Férjként, apaként és párterapeutaként is jól látom a folyamatos megtérés jelentőségét a hozzám forduló párok életében és a saját házasságomban is. Néhány szempontot szeretnék ajánlani ahhoz, hogyan lehet átélni ezt a változást a párkapcsolatban. Részlet A Szív magazin áprilisi számában megjelent cikkünkből.
„Térjetek meg! Metanoeite!” – olvassuk Márk evangéliumában. Változtassátok meg a gondolkodásmódotokat! A megtérés a Jézussal való személyes találkozás, amely átformálja az életemet és a kapcsolataimat. Megtapasztalom Isten irgalmát és gyógyító tekintetét, azt, hogy szeret és elfogad a törékenységemmel, gyengeségeimmel együtt, úgy, ahogy vagyok. A vele való kapcsolat átjárja, megújítja az életem, és ezután ezzel a tudással járom az utam.
Ezt a szeretetet és elfogadást vágyjuk és keressük minden kapcsolatunkban, különösen a párkapcsolatban. A megtérés a kapcsolatban voltaképpen egyszerűen ennyit jelent: meglátom a társam szemében, hogy szép és értékes vagyok. A másik ott van, jelen van számomra, elérhető, nem hagy el, nem vagyok egyedül. Isten életének megtapasztalása ez a gyakorlati életben. Olyan pozitív, gyógyító kör, amelyet bárhol el lehet kezdeni. Ha megtapasztalom a személyes életemben, hogy Isten szemében értékes és szerethető vagyok, akkor ez megváltoztatja az életemet, és képes leszek ezzel az új tekintettel nézni a társamra. Ha a kapcsolatban tapasztalok meg gyógyulást, egyre jobban elhiszem, hogy Isten is szerető tekintettel néz rám. A megtérésnek köszönhetően bekapcsolódhatok Isten életébe a Vele, a Másikkal és a saját magammal való kapcsolat által.
Két irányból is megélhetjük kapcsolatunk változását, bár mindkét irány Isten „játszóteréhez” tartozik. Az egyik irány, hogy valami újat tapasztalok a társam felől, a másik pedig, hogy én kezdek új módon működni, reagálni.
Fiatal párokkal beszélgetve sokszor halljuk, sőt magunk is átéltük, hogy milyen súllyal tud ránk nehezedni az elköteleződés előtt a mély, egzisztenciális kérdés: „Vajon ő az igazi számomra?” Bizonytalan területekre vezethet, és álmatlan éjszakákat okozhat ez az alapvető és jogos kérdés. Mégis, átalakíthatom, és így már számomra is reális felelősséget és cselekvési teret nyit: „Mit tehetek azért, hogy »igazi« legyek valaki számára?” Munkálhatom az istenkapcsolatomat, fejlődhetek az önismeretemben, felfedezhetem Istentől kapott ajándékaimat, megkereshetem a hivatásomat, és gondozhatom, erősíthetem a testemet, hogy méltó temploma legyek a Szentléleknek, akit minden lélegzetvétellel vendégül látok. Ha nem tétlenül várom az „igazit”, hanem magam szeretnék „igazivá” válni, akkor sokkal nagyobb eséllyel fogom észrevenni azt a Másikat, aki elsősorban szintén magát szeretné „igazivá” munkálni, nem pedig teljesíthetetlen listán keresztül néz minden potenciális párjelöltre, köztük rám is.
Még jegyesek voltunk, amikor elhatároztuk, hogy egy Budapest környéki faluba költözünk. Találtunk egy kis házat nagy kerttel a főút mellett, a domboldalon. A kert tele volt gyümölcsfákkal, és egy nagy diófa állt a ház előtt is. Megnéztük, méregettük a házban rejlő lehetőségeket és a korlátokat. Egy júniusi délután megálltunk egymással szemben az egyik barátunk kertjének végében, és szinte egyszerre mondtuk ki: „Az jó, hogy falu, de hogy pont ezt a házat?” Erősen bennem van az érzés, amit egy bizonyos valaminek a választása jelent, vagyis hogy az összes többit el kell engednem, különben életem végéig kísérteni fog a kétség, hogy vajon jól döntöttem-e. A társkeresést tágas, határtalannak tűnő érzés, a „még minden lehet” izgalmas, bizsergető élménye kíséri. Ha valaki mellett szeretnél elköteleződni, kizárólag és véglegesen őt választani életed párjául, abban a felszabadult öröm, hogy „megtaláltam”, keveredik a természetes veszteség élményével, hogy „ezennel mindenki másról lemondok”. Ez a félelem táplálja az elköteleződés utolsó pillanata előtti szorongató és bizonytalan érzést, amelyen át kell menni, hogy be tudj lépni egy egészen új világba. Felvállalni a „mindenki mást nem választok, téged viszont igen, így ahogy vagy” döntést igazi megnyugvás lehet a keresgélés bizonytalansága után. Nekünk gyönyörű első otthonunk lett az a kis ház a nagy kerttel, diófával. Huszonhárom négyzetméter volt összesen, jól elférne a mostani nappalinkban.
