, mert a lakosság hatvan– hatvanöt százalékos többsége orosz volt, hanem azért is, mert sok ukrán katona vonzónak találta az orosz hadsereg kínálta négyszeres fizetést. Luhanszk és Donyeck lakosságának viszont csupán nagyjából negyven százaléka volt orosz, Harkovban és Odesszában pedig húsz–huszonöt százalék. A keleti és déli tartományok legtöbbjében volt valami megmozdulás a kijevi hatalomváltás ellen, de a többség nem akart elszakadni Ukrajnától. Luhanszk és Donyeck kivételével az „oroszpártiakat” gyorsan megfélemlítették. Ez sokszor erőszakot jelentett. Odesszában 2014 májusában negyvenhat „oroszpárti” tüntetőt öltek meg ukrán nacionalisták. Luhanszk és Donyeck esetében egyértelmű, hogy az ellenállás magját eleinte nem orosz csapatok és önkéntesek, hanem helyi erők adták. Ezeket az ukrán hadsereg sikeresen fel is számolta volna, 2014 nyarán, némi habozás után ezért avatkozott be itt is Oroszország. A háború és az orosz nyelvvel szemben megmutatkozó fellépés miatt ma már minimális az Ukrajna iránti lojalitás, a szeparatista területeken jó, ha húsz százalék. Folyik a két régió integrálása Oroszországba, egykori részleges függetlenségük Moszkvától már a múlté. Helyzetükkel kapcsolatban egyre kevesebb lehetőség van a kompromisszumra. A Krím esetében semmi.
Magyar sebek
Ami Magyarország számára a legfontosabb, hogy a 2014-ben kirobbant háború súlyosan hatott a kárpátaljai magyar közösségre. A magyarokat sem 1920-ban, sem 1945-ben nem kérdezték meg, melyik országhoz akarnak tartozni. Kárpátalja jelen formájában Trianon mesterséges képződménye: nem foglalja magában az 1920 előtti Magyarország összes ruszin többségű régióját, viszont a történelmi előzmény nélküli határ jelentős, egy tömbben élő magyar népességet kényszerített idegen államba. A határ egész egyszerűen a Csap–Beregszász–Tiszaújlak- vasútvonalat követi, a tartomány elcsatolása Csehszlovákia és Románia stratégiai összeköttetését szolgálta. 1945 után a Szovjetunióhoz került területen a kezdeti súlyos atrocitások után viszonylag csekély asszimilációs nyomás nehezedett a magyarokra, így a közösség nemzeti tudatában és Magyarországhoz való kötődésében kisebb rombolás történt, mint például Szlovákiában. Ez az ukrán függetlenség után azonnal megnyilvánult az autonómia határozott kérésében. Az nem valósult meg, de az ukrán– magyar alapszerződés és a két ország közötti kiváló kapcsolat kedvező kereteket adott a magyar identitás túléléséhez. Annak az elterjedt legendának viszont, hogy ukrán részről felajánlották a térség visszaadását, semmilyen alapja sincs. Ezt sem az ukrán társadalom, sem a politikai elit, sem a nemzetközi közösség nem támogatta volna. Az állami tolerancia viszont egészen 2014- ig megmaradt, bár az ukrán nemzetépítési törekvések élesedésével az első határozottan „nyugatos” ukrán kormányzat alatt már 2004-től felerősödtek a súrlódások.
Már ekkor, Viktor Juscsenko elnöksége alatt látszott, hogy a kárpátaljai magyarság és Magyarország két tűz közé szorul. Elméletileg a magyar közösségnek érdeke lenne Ukrajna NATO- és EU-csatlakozása, de azoknak az erőknek, amelyek ezt zászlajukra tűzték, egyben az ukrán nemzetállam kiépítése, „kisebbségtelenítése” is a céljuk. Az emlékezetpolitikában előkerültek megosztó, a magyarságot bűnös nemzetként bemutató narratívák. 1939 márciusa, a Kárpátalja ruszin/ukrán többségű, de 1920-ig magyar területeire való bevonulás kétségtelenül nem egyszerű történet. Itt a magyar hadsereg egy ukrán államkísérletnek vetett véget, nem vértelenül, hanem egy rövid, de nem elhanyagolható magyar– ukrán háborúban. Ma azonban Ukrajnában olyan hamis képet terjesztenek, hogy a bevonuló magyar csapatok huszonhétezer ukránt öltek meg. Valójában a Huszt melletti csatában néhány száz Szics-gárdista halt meg. Ezt természetesen el kell ismerni, mint ahogy azt is, hogy a lakosság jelentős, akár többségi része 1939-ben már nem akart Magyarországhoz tartozni. De az ukrán propagandában szereplő tömeges atrocitás a polgári lakossággal szemben nem történt meg, az súlyos történelemhamisítás.
2014 után a magyar–ukrán alapszerződés szellemét az „Európába igyekvő” kijevi kormányzat félretette. Ukrajna pontosan olyan asszimilációs politikát kezdett folytatni, mint amit az oroszok velük szemben folytattak – nem véve tudomásul, hogy az ukránosítás ugyanúgy nem elfogadható a nemzetiségeknek, mint egykor az oroszosítás az ukránoknak. Olyan oktatási és nyelvtörvényt készítettek elő, majd vezettek be minden magyar tiltakozás ellenére, amely súlyosan korlátozta a magyar közösség megszerzett jogait. Nyugati közbenjárásra kisebb engedményeket végül tett Ukrajna, de a nacionalista közbeszéd által gerjesztett magyarellenes hangulat fennmaradása súlyos következményekkel járt. A magyarok száma a 2001- es százötvenezerről mára nem kizárt, hogy a felére csökkent. Nem elszakadási mozgalom van, hanem kivándorlási, amelyet a rossz gazdasági helyzeten túl a magyarellenes légkör és durva hatósági fellépés gyorsít.
Az ukrán nemzet elsőbbségének hirdetése és minden más nemzeti identitásnak a négy fal közé száműzése azonban nem a magyaroknak, oroszoknak, románoknak és lengyeleknek a legrosszabb, hanem az ukránoknak és Ukrajna jövőjének. Ha a jelenlegi nemzetépítési gyakorlat megmarad, Ukrajna elveszíti kisebbségei és szomszédai maradék jóindulatát, lakossága pedig még gyorsabban fog csökkenni. 2021 elején sajnos nem lehet pozitív forgatókönyvet látni sem az ország, sem a kárpátaljai magyarság jövőjét illetően.
A szerző az Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének vezetője, a David Autere álnéven írt, Máglyatűz című nagysikerű geopolitikai thriller szerzője.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, honlapunkon belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Maksymenko Oleksandr