[…]
A párkapcsolatban, a házasságban talán a legerősebb megtérésélmény a kiengesztelődés, a megbocsátás, az újrakezdés tiszta lappal. Nem tudunk úgy együtt élni valakivel, hogy sebeket ne okoznánk neki, akár akaratlanul is. A félreértések, a fájó, érzékeny pontok megérintése olyan kötődési sérüléseket jelentenek, mint a bőrön a horzsolás vagy a kisebb-nagyobb sebek. Ezek a fájdalmas sérülések pedig, amelyeket kapcsolatban szereztünk, gyógyulni is kapcsolatban tudnak. A gyógyító érintés pedig az együttérzés. Ha el tudunk jutni arra a pontra, hogy meg tudom hallani a másik sérelmét, fájdalmát, és meg tudom kérdezni tőle nyitottan – mint a gyerekemet, aki elesett a biciklijével –, hogy „mutasd, hol fáj”, akkor azzal a legfontosabb fájdalommal, amelyet meglátok, már együtt tudok érezni. „Most hallom, hogy ott, akkor neked mi volt nehéz, mi fájt. Nekem is fáj, most én is érzem, hogy te akkor mit éltél át. Sajnálom, kérlek, bocsáss meg, és most szeretném neked megadni azt a figyelmet és gondoskodást, amit akkor és ott nem tudtam.” Ez a néhány mondat nemcsak tiszta lapot teremt, hanem létrehoz egy érdekes dinamikát: ami akkor és ott nehéz élmény volt talán mindkettőnk számára, az most az érzelmi közelségünk „anyagává” válik. Most ez ad lehetőséget a kapcsolatunk fejlődésére, a bizalom és a szeretet növekedésére közöttünk.
Sokszor érkeznek hozzánk párok azzal, hogy van egy kommunikációs problémájuk, és azt szeretnék megoldani. Ez teljesen érthető, hiszen amikor érzelmileg távol vagyunk egymástól, akkor „nem értjük egymást”, vitatkozunk a részleteken, „igen, de te azt mondtad, hogy…”, „én nem is azt mondtam, hanem te mondatd azt, hogy…”, és ennek nincs vége. Ez valóban kommunikációs zavarnak tűnik, olyan, mintha nem sikerülne egymás rádióadójára hangolódni, csak valami zavaró recsegés, furcsa zaj jönne át, amit nem tudunk dekódolni. A férfiak, akik inkább szoktak problémamegoldó szerepben lenni – persze vannak kivételek –, azzal az elképzeléssel érkeznek, hogy a köztük lévő kommunikációt kell megjavítani, hogy a párjuk megnyugodjon, és akkor normálisan meg lehet beszélni a dolgokat. A nők, akik általában az érzelmi kapcsolódás irányából szokták megközelíteni a helyzetet – itt is vannak kivételek –, azzal az igénnyel érkeznek, hogy a párjukat kell megjavítani, aki érzéketlen, és nem fejezi ki az érzéseit, csak értelmi megoldásai vannak az érzelmi helyzetekre, és egyre kevésbé lehet vele bármi fontosat is megbeszélni, mert mindig elmenekül vagy agresszív lesz. Nagyon fontos fordulópont, azt is mondhatnánk, megtérésélmény a párkapcsolati munkában, amikor a pár tagjai eljutnak arra a felismerésre, hogy már nem egy kommunikációs problémát szeretnének megoldani, hanem azokat a helyzeteket kezdik együtt megérteni, amikor eltávolodnak egymástól, és hogy ennek mi a mintázata, amely újra és újra eltávolítja őket egymástól. Mi fáj ilyenkor igazán? Mi is történik a mélyebb érzések szintjén? Mi hiányzik igazán a másiktól, és mit nem tudok én sem megadni neki? Ha ezt felismerik, akkor közösen és tudatosan el tudják kezdeni azt a tanulási folyamatot, amelynek során az érzelmi közelség kialakítását és visszaszerzését tudják gyakorolni. Az összehangolódás gyakorlása hasonlít a zenéléshez vagy a tánchoz. Mindig lehet benne fejlődni, egyre szebb lesz, és nem szabad abbahagyni a gyakorlást. Mi is ezt tesszük, változó sikerrel. Igazi művészet, az egymásra hangolódás és a szerelem művészete.
A párkapcsolatban, házasságban való folyamatos megtérés azt jelenti, hogy egyre inkább megtapasztaljuk Isten és egymás közelségét, és ez gyógyítja a szívünket. Meglátom és meghallom a másikat, ő pedig meghall, meglát engem. Hála ébred a szívemben, hogy összetartozunk, és nap mint nap megújuló remény, hogy van értelme az életünknek, Isten hív bennünket.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. áprilisi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztrációk: Meszleny Anna